2025 őszén érkezett a Borzongás magazin VHS különszáma, amelyben tovább folytatódott a Trash Klub rovata. A Cinegore nagy büszkeségére mindkét alkotó (Gulyás Gábor – Murphy, Szabó Zoltán – Zoo_Lee) hosszú évek óta szerkesztőségünk sorait is erősítik, és Böjti után ezúttal őket faggattam a magazin megjelenésével kapcsolatban.

Mit éreztetek, amikor először a kezetekben tarthattátok a kiadványt?

Murphy: Hasonló volt az élmény, mint a Borzongás legelső lapszáma alkalmával: vagyis végre kész a kiadvány, amelyen annyit melóztunk, kézbe vehető és lapozgatható. Elég sok digitális tartalmat készítettem már a CineGore kötelékében, amely elfogyasztása után egy gombnyomásra eltüntethető, ám egy nyomtatott magazin ebben a mai világban igazi kuriózumnak számít, főleg mert fizikai attribútumai okán valahogy sokkal valóságosabbnak hat.

Zoo_Lee: Büszkeséget és örömöt. Az eredeti Borzongás megszűnésekor elég nagy törés volt szembesülni azzal, hogy itthon ilyesmire már nincs elég igény, nem piacképes egy nyomtatott, horrorfilmes magazin készítése. Legbelül bíztam abban, hogy igenis lenne létjogosultsága egy ilyen kiadványnak – legfeljebb más formában, másfajta terjesztéssel. Szerencsére ezt a Skorpió Printtől Zoliék is így látták, így amikor már több mint fél éve futott az online újraindult Borzongás, és felmerült, hogy lehetne egy újabb nyomtatott kiadvány – egy ezúttal könyvesboltokban terjesztett bookazine –, nem is volt kérdés, hogy támogatom-e az ötletet. A cél az volt, hogy egy olyan kiadvány készüljön, ami hiánypótló a hazai piacon, kiállja az idő próbáját, és ahogy egy ismerősöm szokta fogalmazni, nem “az internet kinyomtatását” kísérli meg. És ilyen téren szerintem teljes sikerrel jártunk.

Több helyen is jártatok (pl.: Halloween Horror-Con előadás + dedikálás) a kiadvánnyal. Milyen volt a személyes fogadtatása? Éreztétek, hogy az emberek „éhesek” még a nyomtatott formátumra az online tartalmak mellett?

Murphy: A korai időpont ellenére szép közönség gyűlt össze a színpad előtt, ahol egy külön blokkban bemutattuk a VHS-különszámot, és ezt az örömfaktort még tetézte, amikor utána a kisteremben lévő saját pultunknál sorra érkeztek, hogy dedikáltassák velünk a megvásárolt magazint. Ha nem is feltétlenül „éheztek” rá az emberek, szerintem mindenképpen unikális élményt nyújt nekik, hogy a viszonylag megfoghatatlan netes tartalmak mellett egy kedvenc műfajukban készült nyomtatott kiadványt olvassanak, és annak egy példányát fizikailag birtokolhassák.

Zoo_Lee: Éhesnek nem mondtam volna őket. A nyomtatott Borzongás megszűnése után szerintem még érződött, hogy az olvasók vártak valamilyen visszatérést, bejelentést, a nagy többség majdnem hat év elteltével feladta már a reményt. Viszont a fogadtatás teljesen pozitívnak bizonyult, a visszajelzések jók voltak, rengeteg régi olvasó csapott le a kiadványra, ráadásul sikerült vele megszólítanunk a hazai VHS-rajongók/gyűjtők közösségét is. Hiszem, hogy ha nem is abban a formában, ahogy az korábban, pl. 2005-2010 környékén ment (elvégre az online felületek sebességével versenyezni lehetetlen), de lenne igény ilyen kiadványokra, amelyek érezhetően egy elkötelezettebb olvasóközönségnek készülnek, nem pedig algoritmusok, keresőmotorok, SEO rangsorolók – illetve újabban generatív AI – számára.

A generációk közötti különbségek kutatása most egy kifejezetten trendi téma. Gondolkoztatok azon, hogy a VHS témája mennyire mozgatja meg a fiatalabb közönséget? Nem éreztétek úgy, hogy túlzottan szűk lesz a célközönség?

Murphy: Közhely vagy sem, de a Stranger Things és a retro hullámain lovagló társaik az utóbbi években jóval közelebb hozták a nyolcvanas éveket a mai generációkhoz, és mivel a VHS tematikája egyébként is egyre sűrűbben köszön vissza manapság, így az ezek iránt fogékonyabb vagy szimplán csak érdeklődést mutató fiatalokat valószínűleg kíváncsivá lehet tenni, persze nincsenek hatalmas illúzióink ezzel kapcsolatban. Egy korlátok közé szorított speciális kiadvány esetében nem könnyű a tartalom menedzselése, így legjobb tudásunk szerint próbáltuk összeállítani. Talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy mindenféle típusú horror-rajongónak csempésztünk bele valami érdekességet, informatív tartalmat, szóval elég nagy a szórás.

Zoo_Lee: Pont ellenkezőleg, olybá tűnik, mintha a fiatalabb generáció is kicsit kiábrándulna az online “zajból”, a figyelemért versengő algoritmusokból, clickbaitből, és kezdenének visszatalálni az analóg formátumokhoz. Amerikában például évek óta emelkedik a nyomtatott könyvek eladása, TikTokon, YouTube-on is sorra bukkannak fel olyan tartalomgyártók, akik igenis vadásznak könyvekre, magazinokra, játékokra, bakelitlemezekre. Az idősebb generációt pedig nem kell félteni, még mindig eléggé pörög a nosztalgia hajtotta VHS-gyűjtés. Bár itthon ez a hobbi nem öltött akkora méretet, mint Amerikában, ahol a ritka, limitált, niche kazettákért hatalmas néha a verseny, de így is volt olyan, hogy egy-egy kazetta vagy gyűjtemény itthon százezres értékben cserélt gazdát.

Szerintetek a mai filmnézési szokások mellett a mostani fiatalok tudnak-e olyan érzelmi kötődést, rajongást kialakítani egy-egy horrorfilmmel kapcsolatban, mint amilyen nekünk létrejött a VHS-korszak alatt?

Murphy: A streamingen elérhető, tucatszám kínált horrorfilmek esetében már rögtön a megtekintés után elszáll az élményhez kapcsolható bármiféle kötődés lehetősége. Bár a moziban vetített produkcióknál valamivel maradandóbb a helyzet a megtekintés fizikális körülményei miatt, ám sajnos ott sem beszélhetünk kifejezetten kötődésről. A fiataloknál manapság a korlátlan lehetőségek és a szupergyors elérés okán leginkább mennyiségre és/vagy pótcselekvésre való törekvést látok, és amíg sajnos nem változnak ezen fogyasztási szokások, addig nem nagyon számíthatunk szó szerinti rajongásra – néhány agyonmarketingelt blockbuster-franchise vagy túlhájpolt remake kivételétől eltekintve persze.

Zoo_Lee: Határozottan nem, és ezt én is érzem magamon. Én a horrorral már inkább a DVD-érában kezdtem foglalkozni, de akkor, még tinédzserként egy Van Helsinget, egy Múmiát vagy egy Freddy vs Jasont tucatnyiszor meg tudtam nézni, és ezáltal sokkal jobban kötődtem is az adott filmhez, mélyebb nyomot hagyott bennem. Meg kellett becsülni a lemezeket, sose felejtem el például, amikor a Coppola-féle Drakulát tévéből vettem fel DVD-re, – így láttam azt először – és kis túlzással karcosra is néztem a lemezt.  Most a bőség zavarával küzdünk, a teljes filmtörténelem igen jelentős hányadát (legfeljebb egy VPN birtokában) szinte bármikor elérhetjük. Viszont teljesen átformálódtak a szokások, sokkal több a film, sokkal inkább “gáz”, ha egy nagy klasszikust még nem látott az ember, mert például nem jutott még el oda az akár több száz tételre rúgó filmes bakancslistáján. De sokkal inkább érzem emiatt azt is, hogy egy filmet “letudtam”, és nagyon rég nincs már meg az a luxus, hogy ugyanazt a filmet megnézzem sorban háromszor-négyszer is, mert egyrészt annyira nagy hatást tett rám, másrészt nincs mellette állandóan még legalább három tucatnyi film (és sorozat), amit már nagyon meg kellene nézni egy ideje.

Jöjjön egy olyan kérdés, amit biztosan nem kaptatok meg még soha! Honnan jött a trash alműfaj imádata? Mióta kínozzátok magatokat ezekkel a förmedvényekkel?

Murphy: Meglepő, de mint minden ember, én is nagyon szeretem a jó (horror)filmeket, mivel azonban ezek száma meglehetősen limitált, így egy idő után kerestem valamit, ami hasonló módon tud szórakoztatni. Bűnös élvezeteket, ha úgy tetszik. A hulladékfilmekre egyébként nagyjából az érettségi környékén szoktam rá visszavonhatatlanul, hála az akkortájt még aktívan működő Harvester (CineGore elődjének számító) oldalnak, amely valóságos aranybányaként üzemelt az emberiség ellenes szennyfilmek téren. Számtalan botcsinálta, alulkomponált Ed Wood Jr. és borzasztóan agyament Troma-klasszikus mellett olyan könnyfakasztó hulladékokról olvastam cikkeket, mint a Killer Klowns From Outer Space, Pink Flamingos, Necro Files, Killer Kondoms, Troll 2 vagy éppen a Violent Shit trilógia. Az internet térhódításával aztán ezeket szép lassan beszereztem, és bár nem volt túlságosan könnyű akkoriban, én magam kezdtem el újabb és újabb bűnös élvezetek jelentő gyöngyszemekre vadászni. Aztán már tényleg nem volt megállás. Szerintem bőven akad olyan kultikus rétegtrash vagy alacsony költségvetésű amatőr trágya, amit Zolival összesen ketten láttunk talán egész Magyarországon, haha.

Zoo_Lee: Nálam egyértelműen a streaminggel indult be igazán, amikor a hazai olcsópolcos DVD-k mellett hirtelen kinyílt a világ, és az Ed Wood-klasszikusoktól a leggázabb The Asylum-féle mockbusterig bármihez hozzáférhetettem. Van egy olyan mondás, hogy egy emberről a legtöbbet úgy lehet megtudni, ha alaposan áttúrjuk a szemetesét. Ez ugyanúgy igaz a kultúrára is – legalább annyit lehet megtudni egy társadalomról, egy korszakról vagy egy műfajról, ha megnézzük, mi és miért számít alantasnak, félresikerültnek, kivetnivalónak, mint a nagyra tartott, elismert alkotásaiból. Sőt, a trashfilmeken keresztül az ember sokkal komplexebb képet kaphat arról, hogy mire törekedtek egy-egy adott korszak és műfaj alkotói, miért működtek a klasszikusok, hol és hogyan hasaltak el az utánzók, hol vált el egymástól a művészet és a piac, az alkotói szándék és a költséghatékony iparosmunka. Arról nem is szólva, hogy gyakran a gagyi CGI, nevetségesen alacsony költségvetés, és “áthívtam a színjátszókörös barátaimat” típusú alakítás ellenére néha mennyivel ambiciózusabb vízióval és célkitűzéssel rendelkezett egy-egy rendező, mint a nagy stúdiók alatt összedobott blockbusterek és Oscar-csalik készítői.

Mennyi „muníciótok” van még további Trash Klub összeállításokhoz?

Murphy: A hulladékfilmekből szerintem soha nem fogunk kifogyni, hiszen mindig is készültek és készülni fognak, bár kezdetektől napjainkig rengeteg tényező változott velük kapcsolatban. A Trash Klubban Zolival mindig igyekeztünk valamiféle koncepció mentén haladni – vagy egy-egy aktuálisnak tűnő tematikát érinteni vagy egy-egy ország, illetve szerző terméséből szemezgetni, esetleg korszakos divathullámok vagy egyéb kulturális jelentőséggel bíró momentumok alapján elfeledettnek hitt, ismeretlen vagy éppen ritkaságszámba menő alja-gyöngyszemeket bemutatni. És az a fantasztikus ebben, hogy nem lehet elég mélyen a trágyadombba… akarom mondani a trash-nyúlüregbe esni: újabb és újabb agybénító ötletek, elmeroggyant tervek alakulnak a soron következő n+1 cikkhez, mert minden kutatásunk alkalmával találunk még minimum kétszer annyi bemutatni kívánt alkotást. Kívülről nézve ugyan standardnek tűnhet, hogy a jó és élvezhető produkciók ellentéte a rossz, a nézhetetlen, a borzasztó, de ugye azt csak a hozzánk hasonló hétpróbás trashmesterek tudják, hogy mennyi szubzsánere, alfaja és persze minőségi fokozata létezik a hulladékoknak, haha.

Zoo_Lee: Végtelen. Mindig van igény gyors, költséghatékony alkotásokra a piac részéről, ahogy az alkotók részéről is könnyen hozzáférhető belépési pontokra a filmipar felé, ez a kombináció pedig rendszerint tisztes mennyiségű trashfilmet szokott eredményezni. Hol a grindhouse mozik rendelkeztek akkora étvággyal az exploitatív, nem feltétlenül minőségi alkotások iránt, hogy azt a klasszikus gyártási modellek nem tudták lefedni, hol a családi videotékák voltak rászorulva az olcsón, nagy mennyiségben beszerezhető filmekre – a trash mindig megtalálta az otthonát és a közönségét. Most éppen az alternatív streaming szolgáltatások, Tubi, AVOD, FAST igénylik a gyakran bármiféle minőségét nélkülöző, alig egy nap alatt leforgatott próbálkozásokat, amíg azok elegendő kattintást generálnak – de a horizonton már tisztán látszódik a TikTok és a Reelek/Shortsok “vertikális sorozatainak” piaca is, ami szintén bőségesen termel majd nagyszerű dolgokat.

Ebben a szubzsánerben is felfedezhető olyan jellegű tendencia, hogy „régen minden jobb volt”? A mostani felhozatalban is találni még igazi szemétfilmeket, vagy csak a régiek szállítják a megfelelő bűnös élvezetet?

Murphy: Személy szerint én jobban szeretem az oldszkúl szarfilmeket, amikor még tényleg volt értékelhető anyag a produkciókban: bűzös székletmintákon túl valódinak tűnő vér és őszinte izzadság, valamint félresiklási lehetőségek tömkelege, ami egyfajta azonosulhatóan esszenciális extrát adott nekik. Manapság önjelölt elitistaként divat lett mindent leszarozni, elég egy átlagosnál kicsit bénább CGI-t felmutató mozi, és máris ZS-filmként hivatkoznak rá, pedig a közelében sincs. Szóval igen, olyan tekintetben felhígult a trash, hogy manapság nem egy cég az olcsó és tömeges szórakoztatás igényét szem előtt tartva futószalagon gyártja a DIREKT szemetet, ami aztán megy egyből DVD-re vagy streamingre. Mások meg a nézők tájékozatlanságát vagy figyelmetlenségét próbálják kihasználni, hogy különféle blockbusterek receptjét lemásolva, igénytelen filléres ócskaságokat termelve jussanak könnyű profithoz. Nyilván az Asylum tökéletesen tisztában van vele, hogy nézhetetlen szörnyűségeket szabadít a lakosságra, de ha egyszer működik az üzlet, miért ne?! Eredeti kérdésedre visszatérve, manapság is készülnek baromi szórakoztató filléresen amatőr, minimális hozzáértésben fogant alkotások, de számomra mindig nagyobb öröm egy ósdibb true hulladékot látni, mint mondjuk egy befogadási ellenállást szinte alig igénylő, receptszerűen kimért adalékból összekotyvasztott Sharknado-féle rettenetet.

Zoo_Lee: Jobb nem feltétlenül, de szerintem sokkal tisztábban elválnak az egyes korszakok. Sokkal másabb egy SOV trash, egy grindhouse trash, egy direct-to-dvd trash és most egy Tubi/AVOD-trash. Más eszközökkel, más célközönség igényeinek próbáltak megfelelni. Az, hogy kinek melyik jön be, milliónyi tényező függvénye lehet, magamon azt veszem észre, hogy változó, mikor melyik érára, stílusra kívánok rá.

Murphy, a magyar amatőr horror cikked (a Borzongás – VHS különszámban) mennyi kutatómunkát igényelt? Hol helyezkedik a trash-skálán ez az éra, ezek a filmek?

Szerencsére nem ma kezdtem a horrorszakmát, és korábban már voltak bizonyos előismereteim ezügyben, szóval egy csomó időt megspóroltam az előkészületeknél, mert nagyjából tudtam, hol kezdjek neki a kutakodásnak. Egy viszonylag kevésbé dokumentált időszakról beszélünk, és mivel maga a téma sem túlságosan népszerű vagy ismert, meglehetősen szórványos információk birtokában kezdtem neki. Nem igazán mondanám kifejezetten trash-nek ezeket a korabeli alacsony költségvetésű zsengéket, szakmai felkészültség hiányával küzdő amatőr jellegű házimozikat, inkább amolyan szerethetően őszinte barkács-megoldásokat alkalmazó alkotások, amelyeken látszik a baráti társaság elkötelezettsége és persze a műfaj iránti rajongás. Éppen ezért inkább hazai horrorfilmtörténeti állomásként tekintek rájuk, amelyek mondjuk egy Harc a Fényért trilógiához képest (amely aztán tényleg a magyar hulladék megtestesítője), valóságos mesterművek.

Zoo_Lee, a Borzongás – VHS különszámban megjelent analóg horror kitekintésed egy nagyon érdekes szegmensét mutatja be kedvenc műfajunknak. Hogyan látod az analóg horror jövőjét a rohamtempójú technológiai fejlődés árnyékában?

Ahogy a cikk zárásában is írtam, a piac határozottan kezd túltelítődni, egyre többen próbálnak meg felülni a vonatra, de közben valamennyit hígul is a próbálkozások minősége, amin a generatív AI kínálta lehetőségek nem sokat segítenek. Mármint volt egy időszak még úgy 2024 körül, amikor úgy tűnt, az AI-generált tartalmak, képek, rövid videók, animációk révén kreatív alkotók egészen érdekes és egyedi alkotásokat fognak majd készíteni, fel tudják használni az alkotásaik minőségének emeléséhez – az egyik személyes ilyen kedvencem a liminális terekre épülő The Thompson Extension áldokumentarista széria volt – ez azonban, amint eszkalálódni kezdett az érdeklődés és a hozzáférhetőség növekedése, majd ennek hatására özönleni az “AI-slop” és erősödni az AI-szkepticizmus, érezhetően rossz irányba mentek el a dolgok. Illetve a cikk írásakor még nem volt számomra teljesen tiszta, de azóta értettem csak meg a kommentátor-közösségek árnyoldalát is ezekben az online műfajokban – amikor az adott online horror alkotója csak töredékét kapja meg a kattintásoknak és megtekintéseknek, amit a munkája érdemelne, mert sokan inkább a másfél-két órás elemzővideókat készítő tartalomgyártók alkotásain keresztül fogyasztják csak az alkotásaikat. Így a tényleges készítők gyakorlatilag nem saját brandet, mítoszt és közönséget építenek, csak muníciót más, ismertebb arcok számára. Nehéz megmondani, mi lesz a pontos irány, mindenesetre azon nagyon sok fog múlni, hogy a generatív AI felhasználása és elfogadása merre tart majd a következő években, a fogyasztói igény pedig hogyan fog változni emellett.

Murphy, remekül sikerült a Troma-összefoglaló a Borzongás – VHS különszámban. Azóta megnézted már a The Toxic Avenger újrafilmet? Hogy tetszett?

Köszönöm, mindig hatalmas öröm számomra ilyesfajta dicséretet hallani olyanok emberektől, akik nem kifejezetten rajonganak a hulladékfilmes szcénáért, haha. Evidens, ahogy kijött, egyből rávetettem magam. Összességében nem csalódtam benne, és mint a Borzongás oldalán megjelent cikkben is írtam, egy trashkult darab modern hangulatú újragondolásaként teljesen korrektnek tartom. Nyilván akadnak hibái, például túl sok epizódszereplőt mozgat egyszerre, amely Toxie játékidejének rovására megy, de Peter Dinklage kisméretű főszereplőként való beillesztése például briliánsan bizarr húzás volt.

Zoo_Lee, a Borzongás – VHS különszámban megjelent videojáték cikked mentén milyen idei horror-játékokat ajánlanál az olvasók figyelmébe?

A cikkben kimondottan a VHS-stílusú, retro/PS1-esztétikát megcélzó játékokra fókuszáltam, ami nehéz téma, mert általában ezek a címek sokáig tudnak radar alatt készülődni, még az olyan hiánypótló próbálkozások ellenére is, mint az EEK3 Showcase vagy a Haunted PS1 Demo Disc széria, és nem ritka, hogy a megjelenést követően bizonyulnak váratlan meglepetésnek, a stílus rajongói számára kötelező darabnak. Személy szerint még a 2024-es Mouthwashing is bakancslistán van, ahogy a tavaly megjelent, szintén ebbe a műfajba tartozó Eclipsum, a The Lacerator és a Heartworm is. Nem bánnám, ha idén a Dread X Collection új felvonással jelentkezne, a No Vacation for an Executioner elég ígéretesnek tűnik, a Meat Without Master pedig elképesztően elborult agymenés lesz, ha elkészül. De várós még a Hallow Blade, a Forbidden Solitaire, és nagyon nem bánnám, ha az Elation for the Wonder Box 6000 és a Tenebris Sonata adnának valami életjelet, esetleg konkrét megjelenési dátumot. Ha a teljes horrorjátékos mezőnyt vesszük, akkor idén érkező horrorjátékok közül Resident Evil Requiem, Fatal Frame II: Crimson Butterfly Remake, Directive 8020, Silent Hill: Townfall, John Carpenter’s Toxic Commando és Clive Barker’s Hellraiser: Revival.

Melyik 2026-os horrorfilmeket várjátok a legjobban?

Murphy: Robert Eggers rajongóként legjobban talán a Werwulf-ot várom, de érdekel még a Return of The Living Dead horror-komédia újrája, mert a régit nagyon csíptem, aztán az új Resident Evil, a Clayface meg persze az Evil Dead vadonatúj felvonása is.

Zoo_Lee: Sikoly 7, Evil Dead Burn, Lee Cronin Múmiája, Werwulf, Hokum, és Zach Cregger Resident Evil adaptációja.

Köszi szépen, hogy időt szántatok rám!

Mindenkit arra biztatok, hogy ezen a linken rendelje meg, vagy vadássza le valamelyik könyvesboltban, mert minden eladott példány bizonyítja, hogy van igény a Borzongásra fizikai formában is.

afiaf