A gótlányos gótikus horror reneszánszát meglovagolva Luc Besson tavaly kijött egy “saját” Drakula-feldolgozással, mely némi késéssel a magyar mozikba is ellátogatott. A “saját” azért van idézőjelben, mert a filmben sajnos egy eredeti ötlet sincs. Sőt filmnek sem igazán nevezhető a dolog.

Gótlány reneszánsz

A nők lelki működése, különösen szexualitása mindig is központi témája volt a horrorfilmeknek; olyan klasszikusoktól kezdve, mint a Rosemary gyermeke, a Carrie vagy a Suspiria, egészen a modern interpretációkig, mint a Nyers, a Szer, vagy a Humanist vampire seeking consenting human person. A gyermekvállalás felelőssége, a kiközösítés, az öregedés megélése vagy az öngyilkos hajlam, bár minden nem univerzális élménye, a női szemszög gyakran mélyebb rettegést tartalmaz, így termékeny alapja lehet a horror központi allegóriájának. Ott vannak továbbá a kifejezetten női témák, mint a várandósság hatása a szülő testére és pszichéjére (Antikrisztus, Alien, de még Veres Attila is foglalkozik vele a Szorozva nullával című novellájában); feminista bosszúfilmek, melyekben jellemzően a sértett, megerőszakolt nő henteli le az őt bántalmazókat (Köpök a sírodra franchise, Ígéretes fiatal nő); vagy olyan speciális esetek, mint az Iránban játszódó A Girl walks home alone at night, melyben egy női vámpír vadászik a hatalmukkal visszaélő férfiakra az iráni teokratikus diktatúrában.

Ehhez a filmes hagyományhoz csatlakozik az utóbbi pár év gótlányos reneszánsza, amit stílszerű módon Mia Goth neve fémjelez. 2018-ban szerepelt a Suspiria remake-jében, majd az X-széria mindhárom részében (X, Pearl, MaXXXine) főszerepet játszott, tavaly pedig a 2025-ös Frankenstein női főszerepét is kifogástalanul hozta. Sőt, a Penge legújabb remake-jében Lilith szerepét is ő játszotta volna (amiből kérdéses, hogy mi lesz, miután a Marvel több évnyi kínszenvedés után végül beszántotta a projektet).

Az irányzat két zászlóshajója Guillermo del Toro Frankensteinje és Robert Eggers Nosferatuja. Mindkét film központi szereplője egy, a társadalmi konvenciókba beilleszkedni képtelen nő, aki végül egyedül a szörnyben leli meg azt, amit az egységsugarú férfiak nem adnak meg neki: hogy megértsék és egyenrangú partnernek tekintsék. És viszont: a furcsa lány az egyetlen, aki meglátja a szörnyben azt az emberséget és empátiát, ami minden normális emberből hiányzik. (Ebben a konkrét témában a legjobb filmtörténeti előkép egyébként a Bárányok hallgatnak.) A Frankenstein és a Nosferatu teljesen megérdemelten lettek népszerűek, ám a népszerűség azzal járt, hogy gombamód kezdtek szaporodni az olcsó koppintások, amik a felszíni motívumokat hozzák ugyan, a mélységet azonban nem értik. Ezek közé tartozik a Dracula: A love story.

A másolat másolata

Luc Besson munkássága nem probléma nélküli: a Léon: a profi és a Nikita egyaránt hiperszexualizált bérgyilkos kislányokról szól, a Valerian űropera pedig anyagilag is bukás volt. A horrorrajongóknak viszont jelenthetett valamennyi reményt, hogy a legutóbbi filmje, a Dogman mert kísérletezni, és ért el részsikereket: a cselekmény egy gyermekkorában bántalmazott drag queen körül bonyolódik, aki az általa idomított kutyák segítségével követ el betöréseket, majd idővel bosszúgyilkosságokat. Ezt a filmet még Arany Oroszlánra is jelölték, és a közönségdíjat el is hozta, még ha anyagilag nem is volt nagy siker (ám ezt a témája miatt nem is várhattuk tőle).

Ehhez képest csalódás, hogy a Dracula: A love story semmilyen kockázatot nem vállal. Egyszerűen összelopkodja a népszerű motívumokat a korábbi Drakula-feldolgozásokból és egyéb gótikus filmekből.

A teljesség igénye nélkül:

• A Lugosi Béla-féle Drakula ikonikus “Én nem iszom… bort.” mondatát, de ezt is mutálva: “Én nem eszem… most”;
• A Coppola-féléből (Bram Stoker’s Dracula) a gróf hosszú haja, arisztokratikus megjelenése; hogy megfiatalodik, amikor a nyugati városba kerül (ami a ’25-ös verzióban éppen Párizs), és hogy Minába azért van belezúgva, mert az a rég halott felesége reinkarnációja (vagy ő ezt hiszi);
• A Doctor Who és a Sherlock alkotóiként Tumblr-szerte világhíres Mark Gattis és Steven Moffat nevével fémjelzett Netflixes Dracula sorozatból az apácazárda megrontását;
• Az Universal égisze alatt futó Dracula Untoldból a törökök ellen vívott monumentális csatajeleneteket;
• A cserfes fantasy-elemként funkcionáló vízköpők konkrétan mintha a Disney Notre Dame-i toronyőréből jöttek volna át;
• A finálé kaszabolós jelenetei egész konkrétan Ronnie Radke utánérzés, mely a Falling in Reverse Revamped és Voices in my head klippeket idézi (ami nem minőségi kritika, ezek a klippek a  legjobb vámpírfilmekkel és a John Wickkel állnak pariban; az eredetiségük kérdéses);
• És persze a “furcsa lány és a szörny megérti egymást” motívum, a gótlány reneszánsz alapja.

Igen ám, de ez utóbbi nem JELENIK MEG A KÉPERNYŐN, a karakterek csak kimondják, hogy így van.

A Frankensteinben és a Nosferatuban a női főszereplőket aktívan látjuk, miben ütköznek össze a feléjük támasztott elvárásokkal: Elizabeth érdeklődik a politika és a biológia iránt egy olyan korban, ahol a nők csak díszletnek és háztartási gépnek voltak jók; Ellen pedig kezeletlen epilepsziában, és valószínűleg autizmusban szenved, miközben a kora nem hogy nem ismeri a mentális betegségeket, egyenesen démoni megszállásként értelmezi a tüneteit. De a Dracula: A love story Minája egyszerűen csak elmondja az (amúgy még ilyen trashben is zseniális Christoph Waltz által játszott) Van Helsing doktornak, hogy mindig is úgy érezte, hogy másik korba tartozik. Oszt ennyi! Ezt így hidd el, még akkor is, ha amúgy a csaj végigbulizza a szilvesztert, végigmulatja a karnevált, és azonnal mindenkivel összespanol, de ha elmondta, hogy ő nem tartozik ide, akkor az biztos úgy van!  

Mi a faszt akarsz mondani?

Közhely, hogy a horrorfilmek szörnyei metaforák, még itt a Cinegore-on is egész sorozatot szenteltünk a zombifilmek allegóráinak. Így adódik a kérdés, hogy a Dracula: A love story mégis mi a faszt akar mondani ezzel a halovány teljesítményével Mert a Frankensteinnél egyértelmű, hogy a fő téma a szülő által elhanyagolt gyermek traumája, és hogy egy nő hogyan tud viszonyulni valakihez, akinek ilyen traumája van (a film két teljesen eltérő szcenáriót mutat be erre a helyzetre). A Nosferatu pedig rávilágít, hogy miért inkább a medvével (vagy esetünkben vámpírral).

De a Dracula: A love story mégis mit mond? Látunk egy kiégett, fuckboy vámpírt (Caleb Landry Jones), aki bármelyik nőt elcsábítja, de valamiért most éppen Mina kell neki, és Minának ebbe nincs beleszólása. Majd látjuk Van Helsinget, aki felfejti Drakula manipulatív természetét, mégsem Minát próbálja meggyőzni arról, hogy veszélyben van, hanem a férfi vámpír lelkiismeretére próbál hatni, ami bármelyik más feldolgozásban halálos hiba volna. De itt működik, így Van Helsing és Drakula döntik el Mina helyett, hogy a csaj mégsem lesz vámpír, inkább Drakula valami ködös vallásos logika alapján feláldozza magát, hogy Mina halandó maradhasson. Mina az egésznek csak passzív elszenvedője, egy üres váz, amibe a néző beleprojektálhatja a saját power fantasyját, anélkül, hogy fennállna a veszély, hogy a nő bármit is saját elhatározásból cselekszik.

Az egyetlen női karakter, akinek van valamennyi ágenciája, az a Renfield dramaturgiai szerepét betöltő Marianne, akit sokáig csak mennyasszonyi ruhában, leláncolva, szexuális pszichózisban látunk, ahogy a legyet is megpróbálja röptében leszopni, majd később is csak annyi a funkciója, hogy leszállítja Minát Drakulának. A kettő között van annyi saját cselekménye, hogy megpróbálja kiszívni a férje vérét, természetesen roppant erotikus módon, mert fanservice.

A vámpírmetafora az évszázadok során sok mindent jelentett: Marxnál a tőke metaforája volt, aki a munkások vérén élősködik; a Carmillában a leszbikusság, Stokernél az idegen és félelmetes kelet-európai bevándorló (vagy az általa hordozott nemi betegség); a Lost Boysban a homoszexualitás; a Pengében a fekete öntudat; a Vampire: The Masquerade 5th editionben a függőségek, amik ellen küzdeni próbálunk.

De a Dracula: A love story-ban csak egy fuckboy, fekete hajjal, szomorú, barna szemekkel, szívfacsaró backstoryval, tragikusan elhunyt exszel, aki elcsábítja a nődet.

Van azonban egy szubtextuális elem, ami tényleg jól működik, és ezt meg kell adni nekik: Drakula csábereje, azaz a parfüm, amit használ, elvileg csak nőkre hat; az orvos titkára, és a Christoph Waltz által játszott Van Helsing mégis reagál rá. Ezzel valószínűleg azt akarta érzékeltetni a rendező, hogy ezek a karakterek melegek (még akkor is, ha ennek semmi relevanciája nincs a töténetben vagy a karakterábrázolásban).

A spektákulum vámpírjai

Ha csak annyiról lenne szó, hogy Luc Besson Dracula filmje egy olcsó kollázsa az összes valaha volt Drakulának, akkor nem tértem volna vissza a hét év után kritikát írni. A helyzet sokkal rosszabb: ez még csak nem is egy film. Egy filmnek lenne cselekménye, dramaturgiája, történetíve, hangulata, és legalább egy apró gondolat, amit a stáblista után magaddal viszel. Ebből mindez hiányzik: a gótikus vámpírfilm díszletei itt vannak (kifejezetten jó minőségben, látványosan magas költségvetéssel), de a díszlet mögött semmi nincs. A dialógusok mind úgy vannak megalkotva, hogy másfél perces klippekre szétvágva nagyot tudjanak menni tiktokon, az már lényegtelen, hogy mi a kontextusuk. (Szerencsére, ugyanis többségében nincs nekik.)

A táncjelenetek abszolút nem illenek a dramaturgiába (még egy musicalben is indokoltabb, amikor spontán táncba kezd a cast, mint itt), csak azért léteznek a filmben, hogy valami trendáló audiót alávágva kimehessenek insta reelsre. A színészi játék fogalma ezesetben értelmezhetetlen (Christoph Waltz kivételével, aki NEM TUDOM, MIT KERES EBBEN A FILMBEN), mert kábé a tiktokos amatőr színészkedős nívót kapjuk, pont olyan arcbamászós kameraállásból.

Az egész filmre jellemző, hogy nem reklámból, vagy sajtómeghívóból értesültem a létezéséről, hanem egy Tiktokból, ahol Mina vörös ruhában táncol Drakulával, majd rájön, hogy a vámpírnak nincs tükörképe – ám Kate Beckinsale és Richard Roxbourgh helyett az új verzió “színészeinek” arcával.

De ilyen jelenet nincs a 2025-ös filmben! Ezt AI generálta, a 2004-es Van Helsingből ismert jelenet alapján. Mégis ezt használják a virális marketinghez; hiszen sejthető, hogy a teljes film úgyse fog érdekelni senkit, ha meg is nézi, végig tiktokozik közben, bőven elég a figyelmet felhívni rá, nem fontos, hogy ez valódi klippel történjen. Aztán az, hogy maga a film mennyire semmilyen, az legyen az írástudó problémája, a fogyasztó már fizetett érte, mire észreveszi, ha egyáltalán.

Végszó

Elvileg vámpírfilmről beszélünk, amiben nincsenek valódi vámpírok (a lore szerint a vámpíroknak nem igazán árt a fény, és vérre sem a létfenntartás miatt van szükségük, hanem csak mert… ez a szokás?). Egy évszázadok óta gazdag metaforáról, ami ezúttal nem jelent semmit. Egy női horrorról, amiben semmi szerep nem jut a nőknek. Egy népszerű filmről, amit senki nem nézett végig. Egy virális táncjelenetről, ami nincs benne a filmben. Idézetekről, amik nincsenek a szövegkönyvben. Jelmezekről, amikbe senki nem bújik bele; szerepekről, amiket nem játszik el senki.

Motívumokról, amik annyira eltávolodtak az eredeti jelentésüktől, hogy már nem is jelentenek semmit.

Az egyetlen élőholt ebben a sztoriban Guy Debord, aki ez után a film után kikel a sírjából, és remélem, mindenkit kísérteni fog álmaiban, aki részt vett ebben a szentségtörésben.

Annie

A képek forrása: Vertigo Media