Szokolai Róbertet, az Eötvös10 Művelődési Ház kommunikációs igazgatóját és egyben a 4X7 Horrorfilmklub vezetőjét faggattam az ősztől induló horrorfilmes vetítésekkel egybekötött klubbeszélgetésekről. Az interjú során a horrorfilmek társadalmi megítélése és a modern alkotások klasszikussá válása mellett a Paranormal Activityból készült színdarab is szóba került.

– Mi adta a kezdőlökést a 4X7 Horrorfilmklub ötletéhez? Milyen célokkal indultatok neki, hogyan történt?

– A horror régóta érdekel, közben filmklubvezetői végzettséget is szereztem, úgyhogy tulajdonképpen adta magát, hogy egyszer ezt a két dolgot összekössem. Az Eötvös10-ben ráadásul folyamatosan keressük azokat a formátumokat, amelyek nem egyszerűen programok, hanem közösséget is tudnak építeni. A kiindulópont az volt, hogy ne pusztán levetítsünk horrorfilmeket. Arra ott vannak a mozik és a streamingplatformok. Engem az érdekelt, hogy mi történik akkor, ha egy filmet együtt nézünk meg, utána pedig elkezdjük kibontani, mi van mögötte: filmtörténet, társadalmi háttér, popkultúra, folklór, videojátékok vagy éppen maga a filmkészítés. Innen jött a 4X7 is: négy alkalom, minden hónap 7-én, szeptembertől decemberig. Már az első négy filmmel is szeretnénk megmutatni, hogy a horror milyen elképesztően sokféle műfaj.

 

– Kiket vártok ebbe a filmklubba?

– Nem kizárólag a hardcore horrorrajongókat. Sőt, szerintem akkor működik igazán jól egy ilyen klub, ha ugyanabban a teremben ül az, aki húsz-harminc éve nézi ezeket a filmeket, és az is, aki kíváncsi a műfajra, de eddig talán kevésbé mert vagy akart közelebb kerülni hozzá. Elsősorban olyan nézőket várunk, akik egy filmnél kíváncsiak a stáblistán túli történetre is. Akik szeretnek filmekről beszélgetni, összefüggéseket keresni, vagy szeretnék megérteni, hogy egy-egy alkotás miért vált kultikussá, mitől működik, és mit mond arról a korról, amelyben megszületett. De természetesen annak is szól, aki egyszerűen szeretne másokkal együtt megnézni egy jó horrorfilmet. Szerintem ebben a műfajban különösen sokat számít a közös nézés élménye.

 

– Milyen irányelv szerint választottad/választottátok ki a filmeket?

– Pontosan az volt a célom, hogy már az első négy film megmutassa: a horror jóval tágabb műfaj annál, mint amit sokszor gondolunk róla. Szeptemberben Hitchcock Psychójával kezdünk, tehát egy megkerülhetetlen filmtörténeti klasszikussal. A vendégünk Báron György filmesztéta és filmkritikus lesz, így nemcsak magáról a filmről, hanem arról is beszélhetünk, miért képes egy több mint hatvanéves alkotás máig ennyire erősen hatni.

Októberben jön a 2005-ös Doom, és ezzel rögtön egészen más területre lépünk: a videojátékok és a film találkozására. A vetítés után Jancsovics Klaudia videojátékkutatóval beszélgetünk a videojáték-adaptációk kihívásairól, arról, hogyan lehet egy alapvetően interaktív élményt mozivászonra átültetni, és mitől működik – vagy éppen nem működik – egy ilyen adaptáció.

Novemberben pedig egy teljesen más helyzet következik: az Ébren még halálosabb budapesti premierjét tartjuk nálunk. Ez egy 2026-os magyar horror, amely nagyon tudatosan kapcsolódik a klasszikus slasher-filmekhez és a Rémálom az Elm utcában örökségéhez, miközben saját hangú, kortárs magyar műfajfilmet szeretne létrehozni. A vetítés után Resszer Tamás producerrel, Rózsavölgyi M. Dominik rendezővel és Sági Lola szereplővel beszélgetünk a film születéséről, a magyar horror lehetőségeiről, illetve arról, hogyan lehet egy kultikus hagyomány előtt tisztelegve mégis valami újat létrehozni.

Decemberben pedig a Krampusz zárja az első négyest, ahol már a horror folklórhoz, néphithez, mítoszokhoz és ünnepi hagyományokhoz való kapcsolódása kerül előtérbe. Ehhez Csanádi Viktor Holló, hiedelemkutató lesz a vendégünk. Tehát a négy film szándékosan nem ugyanannak a horrornak négy változata. Van filmtörténeti klasszikus, videojáték-adaptáció, vadonatúj magyar produkció és folklórból táplálkozó modern horror. Ez a sokszínűség maga is része a koncepciónak. A vetítések szeptember 7-én, október 7-én, november 7-én és december 7-én lesznek.

– Tehát inkább egy kötetlen beszélgetésre lehet számítani, mintsem szakmai előadás lenne?

– Így van, egyértelműen beszélgetésre. Fontos, hogy szakmailag legyen tartalma, de nem szeretnék belőle egyetemi előadást csinálni. Moderátorként inkább elindítom a gondolatokat, és megpróbálom előhozni azokat a szempontokat, amelyek egy átlagos filmnézés után nem feltétlenül jutnának eszünkbe. Minden alkalom más lesz, hiszen egészen más szemszögből lehet beszélni egy filmtörténeti klasszikusról, egy videojáték-adaptációról, egy kortárs magyar produkcióról vagy a népi hiedelmekből táplálkozó horrorról. És nagyon fontosnak tartom, hogy a közönség se maradjon kívül ezen. Nekem a filmklub attól filmklub, hogy nem ér véget ott, hogy felkapcsoljuk a villanyt. Jó esetben éppen akkor kezdődik el a második fele.

 

– Te hogyan látod, mennyit változott az évek során a horrorfilmek megítélése Magyarországon?

– Szerintem rengeteget. Sokáig a horrorra hajlamosak voltunk valamiféle alacsonyabb rendű szórakoztató műfajként tekinteni: vér, sikítás, szörnyek, és nagyjából ennyi. Miközben, ha végignézünk a filmtörténeten, a horror mindig rendkívül érzékenyen reagált arra, amitől egy adott társadalom vagy korszak félt. Ma már sokkal természetesebben beszélünk úgy horrorról, mint szerzői filmről is. Egy horror lehet társadalomkritika, családi dráma, pszichológiai film vagy akár nagyon tudatos művészfilm – attól még, hogy közben meg is akar ijeszteni. És talán a közönség hozzáállása is változott. Ma már kevésbé meglepő, ha valaki úgy beszél egy horrorról, ahogy egy drámáról vagy egy komoly szerzői filmről beszélne: operatőri munkáról, dramaturgiáról, társadalmi jelentésről, szimbólumokról. Bár szerintem még mindig van némi előítélet a műfajjal szemben, és éppen ezért is érdekes filmklubot építeni köré.

 

– Vajon jót tett a horror zsánerének, hogy sokkal könnyebben elérhetőek a filmek vagy inkább kontraproduktív a tendencia, ugyanis könnyen elveszik a néző a horror-sokaságban?

– Szerintem mindkettő igaz. Soha nem volt ilyen könnyű hozzáférni a műfajhoz. Ma néhány kattintással el lehet jutni a száz évvel ezelőtti horrortól egészen egy vadonatúj dél-koreai, francia vagy amerikai produkcióig. Olyan filmeket is megtalálunk, amelyekhez régen szinte lehetetlen volt hozzáférni. Ez fantasztikus. Közben viszont valahol eltűnt a szelekció. Régen egy film megszerzésének vagy egy különleges vetítésnek önmagában súlya volt. Ma ott áll előttünk több ezer cím, és néha húsz percet töltünk azzal, hogy kiválasszuk, mit nézzünk meg, majd tíz perc után már azon gondolkodunk, van-e valami jobb. És talán éppen ezért lett újra létjogosultsága a filmklubnak. Valaki azt mondja: ezt a filmet érdemes megnézni, nézzük meg együtt, az elejétől a végéig, majd beszéljünk róla. Ebben a túlkínálatban maga a választás és a kontextusadás is értékké vált.

 

– Szerinted manapság is készülnek olyan kaliberű alkotások, amelyekre majd 20-30 év múlva azt mondják egy jövőbeli filmklubban, hogy „igen, ez klasszikus”?

– Abszolút. Szerintem a klasszikusokat hajlamosak vagyunk úgy nézni, mintha már eleve klasszikusnak születtek volna, pedig ez ritkán igaz. Amikor egy film frissen megjelenik, még nem tudjuk, hogy húsz-harminc év múlva mi marad meg belőle. És szerintem ma is születnek olyan horrorok, amelyek új vizuális nyelvet, új témákat vagy újfajta félelmeket hoznak be. Nem feltétlenül azok lesznek klasszikusok, amelyek az adott évben a legtöbb pénzt keresik, hanem azok, amelyekből később más filmesek is merítenek, amelyekre hivatkozni kezdenek, vagy amelyek valamilyen módon megváltoztatják a műfaj nyelvét.

Én például a Fegyverek és a Megszállottság láttán is azt éreztem, hogy ezek olyan kortárs horrorok, amelyek jóval túlmutatnak azon, hogy egyszerűen csak jól működnek a jelenben. Mindkettő másképp nyúl a műfajhoz, de számomra éppen azt bizonyítják, hogy ismerős horrorformulákból ma is lehet valami markáns, saját hangú és emlékezetes dolgot létrehozni. A klasszikussá váláshoz persze idő kell. De szerintem nagyon izgalmas belegondolni, hogy olyan filmek is készülnek most körülöttünk, amelyeket 2050-ben talán már ugyanúgy filmtörténeti kontextusban vetítenek majd, ahogy mi ma a régi nagyokat.

 

– Neked mit jelent a horrorfilm, miért nézed őket? Van-e kedvenc mozid, karaktered, rendeződ vagy korszakod, alműfajod?

– Nehéz lenne egyetlen filmet vagy alműfajt mondanom, mert pont azt szeretem a horrorban, hogy elképesztően sokféle tud lenni. Engem nem egyszerűen az érdekel benne, hogy megijeszt-e. Sokkal inkább az atmoszféra, az ötlet, a világépítés, az, hogy mit kezd a félelemmel, és mennyire mer saját szabályokat teremteni.

Óriási és örök rajongója vagyok például a Milla Jovovich főszereplésével készült összes Resident Evil-filmnek. Tudom, hogy ezeknél erősen összeér a horror, az akciófilm és a videojáték-adaptáció, de éppen ezt szeretem bennük. És nagyon kíváncsian várom az új Resident Evilt is, amely szeptember 18-án érkezik a mozikba Zach Cregger rendezésében. De legalább ekkora rajongója vagyok a nagy klasszikus franchisesorozatoknak is, mint a Rémálom az Elm utcában vagy a Péntek 13. Ezek számomra nem egyszerűen horrorfilmek, hanem komplett mitológiák, ikonikus figurákkal és egy olyan filmes nyelvvel, amelyet azóta generációk idéznek újra.

És ha horrorról beszélünk, a sorozatokat sem hagynám ki. Örök Buffy-fan vagyok, és az American Horror Story néhány évadát már most olyan televíziós alkotásnak tartom, amelynek szerintem helye lesz a műfaj klasszikusai között. Továbbá, nagyon nagy hatással volt rám a 2003-as A texasi láncfűrészes is. A különböző feldolgozások közül nekem máig az az egyik – ha nem a – legsikerültebb. Ugyanígy nagyon erős élmény volt a francia Mártírok, ami már egészen más, jóval szélsőségesebb irány. Épp így taglózott le az Eden Lake – Gyilkos kilátások vége is. A természetfeletti horrorból pedig imádom az első Insidioust, a Negyedik típusú találkozásokat, a Dark Skiest, és az összes Paranormal Activityt.

Én például simán el tudnék képzelni egyszer egy komplett Resident Evil-filmklubot, akár videojátékos estekkel összekötve. Vagy egy Paranormal Activity-maratont. És ennek ma talán még nagyobb létjogosultsága lenne, mint elsőre gondolnánk. A Paranormal Activityből ugyanis színházi darab is készült, amely telt házas londoni előadások után most a Broadwayre is megérkezett: az előbemutatók augusztus 14-én kezdődtek az August Wilson Theatre-ben, a hivatalos Broadway-premier pedig augusztus 25-én lesz.

És persze nem hagyhatom ki azt sem, hogy a legnagyobb izgalommal fogadtam a Horrora akadva feltámasztását. Talán ebből is látszik, hogy nálam a horror szeretetébe a nagyon komoly, nyomasztó filmektől a slashereken és a természetfeletti horroron át egészen a horrorparódiáig nagyon sok minden belefér.

 

– Mitől lehet átlagon felüli élmény a horrorfilm, milyen elemeitől tud igazán élvezetes lenni?

– Szerintem mindenekelőtt attól, hogy nem csak ijesztgetni akar. A feszültség sokkal fontosabb, mint maga a jumpscare, és ehhez néha egyetlen csepp vér sem kell. Egy jó horror tudja, mikor mutasson meg valamit, de még fontosabb, hogy tudja, mikor ne mutassa meg. Nagyon sok múlik az atmoszférán, a ritmuson, a hangokon, a zenén vagy éppen a csend használatán. És azon is, hogy érdekeljen, mi történik a szereplőkkel. Ha teljesen mindegy, hogy valaki túléli-e a következő jelenetet, akkor a leglátványosabb szörny sem fog igazán működni. De kell valami plusz ötlet is. Valami, ami miatt a film nem tűnik el a fejünkből a stáblistával együtt. Nekem az igazán jó horror nem akkor ér véget, amikor felkapcsolják a villanyt. Hazafelé még gondolkodom rajta, vagy napokkal később beugrik róla egy kép, egy hang vagy egy gondolat.

 

– Lehet még frisset alkotni manapság egy ilyen klisés műfajban vagy inkább már csak stagnál a műfaj?

– Szerintem éppen a horror bizonyítja talán a legjobban, hogy a klisé önmagában nem probléma. A kérdés az, hogy mit kezdessz vele. Nagyon kevés olyan alapszituáció van, amellyel még soha senki nem próbálkozott. Volt már kísértetház, démon, zombi, maszkos gyilkos, megszállás, rémálom, földönkívüli, szörny az erdőben. De ettől még ugyanazt az alaphelyzetet minden korszak egészen más jelentéssel tudja megtölteni. Ráadásul a modern horror egyre gyakrabban játszik azzal, hogy a néző maga is ismeri a műfaj szabályait. Tudjuk, hogy nem lenne szabad lemenni a pincébe, és az alkotó is tudja, hogy mi ezt tudjuk. Innentől már lehet játszani az elvárásainkkal.

És közben folyamatosan jelennek meg új technológiák, új társadalmi félelmek, új történetmesélési formák. A found footage annak idején teljesen új élményt hozott, ma pedig a közösségi média, a mesterséges intelligencia, a videojátékok vagy akár az online tér adhat teljesen új alapanyagot a műfajnak. Szóval én egyáltalán nem látom stagnálónak. Inkább azt érzem, hogy a horror elképesztően jó túlélő: folyamatosan újraértelmezi és újrahasznosítja a saját nyelvét. És időnként ebből születik valami, amiről azt hisszük: ezt már tényleg nem lehetett volna másképp megcsinálni.

 

– Hol lehet további információkat megtudni a 4X7 Horrorfilmklubról? 

– Az eotvos10.hu oldalon megtalálhatók a programok részletes leírásai, emellett természetesen folyamatosan kommunikálunk az Eötvös10 Facebook– és Instagram-oldalán is, és az egyes vetítésekhez külön Facebook-események is készülnek. A jegyek online a Jegy.hu rendszerén keresztül szintén elérhetők. Reméljük, hogy ez a négy alkalom csak a kezdet lesz.

 

eyescream