Még a legelején szeretném leszögezni, hogy a zombik után a második legkevésbé kedvelt témám a horrorban a vámpíroké. Különösen a klisés, buta vámpírtörténeteket nem kedvelem, amiből annyira sok van, hogy…
Az 1930-as évek sztárjait – Boris Karloffot és Lugosi Bélát – szerepeltető film egy valódi klasszikus 1945-ből. A korszak más filmjeihez hasonlóan A hullarabló is egy viktoriánus történetet dolgoz fel,…
Stephen King a horror nagymestere évtizedek óta tartó kitartó munkásságával meghatározó személyéve vált korunk horror műfajának. Írás iránti szenvedélye már megfertőzte idősebbik fiát is, aki apja nyomdokaiba lépve, Joe Hill…
Rovatunk februári kiadása ezúttal is egy tematikára épül, e havi választásunk pedig az ismeretlen tettesekre esett. Ezek az emberek, habár szörnyű, kimondhatatlan dolgokat tettek, sosem buktak le, sosem nyerték el…
A most következő creepypastát Blissenobiarella kollegina ismerősei ajánlották figyelmünkbe néhány hete. Habár a történet valóban elég “creepy” a maga nemében, azért néhány dolgot megjegyeznék. A fordítás alapjául szolgáló verziót a…
A 2017-es könyvajánlónk sikerén felbuzdulva idén is úgy döntöttünk, hogy összegyűjtjük nektek, a tavalyi év 10 legérdekesebb horror és sci-fi irodalmi művét, amihez idén már a darkfantasy műfaj is becsatlakozott, illetve…
Már egy jó ideje közhelyesnek számítanak azon fejtegetések, amelyek M. Night Shyamalan hektikus teljesítményét hivatottak boncolgatni. Az indiai származású filmrendező alkotásainak minősége ugyanis szélsőségek közt ingadozik: olykor kiugróan magas szintű,…
Mint minden évben, a Kaméleon Komix kétezer-tizennyolcban is egy fantasztikus kiadvánnyal rukkolt elő. A Világvégi mesék és a Mesék az ágy alól kötetek után Szűcs Gyula ezúttal kissé csavart a…
Aki nem egy kő alatt élt mostanában, annak nagy valószínűséggel feltűnhetett, hogy az utóbbi években egyfajta hirtelen jött revival-hullámként mind több és több King feldolgozást kaptunk, az AZ című (remake)…
Az év zárása a mérhetetlen mennyiségű bejgli és pezsgő elfogyasztása mellett kiváló lehetőséget biztosít az eltelt esztendő filmjeinek rangsorolására, és a következő 365 napban érkező új alkotások izgalommal történő listázására….
Évekkel ezelőtt Josh Malerman gondolt egyet és zenészi karrierjét feldobva könyvet kezdett írni. Ebből lett a posztapokaliptikus horror, a Madarak a dobozban (KATT a cikkre), amit nemcsak a kritikusok, de…
Ragaszkodva a szokásokhoz, az idei év végén is jelentkezünk már-már hagyományossá váló toplistánkkal, amelyben a 2018-as esztendő legjobb alkotásait – filmek és sorozatok terén egyaránt – szeretnénk nektek összegyűjteni. Természetesen…
A Serial Chillers februárban a máig ismeretlenségben maradt tettesek ügyeivel foglalkozik. Mai áldozatunkhoz egy olyan sorozatgyilkosság kötődik még a ’40-es évekből, melyből különböző fiktív horrorfilmes szereplőkhöz is inspirációt merítettek. Következzék tehát a Fantom Gyilkos története, melyet a The Town That Dreaded Sundown című filmben, és annak “folytatás-remake”-jében elevenítettek fel.
Nem kellett kettőnél több év, amíg elkészült a 2002-es Ju-on: The Grudge amerikai (jobban mondva amerikai-japán-német) újrafeldolgozása. Tematikus hetünk keretein belül következzék a remake, amely annak ellenére, hogy igencsak vegyes fogadtatásban részesült, képes volt az előállítási költség tizennyolcszorosát besöpörni, ami valljuk be, megsüvegelendő teljesítménynek bizonyul. (tovább…)
Nyilván néhányan közületek eltűnődtek már azon, hogy a kétezres évek elején miért is volt szükség az akkoriban sikeres, új hullámos japán horrorok amerikai újraforgatására alig néhány évvel eredeti premierjük után. Különösen jogos a kérdés, amikor azt látjuk, hogy az eredeti film rendezője fogja magát és látszólag újraforgatja a saját filmjét, csupán ezúttal a főszerepben és néhány mellékszerepben a nyugati világ derék polgárainak sokkal tetszetősebb, fehér bőrű szereplőkkel. Mindemellett a helyszínek, a díszletek és a jelenetek jelentős többsége érintetlen marad. A 2004-ben bemutatott, eredetileg a The Grudge, magyarul Az átok címen futó film kapcsán bennem is felötlöttek a fent elmondottak, így végül úgy döntöttem saját szememmel győződöm meg róla, hogy Takashi Shimizu író-rendező vezényletével 2002 után miért is kellett még egyszer leforgatni a Yu-on-t.
13 évesen éltem át legelső horrorfilmes mozis élményemet, márpedig ha visszatekintek az elmúlt évekre, akkor elég izmos volt a start. A Ház a Kísértet-hegyen felújított változata ugyanis minden elemében egy olyan film, amitől igazán lehet félni, és éppen ezért lehet szeretni. Remake hetünkön most adtam esélyt az eredeti, több, mint 60 éves darabnak is.
A kétezres évek elején – egészen pontosan a Kör 2002-es megjelenésétől – Hollywood felfedezte magának az új hullámos japán horrorfilmeket – az úgynevezett j-horrorokat – és elkezdte nagyüzemben amerikanizálni őket. Ez javarészt azt jelentette, hogy a csupán néhány éve megjelent eredeti történeteket újraforgatták, ezúttal amerikai színészekkel és színhelyeken. Létezik olyan j-horror remake, melynél csupán a színészek cserélődtek le a kaukázusi nagyrassz jeles képviselőire, a rendező és jórészt a helyszín is változatlan maradt (The Grudge – Átok, 2004). Hozzánk nyilván már csak az amerikai újrázások jutottak el, pedig azért néha érdemes némi összehasonlítást tenni a távol-keleti verzió és a nyugati átirat között, lévén bizonyos esetekben a kulturális különbségek, büdzsé megszorítások okán jelentős különbség is lehet a két verzió tekintetében. Meglepődve tapasztaltam, hogy a 2005-ben megjelent Dark Water – melyet szintén csak az utóbbi néhány hónapban láttam először -, a japán eredetiben Honogurai mizu no soko kara (A sötét víz mélyéről) névre hallgató eredetije mennyire másra helyezi a hangsúlyt, mint a nyugati világ filmes producerei által megcsócsált átirat.
Stephen King regényei közül nekem mindig is azok voltak a kedvenceim, amelyek női történeteket mesélnek el. Női történet alatt azt értem, hogy nőkről szóló, női szemszögből megírt, a női lélek rejtelmeiben megmerülő regények ezek, és szerintem King legerősebb könyvei. Ilyenek voltak a Dolores, A két Rose, a Lisey története és nem utolsó sorban (valójában elsőként) a Carrie.
Alfred Hitchock 1960-as remekműve, a Psycho, igazi műfajteremtő alkotás volt. Ez volt az a film, amely először a történelemben bemutatta, hogy nem kell egy horrorfilmbe vámpír, zombi vagy vérfarkas szörnyetegnek, elég csak, ha megmutatja, hogy mire képes az emberi lélek, ha az sötét útra téved. Tulajdonképpen ez volt az első slasher film, egy olyan műfaj legelső képviselője, melyben megállíthatatlan sorozatgyilkosok követnek el szörnyű tetteket. Nem meglepő tehát, hogy az alkotást később többször elővették: ez történt 1998-ban is, mikor Gus Van Sant úgy döntött, ideje leporolni a fekete-fehér klasszikust, és ezúttal színesben bemutatni Norman Bates történetét és szörnyű lelki világát.
2017 őszén érkezett a mozikba az Idétlen időkig alapötletét meglovagoló tini-slasher, ami a nagyszerű elképzelés ellenére közepesen szórakoztató és vérszegény élményt nyújtott. A nagyszerű bevételi adatok (5 millió ellenében 125 millió dolláros összbevétel) azonnali cselekvésre ösztönözték Jason Blum producert, aki az első rész stábjával bő egy év után mozikba küldte a folytatást. A pénzhajhászatnak tűnő sietség sok esetben kapkodáshoz és a színvonal visszaeséséhez vezet, de ez esetben szerencsére ilyesmiről szó sincs.
A filmipar nem tanul. Adott egy viszonylag bénácska urbán legenda, amiből valaki a ’70-es években kitalálja, hogy egészen libabőrös rövidfilmet lehetne összehozni. Ehelyett elnyújtják egy egész estés filmre, kár érte. Aztán csinálnak neki egy folytatást 1993-ban, ami óriásit bukik; de még ez sem elég: kell egy remake. Ez az Ismeretlen hívás 2006-ból.
Az Ismeretlen hívás azok közé a ’70-es évekbeli horrorfilmek közé tartozik, melyeket elfedett a jótékony feledéssel járó homály és a rárakódott por. Valaki mégis leemelte a polcról, aminek köszönhetően elkészült 2006-os remake-je, ami végül elvette a film minden megmaradt (ám így is kétes) dicsőségét.