Dark Water ((Honogurai mizu no soko kara)) (2002) (Sötét víz)
A kétezres évek elején – egészen pontosan a Kör 2002-es megjelenésétől – Hollywood felfedezte magának az új hullámos japán horrorfilmeket – az úgynevezett j-horrorokat – és elkezdte nagyüzemben amerikanizálni őket. Ez javarészt azt jelentette, hogy a csupán néhány éve megjelent eredeti történeteket újraforgatták, ezúttal amerikai színészekkel és színhelyeken. Létezik olyan j-horror remake, melynél csupán a színészek cserélődtek le a kaukázusi nagyrassz jeles képviselőire, a rendező és jórészt a helyszín is változatlan maradt (The Grudge – Átok, 2004). Hozzánk nyilván már csak az amerikai újrázások jutottak el, pedig azért néha érdemes némi összehasonlítást tenni a távol-keleti verzió és a nyugati átirat között, lévén bizonyos esetekben a kulturális különbségek, büdzsé megszorítások okán jelentős különbség is lehet a két verzió tekintetében. Meglepődve tapasztaltam, hogy a 2005-ben megjelent Dark Water – melyet szintén csak az utóbbi néhány hónapban láttam először -, a japán eredetiben Honogurai mizu no soko kara (A sötét víz mélyéről) névre hallgató eredetije mennyire másra helyezi a hangsúlyt, mint a nyugati világ filmes producerei által megcsócsált átirat.
Alfred Hitchock 1960-as remekműve, a 
2017 őszén érkezett a mozikba az Idétlen időkig alapötletét meglovagoló tini-slasher, ami a nagyszerű elképzelés ellenére közepesen szórakoztató és vérszegény élményt nyújtott. A nagyszerű bevételi adatok (5 millió ellenében 125 millió dolláros összbevétel) azonnali cselekvésre ösztönözték Jason Blum producert, aki az első rész stábjával bő egy év után mozikba küldte a folytatást. A pénzhajhászatnak tűnő sietség sok esetben kapkodáshoz és a színvonal visszaeséséhez vezet, de ez esetben szerencsére ilyesmiről szó sincs.
A filmipar nem tanul. Adott egy viszonylag bénácska urbán legenda, amiből valaki a ’70-es években kitalálja, hogy egészen libabőrös rövidfilmet lehetne összehozni. Ehelyett elnyújtják egy egész estés filmre, kár érte. Aztán csinálnak neki egy 
Frankenstein báró tragikus története az egyik legtöbbet feldolgozott gótikus regény a filmtörténelemben. Már 1910-ben készült róla mozgóképes 
Fiatal Steve McQueen első igazi mozis debütálását láthatjuk ebben a sci-fi/horrorban, amely még ha erősen B-filmes besorolást is kapott, az idők folyamán szinte egy igazi kultikus státuszt vívott ki magának a (retro)rajongók körében. Nem sokkal később egy 
Az unalomig csépelt eredeti vs. remake vita egy újabb, de mindenképpen jobban sikerült felvonását szeretném ma nektek bemutatni, a The Amityville Horrort. Ahogy az lenni szokott, 2005-ben a tejfelesszájú, tinédzser (én) még tudatlanul nézte meg A rettegés háza című horrort. Mint a legtöbb ilyen esetben, csak később jött a felismerés, hogy ez egy remake, hát muszáj is volt felkutatnia az eredeti, 1979-es verziót. Ilyenkor jön a már szokásossá vált frázis: nem illik összehasonlítani egy 1979-es filmet egy majd 30 évvel később legyártott feldolgozással, hiszen a lehetőségek és a stílus is merőben átalakult, ráadásul ha nincs az eredeti, nincs a remake sem – ez pedig mindig többletpontszámot jelent a régi verziónak. Szerencsére ezúttal mindkét verzió nagyon erősre sikeredett, ráadásul nemhogy nem árnyékolják be egymást, sokkal inkább kiegészítik. Továbbá ennél a filmnél is ki lehet játszani a méltán népszerű “megtörtént eseményeken alapul” kártyát, amely horror esetében ritkán annyira komolyan veendő, mint az Amityville Horrornál.
Az Engedj be! eredeti verziója 2008-ban látta meg a napvilágot, és rögtön igen nívós helyezéseket nyert el a világ filmes toplistáin, többek között máig a világ egyik legjobb vámpírfilmjeként aposztrofálják. Csoda talán, hogy mindössze két évet kellett várni egy amerikai remake-re?