Ray Bradbury (Marsbéli krónikák, Fahrenheit 451, Gonosz lélek közeleg) méltán tekinthető a sci-fi irodalom egyik legnagyobb alakjának, azonban az Agave kiadó stílszerűen októberben (újra)kiadott, korai írásaiból összeálló novelláskötetében most mégis a fantasztikum és a horror határmezsgyéjén bizarr táncukat lejtő elbeszélések kapják a főszerepet.

Az Agave kiadó korábbi (fekete borítós) változatához képest a frissen elérhető, konkrétan a 70. évfordulós (!) Októberi vidék az aktuális trendeknek megfelelően kapott egy menő narancssárgás, táncoló csontvázas élfestést, valamint egészoldalas fekete-fehér belső illusztrációkkal egészítették ki az egyébként változatlan szövegkorpuszt, így terjedelmében némileg eltérést mutat az 1997-es verzióhoz képest.  

Megvallom, én némileg nehezen rázódtam bele a novellákba, mert mégiscsak több mint fél évszázaddal ezelőtt íródott, kissé talán régiesnek ható történetekről van szó, ám szerencsére a bennük megfogalmazott jelenség, üzenet (vagy dilemma) mit sem vesztett aktualitásából. Bradbury ezekben a korai írásaiban általában egy olyan átlagos vagy szinte hétköznapi helyzetet mutat be – mint amilyen egy külföldi utazás, egy új lakó érkezése vagy éppen egy gyermek születése –, majd a fantasztikum gondosan csomagolt eszközeivel olyan rémületet hoz a szereplők fejére, amelynek rémületes csattanójára mi sem gondoltunk az elején. Mindezeket pedig rendkívül atmoszférikusan, szépirodalmi igényességgel bontja ki, így nem ritkán a mindenkiben bujkáló érzések halmazából összeálló esszenciát kapunk. Hétköznapi szorongások, ismerős szituációban rejlő fenyegetés, vagy egyszerűen csak egy bizarr meggyőződés, amely belülről feszít minket. Ez utóbbi okán talán Shirley Jackson banális eseményekben felfedezhető hétköznapi rémületet bemutató elbeszéléseihez lehet hasonlatos.

A kötet tizenkilenc novellájában többek között olvashatunk egy kutyáról, amely összekötő kapocsként szolgál a túlvilággal (A küldött); egy olyan sápatag alaktalan izéről, amelynek eredete homályba vész, de legalább mindenki a csodájára jár (Dunszt), egy rémült férfiről, aki bizarr felismerésre jut a testével kapcsolatban (Csontváz); egy távoli farmra tévedő családfő pedig a határtalan réten kaszálva élet és halál ura lesz (Kasza).

Ha a kötet leginkább nyugtalanító írásását kellene kiválasztanom, akkor számomra egyértelműen A kis orgyilkos lenne az, amely egy mára talán kissé túlhasznált horrorfilmes koncepciót (gonosz baba) tálal ritka hátborzongató módon. A balesetek helyszínére érkező szájtáti bámészkodók rejtélyére fókuszáló A tömeg című rövidke novella szintén hasonlóan misztikusnak és felkavarónak hatott, de a Szélvihar látszólag irreleváns természeti jelenségtől rettegő paranoiás barátjának sem lennék a helyében. Az emeleti lakót joggal nevezhetném gyűjteményünk egyik legfurcsábbnak írásának, amely akár manapság is csont nélkül bekerülhetne egy weird antológiába. Repkedve közlekedő vámpírszerű kreatúrák ugyancsak feltűnnek a fantasztikus Einar bácsi dark fantasy zsánerébe átúszó kvázi-folytatásában, a Hazatérésben.

Az Októberi vidékben szereplő – manapság már valódi klasszikusnak tekinthető – novellák éppúgy szólnak az elmúlásról, mint a vágyakozásról, az élet örömeiről és a bánatról, ám az őket összekötő kapocs a hétköznapok természetéből fakadó érzéseink összessége. Ezek a szépirodalmi stílusban tálalt írások tehát nem kifejezetten horrorisztikus témákat feszegetnek, inkább olyan fantasztikus történetekként tekinthetők, amelyek a horror hatásmechanizmusával próbálnak minket riogatni vagy éppen releváns dolgokra ráébreszteni.

A könyvért külön köszönet az Agave kiadónak, akiktől ITT lehet megrendelni a regényt! 

Értékelés: 8/10

eyescream