Serial Chillers rovatunk legfrissebb témája, Herbert Mullin szinte kivételes a sorozatgyilkosok között abban, hogy gyermekkora valóban felhőtlenül telt. Nem voltak figyelmeztető jelek, nem volt sejthető, mivé válik majd, és ezért személyiségének széthullása a kriminológia egyik legdrámaibb történetévé teszi az övét.
Gyermekkora
Herbert William Mullin 1947. április 18.-án született a kaliforniai Salinasban, William „Bill” és Jean Mullin első gyermekeként. Az 1940-es évekre jellemző amerikai optimizmus beragyogta a család életét. Bill Mullin tengerészgyalogosként szolgálta a hazáját a második világháború alatt, és hazatérvén legfontosabb céljának tekintette, hogy stabil, tisztes életet biztosítson a családjának. Generációja legfőbb alapelveit testesítette meg: hitt a kemény munka értékében, a fegyelemben, a hazaszeretetben. Az építőiparban helyezkedett el, és megbízható, kompetens munkásemberré vált. Felesége, Jean, mélyen hívő katolikusként a háztartás terheit tartotta fő feladatának, és mindent megtett azért, hogy gyermekeit erős erkölcsi alapokkal felruházva nevelje.
Mullinék nem voltak gazdagok, de a középosztályban megvetették a lábukat. Az 1950-es években San Franciscoba költöztek, majd Santa Cruzban telepedtek le véglegesen. Egy nem túl fényűző, de jól karbantartott házban éltek, és látszólag mindenük megvolt a boldogsághoz: stabilitás, egészség, hit és szeretet.
A család első gyermekeként született meg Herbert, akire húgai felnéztek. Hagyománytisztelő, katolikus családként bizonyos elvárásokat támasztottak az elsőszülött gyermek felé már a kezdetektől. Jó példával kellett járnia testvérei előtt, rajta múlott szülei büszkesége, és a család nevének tovább örökítése.
Azok, akik gyermekként ismerték Herbertet, úgy emlékeznek vissza rá, hogy mindig jókedvű, roppant jó természetű fiú volt. Tanárai dicsérték akaraterejét, más felnőttek pedig azt emelik ki, hogy mindig segítőkész, udvarias volt. Egészen kiskorától fogva tehetséget mutatott a sportok terén. A Little League-ben kezdett baseballozni, és edzői különösen elégedettek voltak vele, mert más tehetséges fiatalokkal ellentétben, akik hajlamosak voltak arrogánssá és önteltté válni, Herbert elkötelezett volt, és erős volt benne a csapatszellem. Saját tehetségére már ilyen korán is úgy tekintett, mint felelősségre, hogy másoknak is segítsen a fejlődésben. Idősebb korában csatlakozott a cserkészekhez, amit ugyanolyan lelkesedéssel űzött, mint a sportolást. Egymás után nyerte el a különböző érmeket és kitűzőket, amivel végtelenül büszkévé tette szüleit, akik nevelési módszereik visszaigazolását látták benne.
Otthonukban fegyelem volt és szigorú szabályok. Bill Mullin úgy vezette családját, ahogyan azt a tengerészgyalogságnál tanulta – kivéve a fenyítést. A szabályokat mindenki önként követte a családban, a vacsora pontos időpontban került az asztalra minden nap, nem volt játék mielőtt a házi feladatok elkészültek volna, és a vasárnapi templomlátogatás sosem lehetett vitatéma. Herbertnek mindez látszólag nagyon is megfelelt, hiszen ismerte a vele szemben támasztott elvárásokat, és örömöt okozott neki, amikor megfelelt nekik.
Különösen közeli kapcsolatot ápolt édesanyjával Jeannel. Mindig önként segített neki a házimunkában, és megosztott vele mindent, ami vele történt, miközben őszintén érdekelte a véleménye is. Nyoma sem volt mindazoknak a jeleknek, amelyek más erőszakos bűnelkövetők esetében oly gyakoriak, és patológiás kötődésre utalnak – kapcsolatuk erős volt, szilárd, és teljességgel egészséges.
A San franciscoi középiskolai évek további tündöklésben teltek. Herbert erős 4-es tanuló volt, nem kiemelkedő, de igen szorgalmas. A sport volt igazán az ő erőssége: kiemelkedő teljesítményt nyújtott az iskola foci- és kosárlabdacsapatában is, és remek vezetői képességekről is tanúbizonyságot tett. Több alkalommal is bekerült neve a helyi újságokba, amivel hírnevet szerzett magának.
Társasági élete is tipikus volt: népszerű volt, és nagyon kedves, jószívű fiúként ismerték. A lányok is felfigyeltek rá, és számos randevúja és barátnője volt a középiskolás évek alatt. Ezekben a történetekben sem fedezünk fel semmi abnormálisat – a ’60-as évek tipikus tinikapcsolatai voltak ezek, mozival, iskolai bulikkal és kávézókban töltött délutánokkal. A lányokkal mindig tisztelettel bánt, és érdeklődése irántuk egészséges volt – nem volt jele beteges féltékenységnek, birtoklási- vagy irányítási vágynak, ahogyan az a későbbi gyilkosoknál jellemző. Baráti körében fiúk és lányok egyaránt jelen voltak, ami megfelelő érzelmi intelligenciáról és egészséges pszichológiai fejlődésről tanúskodik. Ő volt a tökéletes fiú, akit minden szülő a gyermeke barátjának kívánt.
Herbert legjobb barátját Dean Richardsonnak hívták, akivel jóformán elválaszthatatlanok voltak, olyan közel álltak egymáshoz, akárcsak a testvérek. Különböző érdeklődési körük ellenére örömmel vettek részt egymás időtöltéseiben, és szinte minden idejüket együtt töltötték. Közösen tervezgették jövőjüket, ugyanarra a főiskolára akartak jelentkezni, és később együtt is akartak dolgozni. Kapcsolatuk megtestesítette mindazt, amit a férfibarátság idealizált képéről gondolunk: lojalitás, egymás segítése, őszinteség – a mérgező versengés és egymásra való nyomásgyakorlás kényszere nélkül.
Az első töréspont
Mindannak tudatában visszatekintve, ami később bekövetkezik majd Herbert Mullin történetében, természetes, hogy annak jeleit keressük, amiből sejteni lehetett volna, hogy milyen szörnyűségeket fog elkövetni. Úgy gondolhatjuk, lennie kellett valamilyen kiváltó pszichológiai traumának – de az igazság mégis az, hogy életének első 18 évében semmi ilyen nem történt.
Azok a szakemberek, akik később Mullint vizsgálták, mind feljegyezték ezt. Nem kínzott állatokat gyerekként, nem gyújtogatott, szexuális viselkedése sem volt illetlen, nem mutatott szadista jegyeket sem. Nem volt magányos vagy kitaszított, és szülei sem bántalmazták sosem.
Voltak, akik megjegyezték azonban, hogy a szigorú családi berendezkedés talán csak a felszínen tűnt egészségesnek, és valójában nagyon rideg lehetett. Az apa katonai múltja és az ebből fakadó szigorú szabályok elzárták az érzelmek valódi megélésének lehetőségét – amit az anya mély katolikus hite is erősíthetett, hiszen ebből fakadóan bizonyos témák egyszerűen tabunak számítottak. Meg kell jegyeznünk viszont, hogy gyerekek milliói nőttek fel az ’50-es években (és nőnek fel ma is) ilyen körülmények között, és nem válik belőlük sorozatgyilkos. Mások az elsőszülött fiúra nehezedő elvárások nyomását emelték ki. Elképzelhető, hogy Herbert olyan fokig internalizálta az ezeknek való megfelelési kényszert, hogy az már törékennyé tette önképét, ami csak a külső elismeréstől függött. Ezzel is ugyanaz a helyzet: nagyon sok gyerek tapasztal hasonló nyomást, mégsem érzik szükségét, hogy végezzenek tizenhárom emberrel.
Be kell látnunk, hogy Herbert Mullin életében nem voltak olyan tipikus, sorozatgyilkosokra jellemző motívumok, mint a legtöbb esetben. A tökéletesség azonban 1965 őszén megtört.
Csupán négy hónappal a középiskola befejezését követően, 1965. szeptember 15.-én Herbert legjobb barátja, Dean autóbalesetet szenvedett, és azonnal szörnyethalt. Herberthez még aznap este eljutott Dean halálhíre (a különböző források eltérnek abban, hogy telefonon, vagy személyesen közölték vele), és az egész világa, minden jövőbe vetett terve egy pillanat alatt összeomlott. Bár az első napokban túlcsorduló gyásza, és a temetésen tanúsított teljes kétségbeesése még érthető volt, a következő hetekben világossá vált, hogy az „aranyifjú” nem képes továbblépni barátja halálán. Folyton Deanről beszélt, minden nap kilátogatott a sírjához, és egykori terveit hagyta füstbe menni. Szülei nagyon aggódtak érte, de hiába próbáltak a lelkére beszélni, Herbert mintha meg sem hallotta volna szavaikat.
A valóság repedései
Sajnos az idő múlásával is csak tovább romlott a helyzet. Ahelyett, hogy Herbert lassan megtanult volna veszteségével együtt élni, egy olyan folyamat indult el a lelkében, amit patológiás gyászreakciónak hívunk. Vagyis a gyász intenzív, bénító fájdalma nem enyhül az idővel, és már „a mindennapi funkciók (munka, kapcsolatok) súlyos sérülésével, a halál tényének tagadásával és gyakran bűntudattal, szorongással” jár.
Herbert úgy beszélt Deanhez, mintha életben, és jelen lenne. Szülei kezdetben nem aggódtak emiatt, hiszen sok embernél a gyászfolyamat része az, hogy beszélnek az elhunythoz, de Herbert úgy beszélgetett Deannel, mintha az válaszolt volna. Anyjának azt mondta, érzi a jelenlétét, és üzeneteket küld neki.
Viselkedése kiszámíthatatlanná vált, szörnyű hangulatingadozásai voltak. Hanyagolni kezdte megjelenését, haját hosszúra növesztette, és személyi higiéniájával sem törődött igazán, mindemellett pedig az alvási ciklusai is teljesen felborultak. Gyakran egész éjszaka ébren volt, majd a napot átaludta. Ébrenléte alatt gyakran viselkedett úgy, mintha valami olyasmire figyelne, amit mások nem hallottak. Barátaival sem viselkedett már úgy, mint korábban. A fiú, akire mindig számíthattak, odalett, és eltávolodott tőlük. Amikor megpróbálták bevonni programjaikba, tevékenységeikbe, Herbert gyakran elutasító volt; de ha velük is tartott, mintha fejben egészen máshol járt volna.
Szülei ekkor már nagyon aggódtak érte. Apja, a tettek embere, több ízben is próbált a lelkére beszélni, hogy „szedje össze magát”, és „adózzon Dean emlékének úgy, hogy jó életet él”, de szavai, mint a falra hányt borsó voltak fia számára. Anyja ekkor már csak folyamatosan imádkozott érte.
1965 során az ébredőben lévő hippimozgalom, mely az ’50-es évek konzervatív eszméinek teljes lecserélésén alapult, éppen Mullinék lakhelyén, San Franciscoban volt a legnagyobb hatással a fiatalokra. Herbert Mullin is az új szubkultúra felé sodródott. Valamikor az év vége felé kezdett kábítószereket fogyasztani, először marihuánát, majd gyors váltásban az 1966. októberéig legálisan fogyasztható LSD-vel kísérletezett. Kiutat, válaszokat, kapcsolatokat, vagy csak értelmet keresett az életének, és látszólag a drogok ezt megadták neki.
Egy olyan mentálisan törékeny személy számára, mint Herbert, az LSD borzasztóan veszélyes szer. Társai, akikkel együtt fogyasztották, arról számoltak be, hogy a fiú „tripjei” mások voltak, mint az övéik: sötétebbek, intenzívebbek és valóságosabbak – sokszor még akkor is, amikor a drog hatásának már el kellett volna múlnia. Herbert letaglózó erejű revelációkról számolt be: kozmikus igazságokat értett meg, a valóságot máshogy kezdte érzékelni, mint az átlagos emberek. Az ehhez hasonló élmények az LSD-használók körében viszonylag gyakoriak voltak, de Herbert abban különbözött tőlük, hogy ő valóban elhitte, hogy mindezt nem csak a kábítószer idézte elő.
Bár állapota, és szüleivel való kapcsolata egyre romlott, mégis felvételt nyert egy főiskolára 1966-ban. A kezdettől fogva katasztrófális volt, hiszen az egykori szorgalmas, jó tanuló fiú már nem létezett. Az a Herbert, aki a helyére lépett, képtelen volt koncentrálni, nem teljesítette határidőre a feladatait, és az órákat sem látogatta sok esetben. Drogfogyasztása megnövekedett és mindennapossá vált: gyógyírt remélt a szerektől lelki fájdalmaira, de valójában csak még instabilabbá tették már amúgy is megviselt mentális egészségét. Az első év végén kibukott az iskolából, ami szülei szemében a család értékeinek elárulásával volt egyenlő.
A következő évben a szülők mégis kaptak egy kis reménysugarat: Herbert szerelembe esett egy Loretta nevű, édes és naiv lánnyal. Loretta valószínűleg látta Herbertben egykori vonzerejét, és úgy érezte, segíthet rajta, hogy visszataláljon önmagához. Kapcsolatuk több, mint egy évig tartott, és ezalatt az idő alatt Herbert kevesebbet drogozott, újra terveket kezdett szőni a jövőre nézve, és el is jegyezték egymást Lorettával. A Mullin-szülők boldogok voltak, és nagy energiákkal kezdték szervezni az esküvőt. Ahogyan közeledett azonban az időpont, Herbert és Loretta kapcsolata megromlott. Bár az eljegyzés felbontásának valódi okait nem őrizték meg számunkra a feljegyzések, a lány valószínűleg megsejthette az addig maszk mögé rejtett mentális problémák valódi mélységét vőlegényében, és úgy érezhette, hogy nem ismeri a fiút, akihez hozzámenni készül.
A szakítás összetörte Herbertet, hiszen a normális élethez való visszatérés egyetlen reményét veszítette el barátnőjével. Állapota rohamos romlásnak indult. Már nem csupán a kábítószerek által indukált bizarr gondolatokkal traktálta környezetét, hanem jóval túlment ezen. Téveszmés őrültté vált, összeesküvés-elméleteket szőtt, azt állította, hogy olvasni tud mások gondolataiban, és hogy üzeneteket kap valamilyen meghatározatlan entitástól. Barátait sorra elvesztette, rá sem ismertek már egykori társukra. Szüleivel való kapcsolata is még inkább megromlott, hiszen nem tudták mi zajlik benne és nem voltak eszközeik arra, hogy mentális betegségeit a helyén kezeljék.
Pszichózis
Herbert elköltözött a szülői házból és különböző alantas munkák elvállalásával tartotta fenn magát. Nem maradt meg sokáig sehol, és állandó lakhelye sem volt – többnyire ismerősöknél húzta meg magát. Szülei nem fordultak el tőle, és rendszeresen segítették anyagilag, próbáltak a lelkére beszélni, de mindhiába. 1969 során a vallás felé fordult, és jóformán mindenféle templomban és gyülekezetben megfordult, de sehol sem látták igazán szívesen.
Még ugyanebben az évben történt egy incidens – melynek leírása különbözik az egyes forrásokban -, ami során Herbert olyan viselkedést tanúsított, hogy kihívták rá a rendőrséget, és ennek köszönhetően végül egy pszichiátriai osztályon kötött ki. Az őt vizsgáló orvosok lejegyezték, hogy teljesen megszakadt a kapcsolata a valósággal, gondolkodása zavart, paranoiás, és hallucinál – ugyanis Herbert ekkor már nyíltan vállalta, hogy hangokat hall. A diagnózis nem volt egyértelmű, skizofréniára gondoltak, vagy a kábítószerek által kiváltott pszichózisra. Antipszichotikumokat írtak fel neki, melyeket azonban Herbert nem szedett be. A korabeli gyógyszerek, a thorazine és a haldol még sokkal több mellékhatással jártak, mint manapság, melyeket ő is megtapasztalt, ezért úgy gondolta, hogy a gyógyszerek ártalmasak.
Huszonkét éves volt ekkor, és nem is kerülhetett volna távolabb egykori önmagától. De nyugtalanító betegsége ellenére sosem volt ön- vagy közveszélyes. Herbert senkit nem bántott, és fontos kiemelnünk, hogy a skizofréniás betegek nem agresszívak. Az, hogy ő gyilkossá vált, egy nagyon bonyolult folyamat eredménye, melyben éppúgy számított betegsége és téveszmés elképzelései, mint azok félrekezelése és általános szociális helyzete.
A következő években többször is megismétlődött ugyanaz a folyamat: Herbert állapota romlott, bekerült a pszichiátriára, ahol gyógyszerek felírásával elengedték, ő ezeket nem szedte tartósan, és állapota újra romlásnak indult. Paranoid skizofréniával diagnosztizálnák, és betegségének nagyon fontos ismérve volt a betegségbelátás hiánya, vagyis az, hogy ő nem gondolta úgy, hogy állapota kezelésre szorulna. A gyógyszerekben nem a segítséget látta, hanem azt, hogy megfosztják őt az Istentől kapott üzenetektől, a spirituális és kozmikus tudástól.
Téveszméi egyre bonyolultabbá és részletesebbé váltak, mígnem megjelentek benne olyan témák is, melyek alkalmasak lehettek a gyilkosságok relativizálására. „Hitrendszerének” fontos eleme volt, hogy a természeti katasztrófákat isteni büntetésnek látta, amit emberáldozattal lehetne elkerülni. Nézetei szerint a történelem folyamán egyesek ismerték ezt a rejtett igazságot, és alkalmazták is – amikor felhagytak vele, akkor következtek be a Kalifornia államban egyébként gyakorinak mondható földrengések. Önmagára olyan személyként tekintett, aki ennek a kivételes tudásnak a birtokában képes megakadályozni ezeket a katasztrófákat, azzal emberek százainak életét megmentve. Téveszméit azzal is igazolta önmaga felé, hogy azt állította, telepatikus képességekre tett szert: képes mások gondolatainak olvasására, mi több, hitte, hogy mások is képesek telepatikus úton üzeneteket küldeni neki. A későbbi gyilkosságok során fontos szerepet játszott az, hogy elmondása szerint apja gondolati úton továbbított parancsait követte – a férfiét, akinek egész életében próbált megfelelni. Az a gondolat, hogy a gyilkosságok útján a katasztrófákat képes megelőzni, megmagyarázza elkövetési módszereit is. Herbert Mullin nem egyetlen, rövid ideig tartó ámokfutás során végzett tizenhárom áldozatával, hanem hónapok alatt. Képtelen volt szabadulni elméjének mókuskerekéből, melyben a veszély újra és újra felerősödött, ahogy telt az idő, újabb emberáldozatot kívánva.
A gyilkosságok
Mullin első áldozatát 1972. október 13.-án, pénteken, e baljós dátumon szedte. Nem tudjuk, hogyan töltötte napját, csupán azt, hogy ekkoriban Santa Cruz környékén élt, munkája már régóta nem volt. Fogta baseball-ütőjét, beszállt a kocsijába, és valósággal vadászott a megfelelő személyre. Nem tudjuk, mi zajlott le közte, és az 55 éves hajléktalan, Lawrence White között; de a nap végén a férfi egy elhagyatott út szélén feküdt agyonverve. Nem voltak szemtanúk, így csak a boncolást végző orvos feljegyzéseiből sejtjük, mennyire brutális volt a támadás: Lawrence több koponyatörést, agysérülést is elszenvedett a baseball-ütőtől. Az, hogy Herbert Mullin ezt az eszközt választotta a gyilkossághoz, érdekes pszichológiai szempontokat vet fel, hiszen a baseball-ütő egy olyan tárgy, ami ígéretes fiatalkorára emlékeztethette, vagy egyszerűen csak ismerős érintése, megszokott kezelése jelenthetett nyugalmat számára. A támadás brutalitása nem egy kiszámított, kozmikus erők által adott feladat elvégzéséről tanúskodik, hanem nagyfokú érzelmi felindultságról. A gyilkosság elkövetése után Herbert lehúzta az út széléről az áldozat holttestét, és a közeli bokrok közé vitte, így körülbelül egy héttel később fedezték csak fel. Mivel Lawrence White hajléktalanként élt és nem voltak családi kapcsolatai, azonosítása időbe került, és a halál időpontjának meghatározását is nehezítette ez a körülmény – hiszen nem volt meghatározott napirendje, és fixen látogatott helyei. A helyi hatóságok megnyitották a gyilkossági aktát, de nem volt miből dolgozniuk.
A sorozatgyilkosok életében fontos pillanat az első gyilkosság elkövetése. Ez az a pillanat, amikor a képzelet valósággá válik, és a gyilkos számára is kiderül: valóban képes rá. Herbert tébolyult téveszméi révén sejthető volt, hogy semmilyen megbánást nem fog érezni, mi több, elégedettség tölti el. A következő napokban vélhetően megszállottan bújta a híreket, és bár nem történt a régióban földrengés sehol – ami igazolhatta elképzelését arról, hogy a gyilkosság révén megakadályozta azt -, a hangok a fejében nem csitultak, és újabb áldozatot kívántak. Tizenegy nap telt el.
1972. október 24.-én szedte második áldozatát, a 24 éves Mary Guilfoyle-t. A Cabrillo Főiskola végzős hallgatója megtestesítette mindazt, amivé Herbert is válhatott volna: vonzó volt, sikeres, ígéretes jövő előtt állt. Találkozásukról annyit tudunk, hogy Mary stoppolt az úton, és Herbert felvette. Ezúttal – talán az első gyilkosság során szerzett tapasztalatok nyomán – a hegyek közé, elhagyatott tájakra hajtott vele Santa Cruz környékén; és ez a későbbiek során fontos szemponttá vált beszámíthatóságának kérdésében. Hiszen Herbert látszólag értette, hogy a gyilkosságot el kell rejteni, tudta, hogy mások közbelépnének, megakadályoznák, hogy végrehajtsa, és a holttest korai felfedezése is veszélybe sodorja őt. Mary esetében a gyilkosság elkövetése még brutálisabb mintát követett. Ezúttal a gyilkos fegyver egy kés volt, ami ismét érdekes választás, hiszen ez az eszköz sokkal közelebbi kontaktust és mélyebb bevonódást, nem utolsósorban pedig nagyobb elszántságot kíván az elkövetőtől. Mary holttestére csak hónapokkal később bukkantak rá, de még így is meg tudta a boncolás állapítani, hogy számos szúrt seb végzett vele. Mullin nem gyorsan és hatékonyan, hanem hosszú időn át elnyújtott, újabb és újabb szúrásokkal végzett vele, ami ezúttal is az emocionális érintettségről tanúskodott. Ezúttal azonban még aggasztóbb dolog történt: a lány halála után sem ért véget az agresszió, hanem gyilkosa még ezután is folytatta, és teljesen összeszabdalta a holttestet.
Mary eltűnését hamar jelentették, hiszen népszerű lány volt, és Lawrence White-tal ellentétben rögtön feltűnt a hiánya. Hetekig keresték, rengeteg önkéntes bevonásával is, eredménytelenül. Miután a holttestre rábukkantak (az egyes források eltérnek abban, hogy ez hogyan történt), a nyomozás rögtön megkezdődött gyilkosa után. A két megoldatlan gyilkosság teljességgel különbözött: különböző korú, nemű és társadalmi helyzetű volt a két áldozat, különböztek a helyszínek, a gyilkos fegyver és az elkövetés módja is. Ekkor még nem volt logikus összekapcsolni a két esetet, más, ekkoriban történt halálesetek kapcsán mégis elkezdtek az emberek arról beszélni, hogy Santa Cruz megyében talán egy sorozatgyilkos kezdte meg munkáját. Ekkoriban ez a kifejezés még nem volt közkeletű, de a törvény emberei felismerték, hogy két ilyen különböző gyilkosság, mégis azonos ismertetőjegyekkel – mint az extrém erőszakosság, és az indíték hiánya -, talán azonos elkövetőre utal.
Kilenc nappal Mary gyilkossága után Herbert elkövette sorozatának legsokkolóbb gyilkosságát.
A harmadik áldozat Henry Tomei atya volt, egy katolikus pap, aki a kaliforniai Los Gatosban található St. Mary’s templomban szolgált. A köztiszteletben álló, időskorú pap szinte egész életében ebben a templomban dolgozott, így a közösség jól ismerte és szerette. 1972. november 2.-án, mindenszentek ünnepén a gyóntatófülkébe volt „beosztva”. Az ünnep miatt ezen a napon a megszokottnál magasabb részvételre számítottak a miséken és a gyónások során is. Ahhoz, hogy megértsük, milyen szörnyűséget követett el Herbert Mullin, fontos tisztában lennünk azzal, hogy a gyónás a katolikus hit egyik szentsége. Azzal, hogy ezen a napon bement a fülkébe, és a gyóntatórácson keresztül késsel rátámadt a papra, nem egy egyszerű gyilkosságot követett el, hanem valódi szentségtörést, annak minden értelmében és szintjén. Herbert maga is katolikus hitben nevelkedett, így ez a tette arról árulkodik, hogy ekkorra tébolya teljesen legyőzte erkölcseit, és már semmi nem maradt egykori személyiségéből. Nem tudjuk, hogy a gyilkosság hogyan zajlott le, mert bár tartózkodtak lehetséges szemtanúk a templomban, a gyóntatófülke magánya biztosította, hogy rejtve maradjon előlük. Tomei atya testét viszonylag hamar felfedezték – mégis túl későn ahhoz, hogy megakadályozzák, hogy elvérezzen.
Mullin tettét úgy értelmezték, mint az egyház elleni támadást, ezért a helyi gyülekezetekben nagyon megijedtek az emberek. Tomei atyát mártírnak tekintették, aki szent kötelességének végzése közben lelte halálát. Egyes templomokban őrséget állítottak, és a nők többé nem utaztak egyedül. A rendőrség ekkor már határozottan összekötötte a gyilkosságokat, és egyetlen elkövetőre gyanakodtak – ehhez azonban nem álltak rendelkezésükre bizonyítékok.
A következő gyilkosságokra – mert ezúttal egyszerre több emberrel végzett Mullin -, közel három hónappal később került csak sor. A közösség valamelyest megnyugodott, a nyomozás heve is lankadt… de 1973. január 25.-én Mullin egy újabb vörös vonalat lépett át azzal, hogy gyerekeket is a célpontjaivá tett.
A közben eltelt idő alatt Mullin jelentős pszichológiai kihívásokkal szembesülhetett. Próbát tett arra, hogy jó útra térjen, elnyerje apja büszkeségét, és jelentkezett a partiőrséghez. Decemberben elutasították, mert nem felelt meg egy pszichológiai vizsgálaton, ami újra felélesztette dühét. Később azt vallotta, úgy érezte, hogy hippik átmosták az agyát, tönkretették azzal, hogy drogokat adtak neki, és bosszút fontolt. Azonban ekkor még ellenállt a késztetésnek, és újra jelentkezett, ezúttal a tengerészgyalogsághoz, ahová elfogadták jelentkezését, és minden vizsgát is sikerrel vett. Azonban január közepén, a folyamat végén alá kellett volna írnia egy papírt, melyben elismeri, hogy már többször letartóztatták a múltban, és erre nem volt hajlandó. Szüleivel összeveszett, amiért kudarcot vallott – és ezért őket hibáztatta -, így bár időközben visszaköltözött hozzájuk, újra fedél nélkül találta magát, teljes kilátástalanságban. Úgy döntött, megöli Jim Gianera nevű volt iskolatársát.
Jimet hibáztatta azért, ahová jutott. Ő beszélt neki a hippi mozgalmakról, ő vezette be a kábítószerek világába is. Meglátogatta a házat, melyről úgy tudta, a férfi ott lakik, az ott lakó fiatal nő azonban tájékoztatta, hogy Jim és felesége Joan elköltözek a városba. Ekkora már hozzájutott egy lőfegyverhez is, ami a gyilkos fegyver kiválasztásában további eszkalációt jelentett. Egy lőfegyver lehetőséget teremt arra, hogy nagyobb távolságból, akár egyszerre több emberrel is végezzen – rejtély maradt azonban, hogy ez a hatékonyság tudatos választás volt-e Herbert Mullin részéről. Mullin a házaspár lakásához hajtott, és mindkettőjüket fejbe lőtte, majd kését is többször beléjük szúrta. Holttesteiket a nap folyamán Joan édesanyja fedezte fel, aki addig újszülött kislányukra vigyázott.
Jól mutatja a tényt, hogy Herbert ekkor még mindig nem veszítette el a kapcsolatot a külvilággal teljesen, hogy következő döntését logikusan hozta meg. Mivel útmutatás révén jutott el Jim Gianerához, jól tudta, hogy az őt útbaigazító nő szemtanúnak minősül, és végeznie kell vele, ha nem akarja, hogy nyomára vezesse a rendőröket.
Az áldozatok a huszonkilencéves Kathy Francis és két fia voltak. Az egyedülálló anya egy eldugott kis házban nevelte fiait a Santa Cruz-környéki hegyekben, és mindent megtett értük. A kilencéves és négyéves fiúk nevei eltérnek az egyes forrásokban, a legtöbb helyen David és Daemon néven hivatkoznak rájuk. Később Mullin azt vallotta, hogy Kathy telepatikus úton jelzett neki, és önként jelentkezett fiaival együtt áldozatnak, ami természetesen teljes képtelenség. Otthonukban támadt a családra, és az anyát, és a két kisfiút is lelőtte. Nem tudjuk, milyen sorrendben végzett velük, de bármelyiküknek is kellett végignézni a másik halálát, elképzelhetetlen borzalmat élhettek át.
A holttesteket pár nappal később fedezték fel, és a nyomozók megállapították, hogy önkezűség nem merülhet fel, egy idegen végezte ki őket. Sajnos ezúttal sem volt szemtanú, és a ballisztikai vizsgálatok sem vezettek messzire. Tekintve, hogy milyen társaságban mozgott Kathy, és hogy férje is éppen dílerkedésért ült, az első gondolat az volt, hogy valamilyen drogügylet állhat a háttérben, és csak aztán próbálták összekötni a korábbi esetekkel. A hatóságok továbbra is egyhelyben toporogtak, hiába volt ekkorra már szinte egyértelmű, hogy egy sorozatgyilkossal állnak szemben – még ha ezt a kifejezést még nem is használták rá. A sajtóban nagy hírverést csaptak az ártatlan család lemészárlásának, ami pánikközeli állapotot idézett elő a környék lakosságában.
Mullin tizenkét nappal később egyszerre négy áldozattal végzett: David Oliker, Robert Spector, Brian Card és Mark Dreibelbis csupán négy kamaszfiú voltak, 15 és 19 év közöttiek, akik együtt kirándultak a hegyekben. Egy kunyhóban töltötték idejüket, ahol Mullin rájuk támadt. Későbbi vallomása szerint a meglepetés erejével csapott le rájuk (bár előtte telepatikusan hozzájárultak a kivégzésükhöz, ahogy állította…), és csupán pár másodpercig tartott az egész vérengzés. Az egy héttel később megtalált helyszín azonban nem erről árulkodott: jól láthatóan az egyik áldozat megpróbált menekülni, de a fiúk csapdába estek, és Mullin egyesével végzett velük. Mikor már mind halottak voltak, elvette a fiúk puskáját és húsz dollár készpénzt, majd távozott.
A hatóságok a ballisztikai vizsgálatok révén már szilárd bizonyítékot szereztek arról, hogy egy sorozatgyilkossal van dolguk, hiszen Mullin ugyanazt a fegyvert használta, mint a Francis-gyilkosságoknál. A médiában robbant az újabb elvesztett életek híre, és a nyilvánosság egyre erősödő nyomást helyezett a rendőrségre, hogy érjenek el eredményt a nyomozásban.
Herbert ekkorra négy hónap alatt tizenkét emberrel végzett. Pszichológiai gátjai leomlottak, érzéketlenné vált az erőszakkal szemben. Mivel ez idő alatt nem történt szeizmikus mozgás a régióban, téveszméit igazolva láthatta, hogy az emberáldozat működik, és teóriái helyesek. Emellett kialakultak benne olyan nézetek is, hogy küldetésére valamilyen kozmikus, vagy isteni erő szólítja, és ez védelmet, érinthetetlenséget is biztosít számára – ezért nem bukott le.
Tizenharmadik áldozata 1973. február 13.-án Fred Perez volt, egy 72 éves, nyugdíjas férfi, akit a támadás saját udvarában érte, kertészkedés közben. Mullin autójával elhajtott a ház előtt, és az előkertben dolgozó férfira lőtt, akit a lövés a szívén érte, és azonnal meghalt. Egyes források azt gyanítják, hogy az idős férfit is ismerhette korábbi életéből, és olyasvalaki volt, akivé ő is válhatott volna, ha nem tér le a helyes útról. Mások szerint amolyan „kapj el ha tudsz”-gyilkosság volt ez, hiszen fényes nappal, lakott környéken követte el. Ha így volt, szándéka célba ért, hiszen az egyik szomszéd felfigyelt a lövésre, és volt kellő lélekjelenléte ahhoz, hogy feljegyezze Mullin autójának rendszámát.
Letartóztatásban
A rendőrség egyhamar rátalált az autó rendszáma alapján, félreállították az úton, és bármiféle ellenállás nélkül letartóztatták. Az őrsön azonban Mullin kezdetben nem beszélt, és még a legegyszerűbb kérdésekre sem volt hajlandó válaszolni… idővel mégis változás állt be a viselkedésében, és bármiféle erőltetés nélkül bevallotta mind a tizenhárom gyilkosságot. Ekkor már úgy tűnt, szinte megkönnyebbül, és vágyik rá, hogy elmondhassa – fontos kiemelnünk, hogy megbánást azonban nem mutatott.
Ez volt az a pont, amikor kiderült, hogy a kriminalisztika számára milyen nagy jelentőséggel bír Herbert Mullin. Az ügy irodalma ezt az „Edmund Kemper-faktorként” hivatkozza, ezzel minden idők egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosára utalva, akiről mi is írtunk már a rovatban.
Edmund Kemper 1972. májusa és 1973. februárja között nyolc emberrel végzett Santa Cruzban és környékén, vagyis Mullinnal a gyilkosságaik részben átfedésben történtek. A város gyilkosságainak története már 1970-ben megkezdődtek John Linley Frazier gyilkosságaival, de ő ekkorra már börtönben ült – és talán érdemes megjegyeznünk, hogy a közeli San Franciscoban zajlottak 1968-69 folyamán a zodiákus gyilkosságok is. Santa Cruzt később a Mullin ügyében eljáró ügyész nevezte „a gyilkosságok fővárosának”, mely máig is emlékeztet erre az időszakra.
Az alábbi videón Kemper mesél arról, hogyan ismerte meg Mullint fogvatartásuk ideje alatt:
A két férfi bár egyaránt szörnyű bűntetteket követtek el, különbözőbbek nem is lehettek volna – míg Kemper hatalmas termetű és roppant intelligens volt, Herbert Mullin kicsi, vézna és zavarodott elméjű -, amiből Kemper előnyt kovácsolt, és gyakran megmutatta Mullinnak, „ki a főnök”, amiről így nyilatkozott: „Nos, Mullinnak az volt a szokása, hogy folyton énekelgetett, amivel zavarta azokat, akik nézni szerették volna a TV-t. Így hát vizet locsoltam rá, hogy végre befogja. Amikor jól viselkedett, földimogyoróval kínáltam, amit Herbie nagyon szeretett. A módszer hatásos volt, mert ezekután már engedélyt kért az éneklésre. Ez a kondicionálás, a viselkedésmódosítás.”
Anélkül, hogy Kemper tetteit e ponton túlzottan részleteznénk, a legfontosabb az, hogy hasonló „vadászterületen”, országutakon és a hegyek között tevékenykedtek Mullinnal; és ugyanúgy rejtették el áldozataikat, hogy azokat csak később találják meg. Mindketten mobilisak voltak, autójukkal járták a megyét, és kutattak áldozatok után; és mindkettőjükre igaz volt, hogy egyre gyakrabban követték egymást újabb gyilkosságaik. Ezeket a tetteket egymástól elkülöníteni, és felismerni, hogy nem egy, hanem két elkövetőt keresnek, szinte lehetetlen feladatnak bizonyult a hatóságok számára.
Így nehezen tudtak kezdetben mit kezdeni azzal, hogy Herbert nem vallotta be valamennyi gyilkosságot. Elkezdték azonban felismerni a különbségeket is: Kemper esetében tettei mindig szexuális színezetűek voltak, megerőszakolta áldozatait, és fel is darabolta őket, míg Mullin ilyesmit nem követett el. Ez a két gyilkos pszichológiai hátteréről és indítékainak különbözőségeiről nagyon sokat árul el.
Az eseteket tanulmányozó törvényszéki pszichológusok és kriminológusok szerint extrém ritka az az eset, hogy egy szűk területen belül egyszerre két sorozatgyilkos is aktív legyen. A sorozatgyilkosságok eleve ritka jelenségnek számítanak, így ez a helyzet akár statisztikai anomáliának is tekinthető, ami számos további kérdést vet fel azzal kapcsolatban, hogy milyen környezeti-, gazdasági- és társadalmi faktorok vezethettek ahhoz, hogy Santa Cruzban a ’70-es évek elején bekövetkezhetett. Számos elmélet közül válogathatunk: a sok átutazó jelenléte, a stoppolás kultúrájának elterjedtsége, a nagy kiterjedésű, elhagyatott vidékek megléte, vagy a ’70-es években történt pszichiátriai intézményesültség leépítése mind valószínű okoknak hangoznak.
Mullin letartóztatása óriási megkönnyebbülést hozott a közösség számára, de míg Kemper tíz héttel később fel nem adta magát, mindvégig fennállt a gyanú, hogy talán még egy elkövetőt el kell kapni a teljes sikerhez. Amikor világossá vált, mivel állnak szemben, a helyzet végérvényesen megváltoztatta a sorozatgyilkosságok utáni nyomozásokat. Az eset felhívta a figyelmet arra, hogy egyes ügyek úgy tűnhetnek, hogy összetartoznak, valójában mégis két különböző elkövetőhöz köthetőek. Az FBI által végzett profilozási munkára is nagy hatással volt e felfedezés: a Viselkedéstudományi (mai nevén Nyomozástámogató) részleg megtanulta, mennyire fontos felmérni a specifikus viselkedési mintázatokat, és nem elegendő a földrajzi- és időbeni közelségre alapozni.
Egyébként a Point Mugu-i földrengés egy héttel letartóztatása után, 1973. november 21.-én rázta meg Dél-Kaliforniát. A rengés következtében néhány épületben kisebb károk keletkeztek, a lakosság főként rezgéseket és zajt érzett, de komolyabb következményekről nem számoltak be.
Tárgyalás és ítélet
Herbert Mullin tárgyalásának központi kérdésévé vált a büntetőjogi beszámíthatósága. Részletes vallomásának köszönhetően azt jól tudták, hogy végzett tizenhárom emberrel, de ki kellett deríteni, hogy mentális állapota alkalmassá teszi-e őt arra, hogy ezért felelősnek ítéljék. Az amerikai törvénykezésben az M’Naghten elvként hivatkozott standardet alkalmazzák ennek eldöntésére. E szerint a vádlott nem beszámítható, ha a bűncselekmény elkövetésének idején olyan mentális állapottól szenvedett, melynek következményeként nem tudta megítélni mit tesz, illetve nem tudta megítélni, hogy amit tesz, az rossz – vagyis „cselekményének jellegét”. A hétköznapi nyelvre lefordítva leggyakrabban ezt úgy foglalják össze, hogy nem ismerte a különbséget jó és rossz között.
A tárgyalás során a vádló ügyész azt állította, hogy bár Herbert egyértelműen mentális zavaroktól szenved, és orvosi értelemben nem beszámítható, a gyilkosságsorozat folyamán tanúsított viselkedés arról árulkodik, hogy tudta, hogy amit tesz, az helytelen – ezért követte el elzárt területeken őket -; elméje nem távolodott el teljes mértékben a valóságtól – elvégre képes volt autót vezetni, szállást és ételt szerezni; és téveszmés magyarázatai az indítékról nem jelentik azt, hogy ne lett volna tisztában azzal, hogy emberek életét oltja ki. A védelem – melynek bizonyítania kellett, hogy Mullin nem beszámítható – azzal érvelt, hogy téveszméinek rendszere olyan részletes és kiterjedt volt, hogy az már befolyásolta a jó és rossz közötti különbség megértését is. Herbert azt hitte, hogy életeket ment meg áldozatai révén, elveszítette a kapcsolatot a valósággal, és a neki parancsoló hangoknak engedelmeskedett, melyek apjától, istentől és kozmoszból szóltak hozzá. Mindkét fél oldalán vallomást tettek az őt vizsgáló pszichiáterek is, és merőben ellentétes álláspontokat fejtettek ki. Betegségének diagnózisában egyetértés volt köztük, azonban annak jogi megítélésében különbözött a véleményük, így a döntés felelőssége az esküdtszékre hárult.
Ez a felelősség hatalmas volt, hiszen az esküdtszék egyszerű, hétköznapi emberekből állt, akiknek bonyolult pszichiátriai és filozófiai kérdéseket (a pszichózisban elkövetett gyilkosság megbocsátható?) kellett megválaszolniuk döntésük révén, melynek ráadásképpen nagy hatása volt arra is, hogy a jövőben hogyan kezelik majd a bíróságokon a mentális betegségekben szenvedő bűnelkövetőket.
1973. augusztus 19.-én, több napos tanácskozást követően az esküdtszék döntött, és bűnösnek találták Mullint, vagyis beszámíthatónak és felelősnek minden tettéért. Azonban nem vádolták meg, csak tíz gyilkossággal, mert az első három esetnél, Lawrence White, Mary Guilfoyle és Tomei atya esetében nem álltak rendelkezésre meggyőző bizonyítékok. Jim Gianera és Kathy Francis megöléséért elsőfokú gyilkosságért ítélték el, mert ezt a két gyilkosságot előre megfontolt szándékkal követte el, míg a másik nyolc esetben másodfokú gyilkosságért, mert ezeket impulzívnak, érzelmi hatás alatt elkövetett tetteknek ítélték. Még az év decemberében lezajlott a tárgyalás Tomei atya esetével is, melyben szintén másodfokú gyilkosságért ítélték el. Életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték, amit a Mule Creek állami börtönben kezdett meg.
Börtönévek
Börtönévei alatt Herbert mintarabként lett elkönyvelve, viselkedése példaértékű és szabálysértésektől mentes volt több évtizeden án. Számos tevékenységben részt vett, és több szakmai tanfolyamot is elvégzett, például kerttervezés, főzés és asztalosmesterség területén, valamint elsajátította a tai chi művészetét. A börtönben takarítónak osztották be, és felettesei dicséretben részesítették.
Mullin sosem volt nagytermetű, 170 cm körüli magassága mellé 70-75 kg körül volt a testsúlya. A börtönévek alatt méginkább „összement”, és mellé igen csendes is volt, mindig igyekezett észrevétlen maradni és kimaradni a balhékból. Szabadidejében leginkább festeni szeretett (több képét is eladták az évek során).
Mivel életfogytiglani börtönbüntetést kapott, az állami szabályok szerint bár a feltételes szabadlábra helyezésének időpontja csak 2025-re esik, még azelőtt is kérelmet nyújthatott be. Nyolc feltételes szabadlábra helyezési meghallgatáson is részt vett 1980-tól fogva, amelyek mindegyikén elutasították a kérelmét. Ezek során megpróbálta meggyőzni a bizottságot arról, hogy készen áll a társadalomba való visszatérésre.
Közel ötven évet töltött börtönben, így erősen intézményfüggővé vált. A hospitalizmus egy ismert jelenség, a hosszú távú intézeti tartózkodás okozta alkalmazkodási zavar, ahol az egyén elveszíti önálló életvitelre való képességét, és a kötött, biztonságot nyújtó környezet részévé válik. Bár nyíltan beismerte, hogy megölt tizenhárom embert, továbbra is úgy gondolta, hogy elmezavarának révén nem bűnös. Skizofréniáját okolta, ami azt mutatja, hogy megjelent nála a betegségbelátás; de emellett szüleit és testvéreit is hibáztatta, úgy vélte, őket kellene felelősségre vonni, amiért nem akadályozták meg, hogy erre az útra lépjen. Bár állítása szerint megbánta tetteit, nem érez felelősséget értük, ami minden esetben a bizottság elutasításához vezetett.
A börtönben természetesen gyógykezelés alatt állt, és rendszeresen felírták neki a korábban is alkalmazott antipszichotikumokat, de nem volt mód annak szoros felügyeletére, hogy hajlandó-e beszedni őket. A börtönbéli ellátás elsősorban a krízisek megoldására „szakosodott”, és több ízben voltak jelei annak, hogy Hertberten újra eluralkodott betegsége, mert elutasította a gyógykezelést.
- augusztus 18.-án érte a természetes halál, 75 éves korában.
Epilógus
Mullin tárgyalását követően az esküdtszék elnöke nyílt levélben fordult Ronald Reagan (akkor még) kaliforniai kormányzóhoz. Levelében azt állította, hogy ugyanolyan felelős ennek a tizenhárom embernek a haláláért, mint Mullin, ugyanis Reagan kormánya szisztematikusan bezáratta Kalifornia elmegyógyintézeit. Azt írta: „A fiatal Mr. Mullin-t letartóztatása előtt ötször vették fel pszichiátriai kórházakba. És ötször diagnosztizálták a betegségét. Legalább kétszer megállapították, hogy betegsége veszélyt jelenthet mások életére. Ennek ellenére idén januárban és februárban szabadon vehette el a Santa Cruz-i lakosok életét”. A per után egy éven belül a kaliforniai törvényhozás elfogadott egy törvényjavaslatot, amely megtiltotta bármely más elmegyógyintézet bezárását.
Blissenobiarella
Be the first to comment on "Serial Chillers LXXIII.: Herbert Mullin"