The Horus Heresy – 1. rész
Régóta dédelgetem magamban a gondolatot, hogy valamilyen formában illenék megemlékezni a Games Workshop és a Black Library talán leggrandiózusabb vállalkozásáról: a jelenleg 56 regényt és novellás kötetet (valamint közel végeláthatatlan mennyiségű egyéb kiadványt) számláló Horus Heresy sorozatról. A regényszéria célja nem más, mint hogy számos elkötelezett és a Warhammer 40k világában veteránnak számító író interpretálásában elmeséljék Hórusz Lupercal és káosz-fertőzött követőinek lázadását a Birodalom, illetve a Császár ellen. Az alig tíz évet felölelő eseménysorozat felelős azokért az állapotokért, melyekkel bő tízezer évvel később, a 40. évezredben szembesülhetünk a Warhammer 40k jól megszokott világában. Tekintetbe véve a projekt igencsak kiterjedt voltát, úgy határoztam, hogy részletes, kötetenkénti ismertetés, illetve klasszikusabb kritikai megközelítés helyett, inkább benyomásaimat osztanám meg az egyes művekről, tenném ezt is kisebb, hármas, négyes, esetleg ötös csoportokba osztva, hogy a tartalom hossza talán még éppen az emészthető kategóriában maradjon.
Mi is lehetne romantikusabb így Valentin-napra, mint egy kifejezetten erről az ünnepről szóló horrorfilm? Ha már rojtosra néztétek a My Bloody Valentine 
Különösen nagy örömömre szolgált, hogy folytatást kaphattunk a zseniális 
Deadpool-ról, a pofázmányát vég nélkül jártató 
A Serial Chillers eheti cikkében Gordon Northcott esetét vesézzük ki; erről a hidegvérű gyilkosról még nem igen esett szó rovatunkban, pedig sajnálatos módon több brutális gyilkosság köthető a nevéhez, története pedig igen nagy port kavart a 20-as évek Amerikájában. A hozzá fűződő gyilkosságsorozat nem csak azért roppant felkavaró, mert több élet kioltása szárad a lelkén, hanem, mert áldozatai egytől egyig gyerekek voltak. Rémtetteit a média főleg a „Wineville-i tyúkketrec-gyilkosságok” néven említi. 
Az elmúlt évtized nem igazán kedvezett a gótikus horrorfilmeknek, egy igazán maradandó élményt kínáló sem akadt köztük, vegyük akár a 
Még mielőtt valaki a fejéhez kapna, hogy soha életben nem hallotta CM Punk (Phil Brooks) nevét, aggodalomra semmi ok! Dupla-kritikám központi figurája ugyanis csak tavaly kezdte el bebikázni színészi karrierjét, népszerűségét a világ legnagyobb pankrációs szervezetének köszönheti. A WWE ringjében eltöltött évtized egy fantasztikus karriert ölel fel, habár a 2014-es búcsú kifejezetten csúnyára sikeredett. 
Mára már lerágott csont a zombi-téma, legalábbis nagy általánosságban nem tudnak újat mutatni azok a művek, melyekben egy zombiapokalipszis közepén találjuk magunkat. Sokféleképpen került már a téma feldolgozásra, amikor pedig egy-egy újabb mű kerül a palettára, már unottan húzzuk a szánkat, vagy éppen még adunk egy esélyt az újabb próbálkozásnak. Szerencsére az utóbbi esett meg a 
Jason Vorhees egyike a horror műfaj egyik legikonikusabb figuráinak. A Péntek 13. széria (vagy inkább nevezzük franchise-nak?) második részében (akkor még zsákkal a fején) feltűnt, könyörtelen sorozatgyilkos filmről-filmre betonozódott be a félelemkeltő zsáner halhatatlanjai közé. 1980 óta hivatalosan tizenegy produkcióban tette tiszteletét – legutóbb például a 2009-ben készült 
A Serial Chillers soron következő epizódjának főszereplői Fred és Rosemary West. A házaspár azzal írta be magát a kriminalisztika történelmébe, hogy ketten együtt, két évtized alatt legalább tizenkét gyilkosságot követtek el. Az áldozatok kivétel nélkül mind fiatal lányok voltak, néhányan közülük még a nagykorúságot sem érték meg, és haláluk előtt rettenetes kínzásokon kellett keresztül menniük. A cikk második felében bemutatásra kerül egy 2011-ben készült, két részes minisorozat is, ami a Felelős felnőtt (Appropriate Adult) címet kapta, és West-ék rémtetteinek állít örök emléket.