Cold Ground (2017)
A found footage-alműfaj igencsak megosztó a zsáneren belül, és talán nem lövök nagyon mellé, ha azt állítom, csak imádni vagy gyűlölni lehet. Ezek a filmek rendszerint igen alacsony költségvetéssel készülnek, gyakran párszereplős kamaradarabok, egyszóval nem éppen blockbuster címek. A készítők körében mégsem veszít népszerűségéből, bár az utóbbi években a found footage egy újabb szub-szubzsánerét részesítik előnyben inkább, a „desktop filmet”, amit „képernyő-filmként” fordíthatunk (ilyen volt például tavaly a Host, vagy szerkesztőségünk kedvence, a Searching). A found footage hozzám hasonló szerelmeseinek nagy örömére azonban időről időre felbukkan egy-egy olyan darab is, ami visszatér a gyökerekhez: ilyen volt 2017-ben a francia készítésű Cold Ground is.
A koronavírus járványra, mely a jelenkor egyik legnagyobb válsága, igencsak gyorsan lecsapott a horror zsánere. A bezártság, a magány, az, hogy a családtagjainkat és barátainkat jószerint csak online láthatjuk, kiváló táptalaja kedvenc műfajunknak. Rob Savage filmje, a Host is ezt a tematikát járja körül, melyhez szinte adódott, hogy, a pár évvel ezelőtt megjelent Unfriended-hez hasonlóan, itt is egy online találkozón keresztül ismerhetjük meg néhány fiatal hátborzongató történét. 
A crypsis nevű kifejezés az ökológiában azt jelenti, hogy bizonyos állatok képesek arra, hogy elkerüljék a más állatok általi megfigyelést, magyarán észrevétlenségbe tudnak burkolózni. Ez lehet egy ragadozók által használt stratégia vagy éppen az azok elöli védekező mechanizmus. Most, hogy már e viszonylag ritkán használt kifejezés jelentésével is tisztában vagytok, lássuk hogyan sikerült ez a tavalyi, nem túl combos költségvetéssel bíró monster movie. 
A századfordulóhoz érkezve a slasher műfaj már túl volt sikerei zenitjén, egymást követték a rosszabbnál rosszabb folytatások, melybe egyedül Wes Craven Sikolya tudott üdítő változatosságot hozni sötét humorával, mellyel lényegében kifigurázta a zsánert. A nagy mészárosok, Jason, Freddy vagy Michael eddigre a popkultúra részévé váltak, elvesztették jelentőségüket és karizmájukat, a tucatfolytatások vagy újrák kirakattermékeivé lettek. A mai napig nehéz egyedi és merőben új slasher filmet készíteni, azonban 2006-ban Scott Glossermanék gondoltak egyet, és csavartak a sztorin: ezúttal a sorozatgyilkos, mint hős szemszögéből figyelhettük meg egy végzetes éjszaka történetét. 
Néhány éve vált divattá az úgynevezett mockumentaryk, vagyis áldokumentumfilmek gyártása a horror szcénáján belül, és bizony felsorolni is nehézkes lenne, mennyi remek alkotást kaptunk. A mostani, 2019-es darabunk gyakorlatilag egy ál-ádokumentumfilm, amiben hőseink egy kamutörténetet szeretnének filmvászonra vinni, ám közben adódik egy jobb lehetőség…
Közhelynek hangozhat talán, azonban az elmúlt néhány évtized tudományos és informatikai forradalma örökre megváltoztatta a világot és a társadalmat, melyben élünk. Napjainkban az internetnek hála szinte egy pillanat alatt megszerezhetünk bármilyen információt és a közösségi médiának köszönhetően bármikor kapcsolatba kerülhetünk a tőlünk messze lakó, rég nem látott ismerősökkel, ráadásul percről percre lekövethetjük életük minden lépését. Szinte törvényszerű volt, hogy erre, az életünket gyökeresen megváltoztató jelenségre hamar lecsapott a filmművészet, ezen belül pedig a horror műfaja, mindezt pedig hogy másképp lehetne életszerűbben tálalni, mint a napjainkban oly népszerű found footage eszközeivel. Ezzel az újítással próbálkozott tehát 2014-ben Levan Gabriadze és csapata, mellyel egyből beírták magukat a horrortörténelembe. 
A found footage alműfaja jelentősen megosztja a horror-rajongók népes táborát, ami nem is csoda, hiszen nagyon erős jellemvonásokkal bíró alkotásokról beszélhetünk. Az áldokumentarista horrorfilmeket alapvetően meghatározza, hogy általában kézikamerák prezentálásában követhetjük a történéseket, így jóval könnyebben azonosulhatunk az események alakulásával. Habár a szubzsáner önmagában vita tárgyát képezi, kétségtelen tény, hogy a sok esetben filléres ijesztgetés (pl: 
Úgy vélem stílusos, hogy magyar tematikus hetünket az utóbbi hónapok talán legnagyobb érdeklődést keltő magyar horrorfilmjével fejezzük be. A közösségi támogatással finanszírozott A Pince idén tavasszal került bemutatásra, első körben limitált számú hazai moziban – a visszajelzések alapján pedig úgy tűnik, mind a hazai, mind a külföldi közönséget sikeresen meghódította. 
Amikor a magyar híroldalak első beharangozóit olvastam a Gracefield Incidenttel kapcsolatban, rögtön megjött a kedvem hozzá. ” Ha nem bírtad az Ideglelést, ne nézd meg az új ufós horror trailerét” – hirdette például a 24.hu. Noha az előzetes valóban hatásosra sikeredett, a “poénok” egy részét már ekkor ellőtték a készítők, vagyis azt már az elején kijelenthetjük gyorsan, hogy a GI távolról sem az a fosatós, ufós horror lett, amelyre vártunk. Ettől eltekintve azonban jóra, nézhetőre sikeredett.
Noha sokan az 1999-es