Black Aether & Borzongás & CineGore Novellapályázat
Hölgyeim és uraim, fiúk és lányok, tisztelt olvasóink, a következő lenne a helyzet. A Borzongás Horrormagazin és a Black Aether ponyvamagazin még áprilisban jelentették be, hogy egyesítik erőiket egy nagyszabású novellapályázat erejéig, melynek legjobb írásai egy ősszel vagy legkésőbb tavasszal (a beérkezett művek számától és az értékelésük tempójától függően) megjelenő különszámban publikálásra is kerülnek majd. Örömmel jelentem, hogy a pályázat lebonyolításában, a novellák értékelésében a CineGore szerkesztősége is részt fog venni. (tovább…)
Nincs megállás, tovább folyik a posztapokaliptikus és/vagy zombis témájú filmek, játékok, sorozatok dömpingje, idén pedig a Patient Zero, Stefan Ruzowitzky műve volt az egyik a sok közül, amelyik a műfaj rajongóinak célkeresztjébe kerülhetett. 
Érdekes módon a 2017 utolsó negyedévében moziba került Mother! jóformán teljesen visszhang nélkül maradt kis szerkesztőségünk berkein belül és év végi toplistánk keretében sem került említésre. Pedig a mozikban sajnos elég ritka vendégnek számító pszichológiai horror/dráma műfajpárosítás és a nem akármilyen sztárparádé láttán azért illett volna megemlékeznünk Darren Aronofsky új filmjéről. De ami késik nem múlik, mint ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja.
Ne tévesszen meg senkit, címével ellentétben itt most nem élőhalott gyermekekről lesz szó – mert mint tudjuk, az még a horrorfilmek világában is többnyire tabunak számít -, csupán arra próbáltak utalni a készítők, hogy a klasszikus Élőhalottak-sorozat egy újabb generációjának szánták. De mint azt hamarosan látni fogjátok, a mű hibáiból adódóan inkább egy jópofán szórakoztató trash-filmre hajaz. 
Alighanem igen nehéz lehetett az elmúlt évtized során olyan emberrel találkozni itt Európa közepén, akinek ne lenne fogalma arról, ki is az a Natascha Kampusch. Egy fiatal, ma is mindössze 30 éves osztrák nőről van szó, akit tízéves korában, 1998-ban egy idegen férfi elrabolt az utcán, és mintegy nyolc éven át fogságban tartotta. Natascha nemcsak, hogy túlélte, de meg is szökött rabságából.
Amikor nekiülök egy horrorfilmnek, vannak bizonyos intő jelek, amik arra figyelmeztetnek, hogy szart fogok látni. A film elején felvillanó “igaz történet alapján” és a straight-to-VHS formátum a legnyugtlanítóbb, de a remegő kamera, és a monoton nrrációval való indítás (különösen, ha a szinkronszínész hangján hallani, hogy már az első percben tele van a töke a filmmel) is elég rossz ómen. A BTK: vadászat egy sorozatgyilkosra című film pedig az összes ilyen figyelmeztető jelet hozza, de a rovat miatt muszáj volt megnéznem. 
Annak ellenére, hogy a horror műfaja évről évre egyre szélesebb közönséget szólít meg, még napjainkban is igen kevés olyan, a szcénához köthető karaktert tudunk felsorolni, akiknek neve a zsáner rajongótáborát erősítő embereken kívül, a laikusok számára is ismerősen hangzik. Néhány évvel ezelőtt azonban Slenderman figurája elindult azon az úton, amely egy idő után olyan hírnévhez juttatta, amilyennel például Freddy, Jason, az Alien, vagy akár a Kör Samarája büszkélkedhet. 
Valószínűleg Justin Benson és Aaron Moorhead neve nem cseng minden horror-rajongó fülében ismerősen, de biztos vagyok benne, hogy korábbi munkáik megemlítése már sokkal jobban rezonál a szakavatott nézők számára. Az amerikai rendező-párosnak ez a harmadik egész estés együttműködése és egyik alkotásukat sem lehet egy legyintés keretében tucat jelzővel aposztrofálni.
Mit is várjak egy olyan horrortól, amiben egy intézet falai között szexi ápolónők vigyáznak őszes hajzattal megáldott, pókhasú öregurakra?! Pontosítok, ugyanis ezen disznóorrú aggastyánok nem betegek vagy imbecilisek, csupán cumisüvegből szlopálják az előre elkészített tejadagjukat, és nem ritkaság, hogy be-bekaksiznak óriásira méretezett pelenkájukba. Merthogy ők bizony bébi-felnőttek. Így első hallásra elég erősen trash-élménynek tűnhet, azonban ennél jóval furább elegyet kapnak, akik veszik a bátorságot, és belépnek ezen intézmény falak közé! 
Ha lenne „Frappáns thrillerek a varázslatos ’2000-es évek hajnalán” című rovatunk, ezzel a filmmel gazdagítanánk a repertoárt, ugyanis a Ne szólj száj! egy kifejezetten igényesen összerakott, illusztris színészi gárdával megáldott alkotás a kedvenc korszakomból. Lássuk, mit kapunk, ha fogjuk Michael Douglas-t, Brittany Murphy-t és Sean Bean-t és összezárjuk őket csaknem két óra játékidőre. 
Az emberek történelmük során számos forgatókönyvet tartottak, és tartanak a mai napig is számon azt illetően, hogy miként fog egy nap fajunknak végképp leáldozni. A népszerűbb, populárisabb elméletek közül merített Ben Young is, amikor létrehozta a Netflix gondozásában megjelenő, Extinction névre hallgató sci-fit.