A Horror Mesterei zseniális rendezőparádéja, és különböző, néha jobbnál-jobb epizódjai után alig vártam, hogy belevethessem magam a széria szellemi örökösébe, A félelem magába. Az első általam megtekintett epizódot ráadásul ismét egy olyan rendező tette le az asztalra, aki a szememben már bizonyított, még ha nem is emlegethető egy lapon a John Carpenter, vagy Dario Argento szintű nagyágyúkkal. Ronny Yu-t a többség a Freddy vs. Jason és a Chucky menyasszonya rendezőjeként ismerheti, és még ha valaki azoktól nem is volt túlságosan elragadtatva, elöljáróban elárulom: ebbe az epizódba apait, anyait beleadott.

Dennis Mahoney az amerikai álom élő példája. Sikeres a munkában, gyönyörű, elragadó család várja otthon, aktív tagja a helyi egyházközösségnek –egészen egy súlyos autóbalesetig, amelyet követően halál közeli élményben lesz része, és a lelke egy rövid időre elhagyja a testét. A probléma az, hogy egy másik férfi is hasonló helyzetbe került, és miután sikeresen újjáélesztik mindkettejüket, a lelkük véletlenül helyet cserél.  Dennis egy rettegett sorozatgyilkos bőrében találja magát, akit ráadásul pont olyan rendőrök tartóztattak le, akiknek a szeretteivel az korábban végzett, míg az igazi gyilkos Dennis testébe kerül, és úgy dönt, átveszi a helyét, megpróbál élni a második eséllyel, amit ez a véletlen adott neki.

Az alaphelyzet egy nagyon feszült és adrenalin dús hangulatot ad az egész epizód alá, a stáb pedig élt a lehetőségekkel, és szinte minden potenciált kihasználtak, amit ez az epizód csak nyújthatott. A legnagyobb elismerés egyértelműen a két főszereplőt, a Dennist alakító Colin Fergusont, és a sorozatgyilkos szerepében brillírozó Clifton Collins Jr.-t illeti. Mivel ebben az epizódban nincsen konkrét, részletesen bemutatott gyilkosság, sem szörny, vagy literszámra folyó vér, minden az ő vállukon nyugodott, hogy mennyire tudják átélni a szerepet, milyen a dinamika kettejük között, a feladatot pedig maximális sikerrel teljesítették. Egyrészt a néző is érzi, hogy a dolog nem helyes, egy ártatlan ember bűnhődik egy mániákus elmebeteg bűneiért, hiába küzd, senki sem hiszi el neki az igazságot, és érzi, a szerettei veszélyben forognak. Másrészt viszont a gyilkos is végső soron egy szimpatikus karakter – mivel a film jelentős részében nem látjuk őt akcióban, és látszólag tényleg komolyan gondolja, hogy megváltozik, hogy Dennisszel segíthetnek egymásnak, egy részünk neki is szurkol. Ezt leszámítva a rész nem mutat fel túl sok értéket, de a két főszereplő alakítása, a feszült hangulat, illetve a menetrend szerinti csavar az epizód végén mégis fantasztikusan működteti a dolgokat. Ronny Yu-ban nem csalódtam, nem tökéletes a munka, de ahogy a korábbi filmjei esetében is, a végeredmény élvezetes, szórakoztató, és többször újranézhető. Kihagytam volna valamit? Talán a hanganyagot… az aranyos templomi énekek és gyerekdalok használata az epizód alatt? Zseniális. Ha valaki szeret egy intenzív thrillert is beiktatni két ijesztőbb, vérbőbb horror közé, annak mindenképp ajánlom a megtekintését.

értékelés: 8/10

Zoo_Lee