Insidious: The Last Key (2018)
A James Wan és Leigh Wannell által megteremtett Insidious-sorozat tovább folytatódik, ezúttal Elise gyermekkorába megyünk vissza, ahol egy újabb rettenet szabadul(t) el – amivel a már felnőtt médium találkozik újra. Vajon szembe tud szállni azzal a démonnal, ami az egész családjukat a markában tartotta – és tartja? Sok “jumpscare”-re számíthatunk most is, ez nem is kérdés, az már annál inkább, hogy Adam Robitel, az Ördögűzés: Deborah Logan története rendezője vissza tudja-e hozni azt az elemi rettegést a gyengébb harmadik rész után, ami az első két történetet jellemezte?
Ritkán fordul elő olyan, hogy egy horrorfilmet jó előre, már az első előzetes megjelenése előtt temetünk – a Hellraiser franchise tizedik felvonása, a Hellraiser: Judgement esetében azonban nem sok más választásunk volt. Nem csak az előző részek egyre süllyedő színvonalával kellett számolnunk, de eleve a film forgatásának és kiadásának körülményeivel is: ahogy a Revelations esetében, úgy itt is elsősorban a sorozat jogainak megtartása volt a cél, a klasszikus filmek forgatásán sminkesként dolgozó Gary J. Tunnicliffe pedig hiába fejezte be az anyagot már több mint egy évvel ezelőtt, egészen az utóbbi pár hónapig előzetes és megjelenési dátum nélkül maradtunk.
Karácsony közeledtével egyre inkább központi témává válik, hogy mire is van szükségünk, mit szeretnénk, hogy a birtokunkba kerüljön. Gyermekeink, párunk, szüleink folyamatosan kívánságokkal bombáznak minket és persze mibennünk is megfogalmazódik néhány “De jó lenne, ha…” kezdetű mondat. Mit szólnátok hozzá, ha egy mívesen megmunkált kínai kívánságláda valóban teljesíteni tudná szívetek minden vágyát? Pontosabban hetet. Persze minden kívánságnak ára van, csak nem feltétlenül neked kell megfizetned. A szabályok egyszerűek, főleg ha a szabálykönyv nem ősi kínai nyelven íródott és el tudod olvasni. A kanadai/amerikai Wish Upon éppen ezt a szcenáriót dobja fel nekünk egyfajta coming of age köntösbe csomagolva.
A paraszomnia, avagy alvászavar egy sokak által ismert fogalom, mely számos, eltérő tünetegyüttes összefoglaló neve. Az alvászavarok egészen a – jobbára ártalmatlan – alvás közbeni fogcsikorgatástól, rémálmokon, éjjeli felriadáson át egészen a komolyabb és sokkal kellemetlenebb alvajárásig vagy alvásparalízisig terjednek. Főleg ez utóbbi szolgált az utóbbi években számos horror témájú alkotás alapjául, köszönhetően viszonylag gyakori előfordulásának és felettébb kellemetlen mivoltának. Az alig több mint két hete megjelent Slumber (magyarul talán Szendergés vagy Szunyókálás lenne) is az alvásparalízis boncolgatását tűzte zászlajára, ekképpen próbálva meg rettegést csempészni szívünkbe. Lássuk, hogy sikerült a dolog! 
A pszichológus általában azt a tanácsot szokta adni, hogy ne engedd ki azonnal a dühödet, mert annak leginkább a környezet látja kárát. De mi van akkor, hogy a tanárod egy földöntúli démonná változik, és osztálytársaidból pedig elkezd különféle ocsmány szörnyetegeket gyártani?! Akkor azért talán mégiscsak ki lehetne ereszteni a szunnyadó frusztrációidat, nemde?! 
A 
Hónapok óta pihent már nálam a megnézendő filmek listáján Oz Perkins The Blackcoat’s Daughter című darabja, mégis csak húztam-halasztottam az alkalmat, hogy sort kerítsek rá. Valahogy nem voltak jók a megérzéseim vele kapcsolatban. Talán mert idei DVD premierje ellenére lényegében egy árva szó nem sok, annyi visszhangot sem kapott, vagy mert a IMDB-s szinopszisa is meglehetősen semmitmondó, mindenesetre nem hágott hegycsúcsnyi magasságokba a lelkesedésem, mikor végül leültem megnézni. A végeredmény felemásra sikeredett, egyik részről a hangulat és a színészi teljesítmény kiemelkedő, másrészt viszont a történet… Elég legyen annyi, hogy igencsak izzadnom kellett a lejjebb olvasható sorok megírásánál, hogy nehogy véletlenül elspoilerezzem a sztori lényegében egyetlen és amúgy igen átlátszó fordulatát, annyi minden utal rá a film közben. 
Aki a kilencvenes években nőtt fel, az bizonyára emlékszik az ID Software méltán népszerű, már-már kultikus szinten elérő – egyébiránt pedig az akkori korszakban kiváló szórakoztatást nyújtó – FPS-jére, melyben mindenféle csúf és undormányos, nem evilági monsztereket kellett lőni bizarr, high-tech marsi környezetben. Azt viszont már alig tudja valaki, hogy a játékot követően a Valhalla Páholy nevű kiadónál megjelent egy nem hivatalos regény (egészen pontosan kettő), melynek szerzője a külföldi álnévvel ellentétben ízig-vérig magyar volt; nem más, mint a fantasy és sci-fi író Gáspár András. 
Ezúttal nekem jutott a megtiszteltetés, hogy részt vehettem az Annabelle második felvonásának Intercom által tartott premier előtti vetítésén. Mikor előző nap kiderült, hogy népes szerkesztőcsapatunkból egyedül én leszek képes szabaddá tenni magam a vetítés idejére, megpróbáltam összeszedni mire is emlékszem az Annabelle előző részéből. Nem sokra. Ami pedig azt vetítette előre, hogy akkor az nyilván nem lehetett egy túl emlékezetes alkotás. Mindenesetre a házi feladatot megcsináltam, újranéztem az első részt még aznap este csak azért, hogy még az eddiginél is mérsékeltebb lelkesedéssel várjam az új opus eljövetelét. Az igazság azonban az, hogy sok más másodikrésztől eltérően, az Annabelle: Creation bizony jobban sikerült, mint elődje. 
Dolph Lundgren-t nyilván senkinek sem kell bemutatni. A svéd származású akciósztár immáron formálisan is halhatatlanok sorába emelkedett, amikor bekerült a Feláldozhatók csapatába, ahol a többi hasonszőrű – bár egyes esetekben talán fényesebb karriert maga mögött tudó – társával egyetemben vágott rendet az ellen soha el nem fogyó hordái között. Lundgren neve régen egybefolyt a másodvonalbeli és jobbára agyatlan akciófilmekkel, melyeket a hazai tévék előszeretettel vetítenek, ha éppen nincs jobb ötletük. Robusztus testalkata, meglehetős germán ábrázata számos mém ihletőforrása volt, még ha nem is örvend olyan népszerűségnek, mint mondjuk Chuck Norris, vagy Steven Seagal. De miért is bajlódunk Dolph Lundgren biográfiájával, amikor jobb dolgunk is lenne? A válasz egyszerű: a nem rég megjelent Don’t Kill It című horror-komédia Lundgren főszereplésével minden, csak nem olyasmi, amit érdemes egyetlen vállrándítással a szőnyeg alá söpörni.