Darlin’ (2019)
A Jack Ketchum-féle Dead River sorozat folytatásaként született meg 2019-ben a Darlin’, melynek írója és rendezője a The Woman-ben és Offspringben feltűnt, mára leginkább a The Walking Dead sztárjaként ismert Polyanna McIntosh. A karakterek megalkotója, Ketchum (azaz polgári nevén Dallas Mayr) sajnos időközben elhalálozott, így bár a producerek között láthatjuk feltűnni a nevét, de ő maga már nem érte meg a film elkészültét. Az ilyen, és ehhez hasonló folytatások esetében – és a továbbiakban olvashatók fényében – azonban fontos megjegyeznünk azt a tényt, hogy a Darlin’ teljes mértékben az ő egyetértésével és támogatásával készült el.
Most, hogy az év vége felé közeledve már szélesebb tömegek számára is bőven elérhető Ari Aster (
Ahogy azt már olvashattátok pontosan egy héttel ezelőtt, havi témánk nem más, mint Charles Schmid és válogatott rémtettei. Szokásunkhoz híven bemelegítésképpen az első három alkalommal azokat a filmeket (esetenként irodalmi műveket) vonultatjuk fel, amik az említett személyhez köthetők; nos, ezek sajnos sok esetben borzalmasak. Schmid egy roppant brutális, erőszakos ember volt, az ilyen szintű szörnyűségek általában elég sok lehetőséggel kecsegtetik a filmipart, ebben az esetben azonban nem beszélhetünk szoros összefüggésről a film és az igaz történet között. Hadd fedjem fel az alábbi sorokban, hogy miért is ez volt életem egyik legpocsékabb filmes élménye. 
Los Angeles az első helyen van az USA-ban a hajléktalanok számát illetően. Hivatalos becslések szerint 2014-ben a hajléktalanok száma Los Angelesben eléri a 100 000 főt. Ennek 5%-a raktárakban él. Patrick Hasson (forgatókönyvíró és rendező) filmjében egy erre a szomorú tényre épült alapötletet láthatunk viszont, nem is akármilyen amatőrséggel. 
A nyolcvanas évek nosztalgiavonata a kezdeti népszerűség és a régi stíluselemek sikeres, kreatív újrahasznosítása után lassan önmaga kliséjébe kezd átfordulni, kötelező trendkövetéssé, amellyel bármikor sikeresen újramelegíthető vagy ötletesebbként feltüntethető egy amúgy bármiféle kreativitást nélkülöző, kifulladt koncepció is. Nem sok hasonlóan szomorú példát láthattunk erre mostanában az AHS 1984 című, legújabb évadanál, amely bár közel sem lett rossz, már kínosan és látványosan kifogyott a kezdeti lendületből.
Ezúttal a sci-fi világába teszünk egy kitérőt – a Warhammer 40.000 világa jelenik meg előttünk a Titan Comics képregény sorozatában, amit a Szukits kiadó 3 keményfedelű kötetben (Vasakarat, Jelenések, Bukottak) hozott el az olvasók számára. Az űrgárdisták és a Káosz véget nem érő küzdelme talán még soha sem volt ennyire látványos és lebilincselő. George Mann történetét Tazio Benin jeleníti meg számunkra ebben a W40k és a sci-fi világa iránt rajongók számára kihagyhatatlan történetben.
A 
Az 
Joe Hill és Gabriel Rodriguez dark fantasy műfajban alkotott (két Brit Fantasy- és egy Eisner-díjat bezsebelt) zseniálisan szórakoztató képregénye tovább folytatódik. Az első kötetben megismert hőseink újabb, különféle természetfeletti funkciókkal bíró kulcsokat találnak házukba, de a múltból itt rekedt kútból kiszabadult gonosz sem tétlenkedik, hogy megkeserítse az amúgy sem túlzottan vidám életüket. A Fumax kiadó keménytáblás kötetében ismét csak két részt (Crown of Shadows, Keys to the Kingdom) nyújt át nekünk ebből a felejthetetlen történetből! 
A századfordulóhoz érkezve a slasher műfaj már túl volt sikerei zenitjén, egymást követték a rosszabbnál rosszabb folytatások, melybe egyedül Wes Craven Sikolya tudott üdítő változatosságot hozni sötét humorával, mellyel lényegében kifigurázta a zsánert. A nagy mészárosok, Jason, Freddy vagy Michael eddigre a popkultúra részévé váltak, elvesztették jelentőségüket és karizmájukat, a tucatfolytatások vagy újrák kirakattermékeivé lettek. A mai napig nehéz egyedi és merőben új slasher filmet készíteni, azonban 2006-ban Scott Glossermanék gondoltak egyet, és csavartak a sztorin: ezúttal a sorozatgyilkos, mint hős szemszögéből figyelhettük meg egy végzetes éjszaka történetét.