Az idei évben bővelkedünk a klasszikus horrortörténetek újramesélésében: Robert Eggers nagyívű Drakula-feldolgozása, a Nosferatu után tavasszal az A csúf mostohatestvérről hihettük azt, hogy mese mivolta feledteti majd a testhorrort, most pedig megérkezett a Netflix kínálatába a legújabb Frankenstein-feldolgozás Guillermo del Toro tolmácsolásában.

A világhírű, Oscar-díjas mexikói rendező egyedi és sajátos stílusa mindig is felismerhetővé tette műveit, és ő maga azt nyilatkozta, hogy a Frankensteinnel lezárja azt a korszakát, amelyet legjobban a az Ördöggerinc, A faun labirintusa és a Bíborhegy jellemeztek; és hátrahagyja azt az atmoszférát és esztétikai megközelítést, amit ezekben a filmekben láthattunk, és valami egészen újba vágja majd a fejszéjét. Erről egyelőre annyit tudunk, hogy főképpen animációs filmekkel szeretne foglalkozni.

De érdemes-e elkészíteni egy olyan adaptációt, aminek már számos elődje van? Mary Shelley Frankenstein című horrorklasszikusának teremtménye az 1910-ben készült első feldolgozás óta több, mint 400 filmben tűnt fel, és ebben a rövidfilmek és sorozatok még nincsenek is benne. Elvétve található közöttük olyan darab, amely hozzáadna az eredeti mű értelmezéséhez, bár mindig voltak kísérletek hol a tudós Victor Frankenstein, hol pedig teremtménye álláspontjának alaposabb bemutatására. A feltett kérdésre bizonyára sokan azt válaszolják a világban, hogy igen, még mindig nem kaptunk eleget ebből a sztoriból, elvégre del Toro műve is létrejött, és jövőre is érkezni fog egy újabb adaptáció, az A menyasszony! című film Maggie Gyllenhaal rendezésében, Christian Bale-lel a teremtmény szerepében.

Tudunk-e még újat mondani ebben a témában, és egyáltalán ez volt-e del Toro célja? Az új feldolgozás meglepően hűen követi az eredeti regény cselekményét, és úgy tűnik, hogy a készítőket csupán az motiválta, hogy egy nagyköltségvetésű, igen látványos új feldolgozást alkossanak. A millió dolláros vizuális effektek, díszletek és jelmezek valóban gyönyörűek – talán csak a CGI-farkasoknál bicsaklik meg a látványvilág -, és az A-kategóriás szereposztás is tovább emeli a film fényét. Oscar Isaac Victor Frankenstein szerepében több, mint pompás, és a teremtmény szerepében látható Jacob Elordi játéka is igazán magával ragadó. Christoph Waltz szerepe bár nem túl nagy, és alakítása elveszik a többiek között, de nehéz kritikával illetni; Mia Goth pedig éppen olyan bájos Elizabeth-ként, ahogyan azt várjuk.

Elizabeth karaktere újszerű megközelítésben van ábrázolva ebben a verzióban: az eredeti regényben nem volt különösebben fontos karakter, csak mint Victor Frankenstein menyasszonya kapott jelentőséget – akit a teremtmény különböző módokon elpusztít, hogy a tudós is megismerje a magányt; a filmes feldolgozások pedig egyre nagyobb szerepet tulajdonítottak neki, hol Victor őt is feltámasztja a halálból (Mary Shelley’s Frankenstein, 1994) hol az anyai ösztönöket (Frankenstein, 2015) előtérbe állítva. Ebben a filmben a Mia Goth által játszott Elizabeth intellektuális természetű, kíváncsi nő, aki nem képes feldolgozni a Victor kísérletei mögött húzódó morális ingoványt. Azt mondja, Victor nem tiszteli az életet, és rokonszenvet érez a szenvedő, fogva tartott teremtmény irány ezzel szolgáltatva ellenpontot a filmben Victorhoz képest.

A film legerősebb része talán az első egy óra, amelyben felvezetik számunkra a teremtmény létrehozásáig vezető utat, illetve később az a történetszál, amelyben a tanyán élő öregemberrel ismerkedik meg. Ezektől eltekintve összességében úgy érzem, hogy két és fél óra túlzás volt erre a remake-re, és a második felében nagyon sok volt az üresjárat, a túlzottan elnyújtott jelenet. Bár kifejezetten atmoszférikus darab, és nem bírom kellően méltatni mint gyönyörű látványvilággal bíró kosztümös filmet, a del Toro-ra jellemző bizarrság szinte egyáltalán nem jelenik meg, amit kissé hiányoltam ezúttal.

Hiába, hogy valóban egy magas minőségű alkotásról beszélünk, egyszerűen hiányzik belőle valami plusz, hogy kiemelkedőnek tekinthessük. Így csak egy remake a másik 400 sorában, amiben nem látom a kreativitás szikráját sem.  Bár a történet a klasszikus horror egyik alapműve, a film horrorfaktora is kimerül az állatok elég durva leölésében.

Hogy mindezek ellenére megérte-e megnézni? Igen, matinéban remek filmélményt nyújtott, mégsem rejthetem véka alá, hogy ilyen névsorral, ilyen költségvetéssel határozottan többet vártam, és a pénz bizony nem minden, ha nincs mögötte lélek és alkotó szellem.

Értékelés: 7/10

Blissenobiarella

eyescream: Guillermo Del Toro régóta áhított Frankenstein-adaptációjával kapcsolatban szintén felemás érzések keringenek bennem. Gyönyörűen megkomponált, nagybetűs gótikába hajló látványvilágával kétségkívül egy epikus víziót tár elénk, melytől a szememben inkább tűnik egyfajta impozáns dark fantasy sagának, mintsem egy kimondottan borongós horrortörténet lenne. Ezen okból kifolyólag egyértelműen moziban lett volna a helye, és nem streamingen. A két nézőpontra osztott, ámde koherensen összeálló, mintegy két és fél órás cselekményében Viktor előéletét (szerintem túlnyújtottan) bemutató szekvencián kívül azonban sajnos semmi újat vagy extrát nem ad hozzá a Frankenstein-mítosz eddig készült többi adaptációihoz képest. Minden maradt, csupán néhány a sztori szempontjából kevésbé releváns változtatást eszközöltek, mint például Elizabeth ezen feldolgozásban az öccsének felesége vagy édesanyja megkérdőjelezhető halála. A színészi játékba nem lehet belekötni, a fényképezés és a díszletek/effektek szintén korrektre sikerültek; bár számomra először kissé fura volt a szörny plasztikus kinézete.

Összegezve tehát, egy újabb (kockázatmentes) megaköltségvetésű színes-szagos-szentimentális produkciót kaptunk, amely bár egyszeri élményként egyáltalán nem rossz, azonban maradandó élményt nem jelent, így létrejöttének indokoltsága (direktorunk erős zsáner-ambíciójától eltekintve) erősen megkérdőjelezhető. Én például a nagystúdiós fejesekkel ellentétben sokkal szívesebben láttam volna Guillermo Del Toro úrtól a talán soha el nem készülő Az őrület hegyei című monstre Lovecraft-adaptációját. De ha már így esett, ezt a sokadik Frankenstein-vízió megtekintését sem nem bántam meg, mert Bíborhegy-stílusú gótikus matinénak például szórakoztató. 8/10