Gondolhatnánk, hogy itt egy újabb unalmas klisékben bővelkedő, elhagyatott házas misztikus történet, roppant idegesítő személyiségű kalandvágyó fiatalokkal, ám David Morrell The Creepers című 2005-ös regényéből adaptált forgatókönyv tesz róla, hogy a végeredmény a költséghatékonyságba torkolló megvalósítás ellenére még így is kicsit túlmutasson egy mostanság készült középszerű produkciónál.

Egy fiatalokból álló extrém videókat készítő csapat (The Creepers) lanyhuló nézettségük fellendítésének érdekében a Paragon nevű elfeledett – állítólag szellemjárta – new jersey-i hotelt indul felderíteni, amely a szóbeszéd szerint anno egy maffiafőnök búvóhelye volt, és ahol meggyilkolták annak feleségét. A helyszínre érkezve azonban nem csak egy riporter siet segítségükre, hanem a korábban menesztett ex-társuk is megjelenik, aki egy konkurens (ám jóval agresszívebb) csapathoz csatlakozva a gengszterfőnök elrejtett pénzére utazik. Ám hamar rá kell jönniük, hogy a pletykáknak igaza volt abban, hogy valami leselkedik rájuk…

Már rögtön a játékidő elején meggyőződhetünk, hogy produkciónk a kétezerhúszas évek horrordömpingjében futószalagon szállított modern társaitól eltérő módon nem csupán egy hirtelenszületett forgatókönyv megvalósítása, hanem – a többek között Rambo című regényt is jegyző – David Morell művét (The Creepers című) vették hozzá alapul. Tehát a történet szereplői sem azok az exhibicionista módon harsány, semmitmondóan hitvány, krónikus idiotizmusban szenvedő irritáló egyének, akikért tényleg nem kár, ha mielőbb kinyuvadnak, mint a legtöbb ilyen jellegű alkotásban, hanem annál jóval normálisabban viselkedő karakterek. Másrészt, a ritkán kézikamerás felvételekkel operáló cselekmény sincs tele hatásvadásznak szánt jump scare-ekkel, sokkal inkább egy misztikus atmoszférát próbálnak felépíteni.

A hoteljelenetek végig kellően lekötnek, mert alapvetően sejtelmesek, valami többet és misztikusabbat ígérnek, a hatalmas terek organikus szimbolikája pedig egy szempillantás alatt magába tud szippantani. A szállodát uraló entitás kilétét szintén sokáig fent tudják tartani, éppen azért némileg csalódás, amikor rájövünk a titkára. Persze ez sem hétköznapi, bár az előzőkben vázolt hangulatépítés tükrében jogosan vonjuk meg a vállunkat, hogy emiatt volt ez a nagy felhajtás?

Amennyire tehát engem például behúzott az atmoszféra, sajnos annyira kiábrándítóan puritánra sikerült másvilági lényünk kinézete, amely ezúttal minden CGI-t nélkülöz. A vizuálisabb olvasók most forduljanak el egy pillanatra: SPOILER mintha egy vámpírszerű fogakkal bíró Space Jockey és egy elállatiasodott Gollam szerelemgyerekeként megjelenő rémmel riogatnának minket a sötét erők jegyében, ám ez az egész ördögi metamorfózis nincs igazán elmagyarázva, így eléggé zavaros és nem mellesleg erőtlen. Ráadásul, míg az áldozatok több alkalommal is túlélnek olyan támadásokat és eséseket, amelyek nettó az életükbe kerülnének, minimum elpusztíthatatlannak hitt infernális szörnyünk a legelső alkalommal kileheli lelkét. Szóval akadnak benne hibák.

A Do not enter esetében tehát egy regényből adaptált misztikus horrorfilmmel van dolgunk, amely sejtelmességével nagyjából a játékidő kétharmadáig a képernyő előtt tud tartani minket, ám sajnos a vége felé egyre kevésbé fogunk azonosulni a látottakkal, miközben sűrűn tesszük fel magunknak a kérdést, hogy akkor ez most mi volt, és főleg MIÉRT?!

Értékelés: 7/10

eyescream