A 2022-ben indult sorozat első évadának sikere bár várható volt, annak mértéke azért meglepte talán még az alkotókat is, elvégre a A Jeffrey Dahmer-sztori alig egy hét alatt a Netflix legnézettebb sorozatává vált abban az évben. Ryan Murphy és alkotógárdája a második évadban ellentmondásosabb témát választott a Menendez-fivérek történetével (elvégre nem sorozatgyilkosokról van szó, pedig sokan azt vártunk a második felvonásban is), de a megvalósítás minőségével még magasabbra helyezte a lécet a harmadik évadhoz – melyben ezúttal a sorozatgyilkosos sztorik csimborasszóját, Ed Gein, a plainfield-i mészáros történetét dolgozták fel.

A Jeffrey Dahmerről szóló évad megjelenését követően leuralták a sajtót a férfi arcképei, kattintásvadász „érdekességek” róla, és persze a sorozatot illető kemény kritikák is az egykori áldozatok hozzátartozói részéről. Az erről szóló cikkben hosszan fejtegettem, hogy mi is lehetett a készítők szándéka, és lényegében mondhatjuk, hogy megvédtem a sorozatot, amiért a valóságosnál kevésbé szimpatikus karakterként mutatták be a sorozatgyilkost, és hogy érzésem szerint megadta a tiszteletet az áldozatoknak is.

Ha Dahmer egy olyan gyilkos volt, akinek a fél világ ismerte a nevét, akkor Ed Gein az, akiét az egész világ ismeri. Hiszen már az ’50-es évek végén „sztárt” csináltak belőle azzal, hogy a címlapokon megjelent borzalmakból Robert Bloch megírta a Psychót, amit „a nagy Alfred Hitchcock” álmodott vászonra. Rendületlenül követték őket utódaik, és Ed Gein tetteire hivatkozik inspirációként az A texasi láncfűrészes mészárlás, az A bárányok hallgatnak, a Tébolyult, de még az Anya csak egy van is.

A leghíresebb filmek mellett megemlíthetjük még a No Way to Treat a Lady (1968), a Three on a Meathook (1972) és a Relentless (1993) című darabokat, melyek mind Geinből inspirálódtak. Általánosságban elmondható, hogy a valóságban történtektől elrugaszkodottan alkották újra a popkultúra számára Gein alakját, hogy felhasználásával szólhassanak a diszfunkcionális anya-gyermek kapcsolatról, férfiasságról, transzneműségről és különböző szexuális devianciákról. Az új évezredben született In the Light of the Moon (2000), az Ed Gein: The Butcher of Plainfield (2007), és a Peacock (2010) szintén mind ilyen filmek.

Mivel a férfi gyilkosságai immár 70 éve történtek, nemigen akad hozzátartozó, aki panaszkodhatna, hogy nem kérték a beleegyezését sorozat létrejöttéhez, azonban ebben az évadban is olyan problémákat fedezhetünk fel, melyek számos erkölcsi kérdést vetnek fel.

A problémát alapvetően úgy lehet összefoglalni, hogy ezúttal is a főszereplő negatív színben való feltüntetéséből indultak ki a készítők, de ezúttal nagyon átestek a ló túloldalára. Míg az első két évadban volt értelme azzal foglalkozni, és az érdeklődők számára lehetséges volt izgalmas listákat összeállítani arról, hogy mely pontok feleltek meg a valóságnak, és melyek nem, az Ed Gein-évad esetében ez teljesen céltalan volna, mert elvétve találunk olyan pontot az itt bemutatott történetben, ami igaz lenne, és számos olyan változtatást eszközöltek, amelyek miértjét nehéz megfejteni, és egészen zavarba ejtőek.

Kezdem a leginkább szembeötlővel: Ed Geinnek nem volt olyan elcsukló, magas hangja, amelyen az őt játszó Charlie Hunnam megszólal. A magyar szinkronban ezt a furcsaságot talán még jobban felskálázták, és sok esetben zavaró; különösen annak fényében, hogy Hunnam színészi játéka az évad legnagyobb húzóereje – őt mindvégig élvezet volt nézni, és nagyszerűen alakított.

A további ilyen eltérések leginkább a történet valóságtartalmát érintik, melynek legfontosabb pontja talán az, hogy nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy megalapozzák Ed Gein-t, mint minden sorozatgyilkos „atyját”, a popkulturális tényezőt. A sorozatban kapunk ízelítőt a Psycho forgatási körülményeiről, az A texasi láncfűrészes mészárlás ihletettségéről, és néhány jelenet erejéig megidézik az A bárányok hallgatnak antagonistáját is.

Az A texasi… legismertebb, ikonikus jelenete, melyben Bőrpofa a magasban lengeti a láncfűrészt, legalább háromszor megjelenik a nyolc epizód alatt – ám ezúttal Ed kezében van a gyilkos szerszám, és ez a legteljesebb és legegyértelműbb kifejeződése annak, hogy ebben a szériában Ed Gein karakterét igazítják a róla mintázott horrorikonokhoz, nem pedig azok inspirálódnak az ő tetteiből.
Ed Gein ugyanis a valóságban nem volt sorozatgyilkos, sokkal inkább azonosítható sírrablóként, akinek nyilvánvalóan számos, igen komoly mentális problémája volt. Nem nevezhető természetesen ártatlan, együgyű személynek, elvégre azt, hogy két nővel végzett, bebizonyították. Egyáltalán nem bizonyított azonban, hogy bátyját megölte volna, a sorozat viszont ezt is tényként kezeli és mutatja be – ahogyan a sorozatban megjelenő további gyilkosságokat is.

Mentális problémáinak természetét a sorozatban azzal próbálják érzékeltetni, hogy az évad során végig hitegetve érzi magát a néző – nem tudjuk, mely jelenetek (illetve szereplők!) fogannak csupán Ed elméjében, és melyek valóságosak. Az idővonal és a kronológia ugrál, ami kissé összezavarhatja a nézőket – a legfontosabb szempont pedig talán az, hogy a Gein körüli eseményeket úgy mutatja be a széria, mintha pár hét, vagy hónap leforgása alatt történtek volna meg. A valóságban Gein az első gyilkosságot kilenc évvel anyja halála után követte el, a másodikig pedig további három év telt el. Gein ekkor már ötvenéves is elmúlt.

Nehezemre esik eldönteni azt, hogy végeredményben az Ed Gein-sztori pozitívabb vagy negatívabb karakterként próbálta-e bemutatni őt a valóságosnál. Elvégre Gein nem volt egy láncfűrésszel, tébolyultan őrjöngő figura, azonban az utolsó két rész hangnemváltása rám is nagy hatással volt. Ezekben a részekben azt mutatják be, hogy Gein, aki az ítéletét követően elmegyógyintézetben élte le életét, a gyógyszerek hatására sokkal jobban lett. Bár érzelmi téren hatásosak és megérintőek ezek a részek, valójában éppúgy tele vannak fikciós elemekkel:

Ed Gein sosem segített az FBI-nak Ted Bundy ügyében, és nem maradt fent semmilyen bizonyító erejű dokumentum vagy beszámoló azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán beszélt volna nyomozókkal. Életét elszigetelten, bezárkózva élte, és bár valóban kapott rajongói leveleket, azokra nagyon ritkán válaszolt – és végképp nem küldött azokra válaszul faragott ajándékokat. Az itt megjelenő Richard Speck nevű férfit nem tekintjük sorozatgyilkosnak, a tömeggyilkos terminológia fedi le „tevékenységét”, mert csupán egy alkalommal ölt – akkor azonban nyolc fiatal nővel végzett. A valóságban nem mutatott különösebb érdeklődést Ed Gein iránt, nem állítható, hogy úgy bálványozta volna, mint azt a sorozat mutatja. Levelet sem írt sosem, ahogyan Ted Bundy sem neki. „Nőiessége”, börtönbéli szexjelenetei és drogfogyasztása viszont az igazságon alapszanak.

Nem mehetünk el amellett sem, hogy az Ed Gein-sztori igen nagy szerepet ad egy új karakternek is: barátnője, Adeline Watkins a sorozat szerint aktív részese volt Gein életének, és tudott rémtetteiről is, mi több, bátorította azokat. A valóságban nem sokat tudunk kettejük viszonyáról, ugyanis Gein soha nem említette a nőt dokumentáltan, Adeline pedig csupán két rövidke, ellentmondásos interjút adott a férfi letartóztatását követő hetekben, melyekben egyszer azt állította, kapcsolatuk két évtizeden át tartott és komoly volt, másszor azonban azt mondta, csupán fél éven át találkozgattak, moziba jártak együtt. A széria Adeline-ja bár érdekes „fűszer” volt, csak tovább erősíti azt a benyomást, hogy a készítők nem tudták, mit kezdjenek Gein valódi történetével, és ki akarták színezni azt – ezzel azonban, ahogyan a náci történetszálakkal is, teljesen fókuszt vesztve.

Ez vonatkozik arra is, hogy a sorozat nem hazudtolja meg Netflixes mivoltát, és extrém módon túltolja a szexuális, és ezesetben igen szélsőséges szexuális tartalmat. Ed Gein saját bevallása szerint nem volt nekrofil, és nem folytatott szexuális tevékenységet az általa kiásott holttestekkel, ahogyan anyja fundamentalista neveléséből fakadóan másokkal sem. A férfi valójában nagyon keveset tudott a szexualitásról, így nem volt transzszexuális sem: nemváltó motivációi csupán az anyjával való azonosulás végső eszközei voltak – ami egyébként helyesen elhangzik a sorozat utolsó részeiben is.

Mindamellett, hogy a Szörnyeteg: Az Ed Gein-sztori valójában csak a férfi történetének egy újabb, szórakoztató köntösbe bugyolált feldolgozása lett, ami így beáll az őt popkulturális tényezővé alakító filmek sorába és nem képes kiemelkedni azok közül; én nem tudok úgy haragudni erre a sorozatra, ahogyan azok az influenszerek, akik véleménye az utóbbi napokban elöntötte az internetet. Sajnos nem tudok olyan méltatással sem beszélni róla, mint a Jeffrey Dahmer-évadról, mert véleményem szerint az Ed Gein-sztori teljesen fókuszt és célt tévesztett, összességében nem sok értelme volt azon kívül, hogy Charlie Hunnam megcsillogtathassa valódi színészi tehetségét. Ő jó eséllyel indul majd Evan Petershez hasonlóan az Emmy-díjért. Sajnálom, hogy így sikerült ez a sorozat, nehezen komolyan vehető darab lett, de azért rejlenek benne pozitívumok is, különösen az utolsó részek érzékenységét szeretném kiemelni – emellett pedig, ha az ember elengedi azt, hogy igaz történet alapján készült sorozat esetében az igaz történetet szeretné látni, akkor egészen kreatív megoldásokkal operáló, szórakoztató évadként is tekinthetünk rá.

Ha többet szeretnél tudni arról, a valóságban mi történt, ajánlom Ed Gein-ről szóló korábbi Serial Chillers-cikkünket.

Nagyon nehéz mindezek után a megszokott, pontszámos módszerrel értékelni ezt a sorozatot, mégis muszáj lesz. Minden érdeme elismerése mellett, de gyengeségeinek tudatában:

Értékelés: 6/10

Blissenobiarella