Akár másolhatnám is a február végén készült A majom (The Monkey, 2025) kritikám bevezetőjét, hiszen kétség sem férhet hozzá, hogy Osgood Perkins szeret filmeket készíteni. A tavalyi év legjobb horrorfilmjének (Longlegs) járó díjat nálam begyűjtő munkamániás amerikai alkotó 2025-ben két (!!!) egészestés filmmel jelentkezett, miközben már a következő munkája (The Young People) is forog.

Norman Bates (Anthony Perkins) fia 2017-ben landolt a kedvenc rendezőim listámon, a The Blackcoat’s Daughter (2015) az egyik legsötétebb okkult történet, amit életemben láttam. Már ezen alkotásában megcsillogtatta legnagyobb erősségeit, utána azonban közel egy évtizedet kellett várni munkásságnak méltó folytatására.

A Neon stúdió tökéletes terepet biztosított a páratlan vizuális stílussal rendelkező alkotó számára, és 2024-től nincs olyan horrorrajongó, aki ne hallotta volna a nevét.

A Stephen King novella után ezúttal sem saját történetét vitte vászonra, a Mindörökké Nick Lepard forgatókönyvéből készült, akinek az első munkája (Veszélyes állatok) néhány hónappal ezelőtt jelent meg. Lepard a cápás horrorfilm után ezúttal egy párra fókuszáló kamaradarabot írt, amely tökéletes alapanyagnak tűnt Osgood Perkins számára.

Malcolm és Liz egyéves évfordulójukat egy eldugott erdei faházban töltik, ahol furcsa dolgok kezdenek történni, és a falak sötét titkai lassan napvilágra kerülnek. Az alapok talán klisésnek tűnhetnek, de Perkins filmjei sokkal inkább az atmoszférára helyezik a hangsúlyt, így nagyon kíváncsian vártam, hogy mit fog tudni kihozni ebből a sztoriból.

Az idei év egyik legemlékezetesebb testhorrorja (Together) mellé bátran odatehető párkapcsolati dráma szépen lassan csúszik át egy nehezen átlátható őrületbe. Általában ritkán okoz gondot a sztori befejezésének megfejtése, de itt bizony alaposan megleptek az alkotók.

A Mindörökké divatos kifejezéssel élve egy igazi slow burner darab, és a legnagyobb hibája talán pont az, hogy mire eljutunk a történések kétharmadáig sok nézőjét elvesztette. A karakterek szinte csak vázolva vannak, az érdemi dialógusok ritkák, és őszintén szólva Tatiana Maslany, és Rossif Sutherland játékától sem voltam elájulva. Különösen utóbbi minimális alakítása idegesített, bár ez könnyen lehet, hogy a rendezői koncepció szerves része.

Ellenben meghökkentő képsoroknak nem vagyunk híján, és a film utolsó harmada igazi őrültek háza egészen a meglepő befejezésig. Osgood Perkins legutóbbi három alkotásából ezt szerettem a legkevésbé, de ettől függetlenül a Mindörökké mindenképpen megéri a megtekintést, mert kifejezetten egyedi irányba visz el egy lerágott csontnak induló történetet. A közel tökéletesre hangolt százperces játékidő magán viseli a direktor szerethető kézjegyeit, de nem érdemes eltitkolni, hogy legnagyobb gyengeségei is egyértelműen láthatók lesznek.

A forgatókönyvíró sztrájk alatt, A majom forgatási szünetében, Kanadában készült misztikus horrorfilm biztosan megosztja majd nézőit, de aki kedveli a különleges képsorokkal bővített sötét darabokat, az nyugodtan tehet vele egy próbát! Várjuk a következőt, kedves Mr. Perkins!

7/10

afiaf

IMDb

Mafab

YouTube