Dahmer (Kannibál; 2002)
Vannak filmek, amik meglepően mélyen és érzékenyen dolgozzák fel Jeffrey Dahmer élettörténetét (bár itt a CineGore-nál a cikk megjelenésééig egyről sem írtunk, de tudjuk, hogy van!); és vannak, amik olyan borzalmas és méltatlan módon, amit talán még egy kannibál sorozatgyilkos sem érdemel meg, mint a múlt heti Titkos élet. A 2002-es Dahmer című film (magyarul Kannibál néven fut; nem összekeverendő az Armin Meiwes életét feldolgozó, egész jó, 2006-os Kannibállal) valahol a skála közepén foglal helyet.
Tudtam, hogy eljön az a pillanat, amikor a Serial Chillers rovatban kikerülhetetlenné válnak majd a trashfilmek, hiszen a Jeffrey Dahmer-hez hasonló kegyetlen sorozatgyilkosok egy olyan könnyűnek tűnő téma, amire gondolkodás nélkül rávetik magukat a megélhetési ízléstelenség képviselői. De azt nem sejtettem, hogy ennyire fog fájni.
A címet akár egy zs-kategóriás horrorfilmnek is gondolhatnátok, így április elsején pedig egyértelműnek tűnik, hogy csak poénkodni szeretnénk a sorozatgyilkosos rovatunkkal, de korántsem erről van szó! Egy szokatlan, veszélyes, több ezer halálos áldozatot követő, mai napig szabadlábon lévő, ráadásul legális és közkedvelt édességről fogunk nektek írni – ez nem vicc, tessék komolyan venni!!!
Nem mindig jó élmény, ha egy olyan témát boncolgatunk, amely a szívünkhöz közel áll. A Serial Chillers kapcsán igyekeztünk minden olyan alkotást szemügyre venni, ami az adott sorozatgyilkos munkásságáról szól. Ekképpen bukkantunk rá a 2008-as 
A Sam fia gyilkosságok annyira sokkolóak voltak, hogy hamar megihlették a filmipart is, de mindegyik alkotás másképpen próbálta megközelíteni a bűneseteket. A nyolcvanas években amúgy is akadtak felkapott sztárok, akik szívesen elvállaltak egy szerepet ilyen kaliberű alkotásokban is, hiszen a népszerű téma mindig izgalmas lehet a karrierjük szempontjából. Az Out of the Darkness is leigazolta Martin Sheent, aki akkorra már meglehetősen ismert volt az A 22-es csapdája, a The Little Girl Who Lives Down the Lane és az Apokalipszis most című művek kapcsán.
Egyes események nem azért tesznek valakit ismertté, hírhedtté, mert annyi hullát hagynak maguk után, hogy érdemes megjegyeznünk a nevüket, hanem előfordulhat, hogy az éra jellemzőjévé válik, hogy a gyilkosságok valamiért hatalmas médianyilvánosságot kapnak. David Berkowitz aka. Sam fia egy olyan időszakban kezdett őrült lövöldözésbe, amikor egyébként is túlfűtött volt a hangulat, utolsó ámokfutása idején pedig perzselő hőség, káosz, fosztogatások és áramkimaradások jellemezték Bronx és Harlem utcáit, így különösen nehéz volt a rendőrségnek rendet tartania, nem hiányzott nekik az efféle atrocitás. A Summer of Sam című krimi pontosan ezt igyekszik elénk tárni.
Armin Meiwes ügyének 2005-ös újratárgyalása mély nyomot hagyott a horrorfilmes közösségben, mert a rákövetkező évben nem csak Marian Dora méltán híres Cannibal című filmje látott napvilágot, hanem Martin Weisz Grimm Love című alkotása is; ami Németországban a beszédes Rohtenburg (roh = nyers) címen is forgalmaztak, mielőtt betiltották a hírhedt kannibál személyiségi jogaira hivatkozva. 
Egy fecske nem csinál nyarat. Mind jól ismerjük ezt a népi szólás-mondást. De vajon a megállapítás reciproka is igaz? Képes egyetlen tényező annyira lerontani egy amúgy egész pofásan összerakott alkotást, hogy az már-már a nézhetetlenség határát súrolja? Amikor a Dark Signal című filmmel összeakadtam, egy-két pillanatig azt hittem, hogy ez nem más, mint a néhány évvel korábban látott és túl mély benyomást maga után nem hagyó – mint később kiderült csupán – 
Az elmúlt hetekben a világ egyik legtermékenyebb sorozatgyilkosáról, Andrei Romanovich Chikatilo-ról olvashattatok, a tevékenysége inspirálta filmek kapcsán. Természetesen ezek az alkotások a nagyérdeműnek készültek, így egy-egy fontosabb mozzanatot emeltek ki a Rosztovi Mészáros közel két évtizedes munkásságából. A drámaiság, az emberi gonoszság, a torzult elme bemutatása mellett azért szerencsére néhány izgalmas tényre is rámutattak a rendezők, forgatókönyv- vagy éppen bestseller írók.
Ez az írás nagyon ki fog lógni az oldal többi cikke közül, hiszen Stephen King: Danse Macabre című monográfiája óta nem foglalkoztunk nem-fikciós könyvekkel; életrajzi- vagy dokumentumregényekkel pedig még sohasem. Pedig ebben a zsánerben is bőven akadhat a Cinegore-ra való tartalom, különösen ha true crime / bűnügyi thrillerek témájában. Ilyen például John E. Douglas és Mark Olshaker által jegyzett Mindhunter, ami többek között az azonos címen futó Netflixes sorozatot ihlette.