Vajon te is azok közé az emberek közé tartozol, aki miután megtudja, hogy az egyik sulistársa szekrényében talált ereklye valójában egy azték halálsíp, unatkozásképpen mégis megfújja? Amennyiben a válaszod nem, viszont kíváncsi vagy, hogy mindez hogyan történik, akkor megnézheted ezt egy totál jellegtelen szereplőkkel teli, roppant középszerűen megírt, viszont legalább változatos halálokat felmutató produkció keretein belül.

A bevezető képsorokban kosárlabda-mérkőzése közben egy rejtélyes (túlvilági?) fantom kergeti egy bizonyos Horse nevű szereplőnket, aki aztán a férfizuhanyzóban rendkívül brutális módon fejezi be életét. A városba újonnan beköltöző, ezáltal új iskolába kerülő Chrys pedig pont az ő szekrényéjét kapja meg, és minő véletlenségből egy titokzatos maja ereklyét talál benne. Egy roppant felszínes verbális párbaj miatt tanórák utáni elzárásra kerülő fiatalok aztán egyik tanáruktól megtudják, hogy a relikvia valójában egy azték halálsíp, amely használatával halottak hívását eredményezi. Tanárunk ezek után nyilván belefúj, amikor senki nem látja, majd nemsokára kinyiffan. És persze nem folytatódna tovább a cselekmény, ha főszereplő fiataljaink egy fergeteges bulin nem tennék ugyanezt…

Azt mindjárt az elején le kell szögezem, hogy az alapötlet egyáltalán nem rossz, még ha egy kicsit a Végső állomás franchise koncepciójára is hajaz; ettől függetlenül azonban szívesen látnám egy misztikus sorozat egyik epizódjaként. Viszont ebben a formában Corin Hardy (The Nun) filmje sajnos ugyanolyan gyenge eresztés, mint mondjuk a tavalyi Tarot, hogy mást ne mondjak. Egy jól marketingelt, trancsírozós jelenetekre éhes modern fiatalságnak pozícionált nagy LUFI. Az egyetlen valamirevaló pozitívum, amit én ebben a Shudder-produkcióban találtam, az az Omen című Prodigy-sláger, ám azt is olyan bénácska módon illesztették a jelenetek alá, hogy fizikai fájdalmat okozott. Meg talán még a brit angolt beszélő Nick Frost (Haláli hullák hajnala, Slaughterhouse Rulez) jelenléte adott némi pluszt hozzá, aki sajnos csak epizódszereplőként dobja fel ezt az amúgy meglehetősen minimalista módon megírt alkotást.

A Halálsíp főbb szereplői közül sajnos senki sem tudott hozzám közel kerülni, ugyanis semmit sem tudunk meg róluk, ami egy kicsit is kiemelné az egydimenziós, tizenkettő-egy-tucat sablonkaraktereik sorából. De még a főszereplő lány, Chrys háttere sincs rendesen bemutatva azon kívül, hogy ázsiai unokatesójánál lakik éppen, leszokott drogos meg hogy a lányokra hajt. Mert ugye az, mint tudjuk, mostanság kötelező pszeudo-dramaturgiai elem.

És akkor lassan eljutunk a pap-sráchoz, aki minden szempontból a mű mélypontjának számít. Érted, beleírtak egy elvileg istenhívő karaktert, aki az első jelenetét úgy kezdi, hogy lazán rágyújt, majd egy zacskó füvet vesz elő a zsebéből, hogy azzal kínálja leszokott főszereplőnket, majd néhány pillanat múlva már egy bicskával fenyegetőzik. Nem hiszem el, hogy ezt rajzfilmbe illően parodisztikus negatív karaktert bárki komolyan gondolta…

Továbbá, szintén zavart, hogy a játékidő felénél gyakorlatilag minden releváns információ kiderül az ereklyével kapcsolatban, és igazán nincs is miért izgulnunk a továbbiakban; karaktereink sem teszik. Ráadásul a forgatókönyv rendkívül megúszós módon tálalja a további eseményeket: a barátnő éppen recepciós a kórházban, így a halotti bizonyítvány megtekintése sima ügy; ugyanez a span véletlenül cukorbeteg, így a tetszhalottság eljátszása szintén evidens… és ugyan ki más lehetne a feláldozható karakter, mint szkript egyetlen félresikerült antagonistája? Persze hogy az említett gonosz pap-srác, hiszen nincs is más alternatíva. Egyszerűen kitalálható fordulatok, nulla feszültség, nulla izgalom.

A halálnemekre szerencsére nem nagyon lehet panaszunk, mert áldozataink elég változatos és brutális jelenetekben vesztik életüket, akárcsak a Végső állomás filmekben, és többnyire a CGI is korrekt, kivéve talán az éveket öregedő Nick Frost esetében, ahol elég kínosra sikerült ez a szekvencia. A kísérőzenékből viszont lehetett volna kicsit kevesebb.

De hogy egyébként honnan való ez az átkozott tárgy vagy mi módon kerül egy közép-amerikai lelet társuk iskolaszekrényében, az rohadtul senkit sem érdekel, pedig egy ilyen természetfeletti horror esetében megérte volna ezt a misztikus vonalat jobban felgöngyölíteni. Vagy mélységet adni a főszereplő megpróbáltatásainak, hogy kicsit izguljunk érte, esetleg szimpatikusabb karaktereket belevinni… és még sorolhatnám napestig a kihagyott ziccereket. A Halálsíp teljesen irreleváns nyitott fináléja sem fog meglepni senkit, maximum az a tény, ha véletlenül nem folytatják mondjuk úgy két év múlva, csak akkor éppen nem az Apáca rendezőjétől szöveggel felkonferálva.

A Halálsíppal tehát egy olyan újabb felszínes horrormozis élményt kapunk, amit a kortárs filmnézési szokásokat figyelembe véve nyugodtan végigmobiltelefonozhatnak a fiatalabb generáció tagjai, hiszen háttérzajként tökéletesen elegendő arra, hogy néhány átlagnál durvább halált tekinthessünk meg, majd másnapra elfelejthessük az egészet, ugyanis annyira jellegtelen volt.

Értékelés: 5/10

eyescream