A Multiverzum kiadó Weird Zóna sorozatának nyitódarabjában a háromszoros Shirley Jackson-díjas amerikai író, Laird Barron kozmikus horrortörténetei kaptak helyet. A kiadvány nyugtalanító hangulatú elbeszéléseiben az író Lovecraft munkásságából merítve lebbenti fel a fátylat a valóság mögötti valóságról, ám a borzongáshoz vezető utat egy egészen sajátos, modern noir-stílusba csomagolva tálalja.

A Weird Zóna sorozat a Multiverzum kiadó megfogalmazása szerint: „olyan elbeszélések gyűjtőhelye, amelyek a horror, a fantasztikum és a realitás határmezsgyéjén mozognak, ahol a valóság megbillen, a furcsa nem eszköz, hanem állapot. Ezek a történetek nem kínálnak megnyugtató magyarázatokat, inkább kérdéseket vetnek fel: a valóság törékenységéről, az emberi tapasztalás korlátairól és az ismeretlen jelenlétéről.” Ennek a szériának a debütáló kötete a most frissen megjelent, Laird Barron kilenc kiváló elbeszélését tartalmazó Az Imágó szekvencia és más történetek című kiadvány.

A korábban építőiparban és halászként dolgozó, valamint husky kutyákat tenyésztő alaszkai szerző E/1-ben elmesélt (néha már-már kisregény hosszúságra nyúló) írásaiban hőseink általában olyan szigorú, keménykötésű, mondhatni földhözragadt férfiak köréből kerülnek ki – legyenek ügynökök, nyomozók, fejvadászok vagy éppen verőemberek -, akik csak és kizárólag érzékszerveik alapján megtapasztalt valóságban hisznek. Ám küldetéseik egy pontján rejtélyes, olykor bizarr eseményeket tapasztalnak, furcsa hallucinációkat vagy szürreális álmokat látnak, amely egyfajta valóságon túli valóság hátborzongató alternatíváját tárja eléjük. Nyomasztó belegondolniuk, hogy valami más is van még rajtunk kívül.

A Vén Virginiában például egy kiöregedett CIA-ügynök próbálja kideríteni titkos küldetésük lényegét, ám az összeesküvés-elmélettel operáló klimaxnál a történet egy meglepő fordulatnak köszönhetően egészen másfajta irányba folytatódik. A Fekete Lajhár Körmenete egy ázsiai terepen játszódó kémthrillerként kezdődik, majd olyan hátborzongató jelenetek és bizarr álom-villanások követik egymást, hogy ember legyen a talpán, aki követni tudja a cselekményt.

A Gőzhengerben egy cirkuszi erőember után eredt szívós Pinkerton-nyomozó érkezik a vadnyugatra, ám a hajsza közben kénytelen azt a lehetőséget is megfontolni, hogy prédája talán nem is evilági képességek birtokosa. A Szívószerv sikertelen színésze marcona fejvadászokhoz csatlakozva vesz üldözőbe egy bűnözőt, visszafelé pedig a titokzatos (valójában is létező) Mima-halmokhoz vezet az útjuk.

A Hallucigeniában egy házaspár kocsija robban le, majd a közeli pajtában egy primitív oltárt fedeznek fel, ám egy szörnyű baleset következtében a feleség kómába esik. A tehetős férj pedig időt és energiát nem sajnálva kezd nyomozásba a telek egykori gazdáját felkutatva. A Parallaxis cselekményében ugyancsak a férj próbálja felderíteni felesége eltűnésének szörnyű rejtélyét. A Shirley Jackson-díjra jelölt címadó novellában pedig egy eltűnt családtaggal összekapcsolható különös tárgyat (vagy talán entitást?) tartalmazó fotósorozat adja a természetfeletti eseményekhez vezető küldetés kiindulópontját.

A korokon átívelő példabeszédnek is tekinthető Siva, nyisd ki a szemed! valamint az általános nyugtalanságot keltő A királyi állatkert bezárt kettősét én leginkább atmoszférikus weird elbeszéléseknek hívnám, ugyanis ezeknél nem igazán beszélhetünk aktív cselekményes ívről. Ahogy 2007-ben a Night Shade Booksnál eredetileg megjelent kötet, úgy a magyar változat tartalomjegyzéke sem fedi fel A küklopsz órája című bónusz-novellát, mely rövid és parádésan szórakoztató mivolta miatt levezetésnek tökéletes.

Laird Barron a lovecrafti-i kozmikus horror gyökereiben fogant ötleteit többnyire noir stílusjegyekkel vegyíti, így gyakorlatilag egyéni küldetésnek beillő bűnügyi nyomozások folyamán találkozhatnak szereplőink a hétköznapi rutinon túlmutató, realitásunkat megkérdőjelező dokumentumokkal vagy éppen helyekkel – legyen szó egy rejtélyes entitást ábrázoló fotósorozatról, egy kapcsolat létrejöttét hivatott földalatti készülékről vagy éppen ismeretlen evolúciót hirdető szektákról. Én kifejezetten imádtam Barron markáns, egyedi stílusát. Materialista elveket valló krimi-hőseink önbizalomtól duzzadó flegmatikus dialógusai például békésen megférnek a rendkívül szemléletesen bemutatott, szépirodalmi módon megfogalmazott tájleírások és az egyedi nyelvezettel bíró, blikkfangos hasonlatok mellett. Külön köszönet illeti a fordítókat (Sárpátki Ádám, Juhász Viktor és Farkas Balázs), amiért ilyen lehengerlő sikerült magyar nyelvre átültetni a szerény véleményem szerint nem éppen egyszerű szövegezést.

Az Imágó szekvencia és más történetek írásaiban egyes (epizód)szereplők, nagyvállalatok vagy éppen lokációk újra és újra előkerülnek, ezzel is bizonyítva, hogy gyakorlatilag ugyanabban a furcsa és különleges írói mikro-univerzumban játszódnak. Akadnak a többinél jóval nehezebb olvasható történetek, ám a folyamatos zsigeri nyomasztás (“valami baj van, de nem tudjuk mi”), és a hátborzongató események töredékes vagy logikátlannak tűnő epizodikus tálalása szintén végig kíséri az egész kötetet. Talán nincs is olyan elbeszélés, amelyben didaktikusan el lenne magyarázva az aktuálisan fellépő fenyegetés oka vagy miértje, mindig csak egy-egy vékony rétege türemkedik elő a sejtelmesség fátyla mögül. További közös pont a nyomasztóan drámai befejezés, pontosabban a le-nem-zárás ténye. Bár az utolsó pillanatokban a főszereplő sorsa rendszerint (elkerülhetetlen módon) megpecsételődik, ám hiányzik a hagyományos értelemben vett ide tartozó végkifejlet. Vagyis Barron teljes mértékben ránk bízza, hogyan tovább, mi történhetett vele…

Ha bármiféle negatív dolgot kellene mondani erről a közel négyszáz oldalas kiváló elbeszéléseket felsorakoztató kötetről, legfeljebb annyi jutna eszembe, hogy néhány helyen kissé túlírt vagy egyes esetekben nehezen követhető, de igazából egy homályos elemekből építkező, logika-független weird-koncepciónál ez nem is annyira hiba, inkább csak az összezavarás megbocsájtható mozzanata. Helyette legyen mondjuk a borító, mely szerintem a magyar kiadás gyenge pontja; érdemben kissé lebutított és nekem kissé túl direkt. Ám ezenkívül tényleg semmi rosszat nem tudok említeni, mert Az imágó szekvencia és más történtek című kiadvány tényleg baromi pazar. A legjobb dolog, ami idén a hazai weird-rajongókkal történhetett!

Utószóként még annyit tennék hozzá, hogy bízom benne, Laird Barron egyéb köteteivel (vagy éppen más külföldi szerzőkkel) sikeresen folytatódik a Weird Zóna sorozata. Már csak azért is, mert néha jó tisztába lenni vele, hogy a valóság másoknak is nyugtalanító.

Köszönjük a Multiverzum Kiadónak a rendelkezésünkre bocsájtott sajtópéldányt, a kötetet megrendelni pedig a honlapjukon lehet: ITT.

Értékelés: 10/10

eyescream