Dahmer (2002) (Kannibál)
Vannak filmek, amik meglepően mélyen és érzékenyen dolgozzák fel Jeffrey Dahmer élettörténetét (bár itt a CineGore-nál a cikk megjelenésééig egyről sem írtunk, de tudjuk, hogy van!); és vannak, amik olyan borzalmas és méltatlan módon, amit talán még egy kannibál sorozatgyilkos sem érdemel meg, mint a múlt heti Titkos élet. A 2002-es Dahmer című film (magyarul Kannibál néven fut; nem összekeverendő az Armin Meiwes életét feldolgozó, egész jó, 2006-os Kannibállal) valahol a skála közepén foglal helyet.
Tudtam, hogy eljön az a pillanat, amikor a Serial Chillers rovatban kikerülhetetlenné válnak majd a trashfilmek, hiszen a Jeffrey Dahmer-hez hasonló kegyetlen sorozatgyilkosok egy olyan könnyűnek tűnő téma, amire gondolkodás nélkül rávetik magukat a megélhetési ízléstelenség képviselői. De azt nem sejtettem, hogy ennyire fog fájni.
A címet akár egy zs-kategóriás horrorfilmnek is gondolhatnátok, így április elsején pedig egyértelműnek tűnik, hogy csak poénkodni szeretnénk a sorozatgyilkosos rovatunkkal, de korántsem erről van szó! Egy szokatlan, veszélyes, több ezer halálos áldozatot követő, mai napig szabadlábon lévő, ráadásul legális és közkedvelt édességről fogunk nektek írni – ez nem vicc, tessék komolyan venni!!!
A sorozatgyilkosok meglehetősen sokszínűek, bár igyekeznek kategóriákba sorolni őket, nagyjából elemezni a működésüket, hogy később felismerhessék a jeleket, megelőzhessenek ámokfutásokat és tragédiákat. Aztán felbukkan valaki a semmiből, és felrúgja az eddig kialakult képet, vagy azért mert igazi pszichopata, vagy mert nem lehet eldönteni, hogy a vallomásából mennyit hisz el valójában, és mik azok a részletek, amiket csak a ködösítés, vagy a védelem stratégiája miatt tesz hozzá. David Berkowitz, aki Sam fiának nevezte magát, pontosan ilyen figura, hiszen az első pillanattól kezdve hazugságokkal traktálta a hatóságokat, az újságírókat és a pszichiátereket; a pere, illetve a börtönben töltött ideje alatt többször is megváltoztatta az állításait és az állítólagos motivációit, emiatt is születhetett annyi szörnyű alkotás a tevékenységével kapcsolatban, amelyeket az elmúlt hetekben bemutattunk nektek. Mi azért megpróbálkozunk a lehetetlennel, és összerakunk egy puzzle-t erről a zavaros vagy éppen ravasz elméről, aki a mai napig megérdemelt büntetését tölti.
Nem mindig jó élmény, ha egy olyan témát boncolgatunk, amely a szívünkhöz közel áll. A Serial Chillers kapcsán igyekeztünk minden olyan alkotást szemügyre venni, ami az adott sorozatgyilkos munkásságáról szól. Ekképpen bukkantunk rá a 2008-as 
A Sam fia gyilkosságok annyira sokkolóak voltak, hogy hamar megihlették a filmipart is, de mindegyik alkotás másképpen próbálta megközelíteni a bűneseteket. A nyolcvanas években amúgy is akadtak felkapott sztárok, akik szívesen elvállaltak egy szerepet ilyen kaliberű alkotásokban is, hiszen a népszerű téma mindig izgalmas lehet a karrierjük szempontjából. Az Out of the Darkness is leigazolta Martin Sheent, aki akkorra már meglehetősen ismert volt az A 22-es csapdája, a The Little Girl Who Lives Down the Lane és az Apokalipszis most című művek kapcsán.
Egyes események nem azért tesznek valakit ismertté, hírhedtté, mert annyi hullát hagynak maguk után, hogy érdemes megjegyeznünk a nevüket, hanem előfordulhat, hogy az éra jellemzőjévé válik, hogy a gyilkosságok valamiért hatalmas médianyilvánosságot kapnak. David Berkowitz aka. Sam fia egy olyan időszakban kezdett őrült lövöldözésbe, amikor egyébként is túlfűtött volt a hangulat, utolsó ámokfutása idején pedig perzselő hőség, káosz, fosztogatások és áramkimaradások jellemezték Bronx és Harlem utcáit, így különösen nehéz volt a rendőrségnek rendet tartania, nem hiányzott nekik az efféle atrocitás. A Summer of Sam című krimi pontosan ezt igyekszik elénk tárni.
Közhely, hogy az interneten minden megtalálható: ételt éppoly könnyen rendelhetünk a világhálón, mint bérgyilkost. 2002 óta pedig azt is tudjuk, hogy emberhúst is lehet találni, mégpedig eredeti csomagolásban. Ekkor tartóztatták le ugyanis Armin Meiwes-t, a Rohtenburgi kannibált, aki egy online kannibálfétis-fórumban keresett, és talált önként jelentkező áldozatot, akit megölt és elfogyasztott.
Armin Meiwes ügyének 2005-ös újratárgyalása mély nyomot hagyott a horrorfilmes közösségben, mert a rákövetkező évben nem csak Marian Dora méltán híres Cannibal című filmje látott napvilágot, hanem Martin Weisz Grimm Love című alkotása is; ami Németországban a beszédes Rohtenburg (roh = nyers) címen is forgalmaztak, mielőtt betiltották a hírhedt kannibál személyiségi jogaira hivatkozva. 
Az elmúlt hetekben a világ egyik legtermékenyebb sorozatgyilkosáról, Andrei Romanovich Chikatilo-ról olvashattatok, a tevékenysége inspirálta filmek kapcsán. Természetesen ezek az alkotások a nagyérdeműnek készültek, így egy-egy fontosabb mozzanatot emeltek ki a Rosztovi Mészáros közel két évtizedes munkásságából. A drámaiság, az emberi gonoszság, a torzult elme bemutatása mellett azért szerencsére néhány izgalmas tényre is rámutattak a rendezők, forgatókönyv- vagy éppen bestseller írók.