Mindenféle testnedvektől ragacsos celluloidból szőtt ringben küzd meg egymással Murphy, a horrorkritikus celebíró-báró, és Komor, a hungarian sztárbizarro író-érsek! Itt minden gyomros egy gyomorforgató trash-műalkotás, minden egymásnak ajánlott film egy pupillarohasztó csoda, ami garantáltan visszajár kísérteni. Komornak és Murphynek kötelessége megnézni az ellenfele által választott alkotást, majd megosztani az ezzel járó sérüléseket. Lássuk, melyikük bírja tovább idegekkel!

A PIROS SAROKBAN: Komor Zoltán bizarro fiction író

Ellenfele által ringbe küldött hulladék:
The Greasy Strangler (2016)

Ha világéletedben kolbászból kicsorgott, edénybe kövült zsiradéknak akartál öltözni az általános iskolai farsangon, akkor ez bizony a te filmed. Ha viszont még sosem kenegetted a hónaljad a Balatonnál olajtól csöpögő lángossal, aszondom, tesó, hagyd is a fenébe ezt az alkotást. De kezdjük az elején.

Onnét tudod, hogy jó trash filmet láttál, hogy rögtön le akarsz zuhanyozni utána, mert úgy érzed magad, mint aki jakuzzinak használt egy rothadt levet eresztő, párolgó szemetesládát, amelynek az alján egy jó ideje döglött macska foszladozik, és élvezi a langyos, belső nyűmasszázst. (Szegény Kormi már sosem talál haza, hiába a plakátok.)

Sejtettem, hogy Murphy olyan filmet fog nekem ajánlani, amihez a Baba tusfürdő és a Palmolive for Men együttes tisztítóereje is reménytelenül kevés lesz, sőt talán olyat, amelynek láttán egy körömollóval kiszúrom a saját szemgolyómat, hogy a csarnokvizemben mosakodjak. Ám végül olyan filmet kaptam, ami után zsiradékban akarok fürdeni – jó kis dermedt, avas zsírban és olajban. Hisz úgy tűnik, a zsíros páncél emberfeletti erővel képes felruházni.

A 2016-os The Greasy Strangler, avagy A zsíros fojtogató két hőse Big Ronnie és középkorú fia, Big Brayden, akik nappal feszülős kis rózsaszín szettjükben diszkózenés gyalogtúrákat vezetnek Los Angelesben, azaz mindenféle, vélhetően kitalált sztorikkal traktálják az unatkozó turistákat a diszkók egykori királyairól, legyen szó a Bee Geesről vagy az Earth, Wind & Fire-ről. Apa és fia együtt is élnek, Big Brayden pedig megállás nélkül süti a zsírosabbnál zsírosabb fogásokat, ám nehéz kielégíteni az öreg zsírfétisét: neki egyszerűen semmi sem elég olajos. A film azzal nyit, hogy előadja, legszívesebben még a kávéjába is megdermedt zsiradékot kutyulna, később pedig már a grapefruitra is zsírt kanalaz. Az apának azonban van egy másik élete is. Big Ronnie éjszakánként tetőtől talpig bekeni magát zsiradékkal, és kimegy az utcára embereket gyilkolni. Ő a Greasy Strangler, azaz a „Zsíros Fojtogató”: megdermedt zsiradékpáncéljában úgy fest, mint egy Troma-filmből szabadult, gusztustalanul csatakos szörnyeteg, és olyan erővel képes megszorongatni áldozatai nyakát, hogy még a szemgolyójuk is kiugrik. (Amit aztán a gyilkos szépen kisüt olajban, és jóízűen elfogyaszt.) Így éldegél apa és fia a maguk olajszagú idilljében, mígnem bizarr rivalizálás veszi kezdetét közöttük, amikor mindketten beleszeretnek az egyik turistába, Janetbe.

Az első filmes rendező, Jim Hosking minden alkalmat megragad, hogy zsírba, fekáliába és öreg, löttyedt farpofák közé dörzsölje a néző arcát. (Jót tesz a bőrnek – mondja az egyik karakter a filmben, miután évek óta nem vágott, gallyhosszúságú sárga körmeivel zsírozni kezdi az arcát.) A direktor is a lehető legtöbbször prezentálja a nézőnek, hogy míg az öreg apának térdkalácson doboló gigapénisz lengedezik satnya combjai között, addig a fiának csupán valami mogyoró jutott. Hosking olyan gyermeki örömmel dagonyázik ebben a nyákos-taknyos zsírgélmocsokban, mint anno John Waters tette korai filmjeiben.

Ám a megannyi szenny mögött valódi drámák húzódnak. Ott van a kiégett, a magánytól rettegő öregember, aki manipulálja tehetetlen fiát, saját kiégéséből fakadó haragját és frusztrációját pedig páncéllá keményedett faggyúnyálkába bújva vezeti le, amikor éjszakánként kiszabadul gyilkolni. És ott van a még mindig szűz, középkorú pali, akinek élete első szerelmét éppen a saját apja csapja le a kezéről.

Hosking azonban a nyolcvanas évek számítógépes játékainak zenéjét idéző szintetizátoros filmzenével és a már-már képregényesen abszurd megoldásokkal még ezeket a drámákat is groteszkül röhejessé teszi. A film csak dagad és dagad, mint egy gyulladt, gennyes pattanás, majd szükségszerűen kipukkan, és mindent beborít nyákkal. A nihilista őrületbe torkolló, kíméletlen befejezés pedig odakozmált edényből kikapart zsiradékból gyúrt koronát tesz az alkotásra.

Mi a fenével érdemeltem én ezt ki, Murphy? Na, csak viccelek, imádtam minden percét, 100 gramm Pápai Hús Sertészsír fogyott el recskázás közben. Értjük persze. Olykor mindenki megkeményítené magát az edénybe kozmált zsiradékkal. „Én vagyok apuci olajba tunkolt, nyálkás dühe!” – hörögnénk, s állatokká lennénk, faggyúszörnyekként, nyálkán csúszva indulnánk az éjszakába ártani. De aztán ránézünk ezekre a szerencsétlen flótásokra, és mégsem tesszük.

A KÉK SAROKBAN: Murphy (AKA eyescream) CineGore trash-nagymester

Ellenfele által ringbe küldött hulladék:
Trash Humpers (2009)

Amikor idén nyáron Tokajban felmerült e különleges(en ínycsiklandozó) rovat ötlete, messziföldön híres trash-guruk lévén mindegyikünknek bőven akadt tarsolyában olyan kihagyhatatlan (ám a jóízlésű filmeket kedvelő lakosság 99%-a által természetesen élből elutasított) fergeteges niche hulladék, amelyből válogathattunk. Ebből a szórásból sorsolta ki nekem a bizarro hazai nagymestere ezt a 2009-ben készült, experimental black comedy címkézésű elfajzottságot. “Make it, make it, don’t fake it”

Harmony Korine – aki egyebek mellett olyan tabudöntögető és/vagy polgárpukkasztó mozik forgatókönyvét írta, mint a Larry Clark rendezte Kölykök, a Gummo vagy éppen a Ken Park – ezúttal sem fogta vissza magát, már ami a kollektív megbotránkoztatást illeti. Egy hetvennégyperces, VHS-re rögzített low budget ámokfutást kapunk, amelyben a Trash Humpers (magyarul kb. Szemétszexelők vagy Hulladékhupákolók) háromfős bandájának pitiáner csínytevésekkel tartkított hétköznapi életébe pillanthatunk bele. Olyanokra tessék gondolni, minthogy elhagyatott romos épületekbe törnek be, különféle utcai tereptárgyakat rongálnak meg vagy éppen garázsok elé pottyantanak, esetleg műanyag babát szögelnek fel oszlopokra vagy kötnek bicikli után. De ez persze csak a jéghegy csúcsa. Néha XXL-es méretű örömlányokkal pajzánkodnak, felkarolnak egy-egy hasonlóan deviáns mentalitású illetőt és berúgva parádéznak egy híd kellős közepén. Esetenként pedig zenélgetnek vagy valódi csecsemőt lopnak. Kedvenc jelenetemben kórházi ruhában tobzódva esznek folyékony szappannal lelocsolt palacsintát, mégpedig olyan hévvel, hogy az ember legszívesebben odaülne melléjük megkóstolni…

Ha még nem említettem volna, ezeket a csendes kertvárosi idillt felforgató kisebb-nagyobb csínytevéseket egy nyuggerekből álló kompánia követi el, hogy az egész elmeroggyant koncepció még bizarrabb/komikusabb legyen. A Trash Humpers brigádja ugyanis két öregemberből és vénasszonyból áll, plusz a kamerás fickó. Valójában persze középkorú színészek játsszák el őket, akik májfoltos-ráncos maszkot húznak magukra – ahogy például Johnny Knoxville (Jackass) Bad Grandpa című ergya prank-showjában tette a közelmúltban –, akik nem restellnek tevékenységeik közben elképesztően irritáló hangokat magukból kiadni.

Egyébként az a legszebb az egészben, hogy a Trash Humpers nem rendelkezik semmiféle különösebben koherens narratívával, tehát úgy dobálja be egymás után véletlenszerűen a jeleneteket, mint egy kereskedelmi tévé bárgyú, mihaszna műsorai közé ékelt reklámblokk: hasmenés elleni tabletta, banki kölcsön, vitaminos ivójoghurt, legújabb autómárka. Ám a random-generátorral készült szkriptben mégis akad egy-egy vissza-visszatérő perverz elem. Nem hazudok, kb. tízpercenként dobálnak be olyan képsorokat, amelyben élemedett korú bajkeverőink élvhajhász módon közösülnek valamilyen (fizikai paramétereiknél fogva a szexuális abúzus elszenvedésére képtelen) tereptárggyal. Szemeteskuka, bozótos, kerítés, közlekedési tábla, ablak… a lista végtelenségig folytatható. Innen a hangzatos cím egyébként.

A Trash Humpers megtekintése során végül is két dolgot tehetünk. Egyrészt már az első műanyagkuka-erőszakolós jelenetnél feladjuk, vagy egye fene, legyen mondjuk a bottal maszturbálós, mert az is még az elején van, és besírunk, úgy ítélve abszolút kilátástalannak hitt helyzetünket, hogy a világon nincs annyi pénz, hogy ezt a szemetet én végignézzem. Zúzzák be mindörökre, mondjon le, és különben is, ki volt az a barom, aki ezt elkészítette, egyáltalán miért kellett erre bármilyen nyersanyagot pazarolni.

Vagy van a másik út. Hagyjuk magukat a Pink Flamingos című trash-klasszikerrel útjára indított rendkívül bizarr, ám egyben fekete komédia puritán ösvényen haladva brutálisan lefárasztani és kínunkban állatiasan fel-felröhögni ezeken a garantált agymosást okozó olcsó gegeken (néha még a bestiális óbégatás is megengedett), amelyek szimplán felérnek egy félresikerült, ámde maradandó károsodást előidéző temu-s lobotómiával. Arról a (mindig más szövegezéssel bíró) csalafintán fülbemászó dallamról nem is beszélve, amely a játékidő során túlzottan sokszor hangzik fel, ezáltal garantáltan a hallójárataim mélyén fog kísérteni evör.

A Trash Humpers nyilván nem egy John Waters-féle közízlés ellen elkövetett korszakalkotó izgatás, viszont ordító hulladék-jellegéből fakadóan igencsak borzasztó. De legalább annyira mégsem hozott le az életről, mint az általam ajánlott The Greasy Strangler. És ezzel már kiegyezek.