Kerekasztal #01 – A texasi láncfűrészes mészárlás (1974)

A Cinegore-on ezennel elindítunk egy új típusú filmelemzést: a kerekasztalt. Ennek keretein belül közösen fogunk kitárgyalni ismert jobb/rosszabb filmeket, minden cikkíró a saját meglátása szerint osztályoz majd, így könnyebb lesz több  szemszögből teljes képet kapni az adott filmről, és persze az értékelési standerdjeinkről is. A későbbiekben lehetőségetek lesz majd szavazni is arra, hogy milyen filmről/témáról írjunk ilyen körelemzést. Reméljük, elnyeri a tetszéseteket.

Az első film tehát nem más, mint Tobe Hooper idegtépő klasszikusa, az 1974-es eredeti Texasi Láncfűrészes Mészárlás, ami bemutatta a világnak a Sawyer család kannibál üdvöskéjét, Bőrpofát, és John Carpenter Halloweenje mellett nagy szerepet játszott a slasher műfaj kialakításában is.
DeerWoman: Ez a történet nagyban hozzájárult a horror iránti rajongásomhoz, pedig amikor először láttam, szentül megfogadtam, hogy soha nem nézem meg többet. Olyan borzalmas, idegtépő, percről percre nagyobb iszonyatot vonultat fel ez a film, ami a legbelső zsigeri félelmet kelti fel az emberben. Semmi baljós előjel, semmi természetfeletti halandzsa, csak egy egyszerű eseménysor, amit akár az élet is írhatott volna (sőt írt is már jó pár alkalommal). Számomra mindig ez a realizmus a legrémisztőbb, és Tobe Hooper ékes bizonyítékát mutatta, hogy nem a vérbe áztatott látványvilág a kulcs egy sokkoló filmhez. Zseniális alkotás, nem meglepő módon nálam 10/10

levyathan: Az egyik legnyersebb film, amit valaha készítettek. Szinte érezni a filmben a kopár nyári mező rekkenő hőségét, a ház kiszáradt faelemeit, és ugyanígy érezni a benzingőztől bűzlő láncfűrészt a nyomodban.
Tobe Hooper klasszikus filmje ez, melyben a rémület forrása egy bomlott elméjű gyilkos, aki maga is félelmben és komplexusokban él, és ettől még veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb. Nálam ez a legijesztőbb gyilkos mindközül. Fogyatékossága és a félelemből származó agressziója teljesen lecsupaszítva jelenik meg, sokkoló módon reálissá téve ezt a lényt. Talán a legbrutálisabb és legiszonytatóbb film, amit valaha láttam annak ellenére, hogy egyáltalán nem csöpög vértől a képernyő. Egyértelműen 10/10.

tvshaman: Négy éve láttam először és bevallom, csak a főszereplő hölgy formás idomai maradtak meg belőle – de az nagyon:D Tegnap éjjel viszont az újbóli megtekintéssel alámerülhettem az őrület, halál, gusztustalanság és terror posványába. Két szóval tudnám összefoglalni: ijesztő, undorító. A kannibalizmus már magában biztosítja a gyomorforgató eseményeket, ám a bomlott elmék ilyen szinten valósághű bemutatása nagyon félelmetes. Az itt bemutatott família minden tagja kapásból sokkal nagyobb hatást gyakorol a nézőre, mint bármilyen borzalmas kreatúra a többi horrorból, hiszen ahogy egy kritikus is írta anno: az ember a legnagyobb szörnyeteg. Az egész mozi rémületes hangulatát csak még tovább erősíti a leginkább magas hangokból összerakott, zajnak is éppen csak nevezhető zene; a suspense tökéletes alkalmazása és a hősnő elképesztően élethű szenvedése. Az alacsony költségvetés és a megtörténtnek feltüntetett események elhitetik az emberrel, hogy a valóság egy darabjának rekreálását láthatja; de ha ezt nem is hisszük el, akkor is a húskampós jelenet, a családi vacsora, vagy a naplementében fegyverét őrült ordítással lóbáló Bőrpofa képe örökre beleégnek az agyunkba. Negatívumként csak az idegesítő tolószékes fiút meg azt az egy-két unalmas részt tudnám említeni, mikor semmi nem történik. ’74-ben még tudták, hogy a horrorfilm feladata az, hogy megrémisszen, nem az, hogy röhögésre késztessen; ez a mű pedig maximálisan teljesíti ezt az elvárást. Az általam látott egyik legijesztőbb mozi, 10/10.

Bloodless: Nyomasztó. Gusztustalan. Beteg. Ezekkel a szavakkal lehet legjobban jellemezni Tobe Hooper ’74-es alkotását, amit méltán tekintenek minden idők egyik (ha nem A) legjobb horrorjának. Ugyan ki ne emlékezne azokra a klasszikus jelenetekre, mint Bőrpofa őrült “tánca” a semmi közepén, kezében a láncfűrésszel, vagy a legendás vacsorajelenet, ahol az egész, aberrált család tiszteletét teszi. A rendező az összes jelenetet kegyetlen egyszerűséggel, már-már „hétköznapi” módon ábrázolja, a szereplők olyan rutinnal viszik véghez minden bizarr cselekedetüket, hogy az már magában is iszonytató. Számomra ezt még tetézte a tudat, hogy Bőrpofát az egyik “kedvenc” sorozatgyilkosomról mintázták, akiről előtte rengeteget olvastam, és aki, ugyan láncfűrész nélkül, de valóban hasonló dolgokat vitt véghez a való életben. Olyan brutális, „veled-is-megtörténhet-ha-rosszkor-vagy-rossz-helyen” utóérzetet hagyott bennem film, hogy mást nem is adhatnék rá, mint 10/10 pontot.

eyescream: Mit is írjak egy olyan mega-klasszikusról, mely legalább annyira kultúrtörténeti jelentőséggel bír, mint Romero 1968-as Élőhalottak éjszakája!? Tobe Hooper filmje zseniális, úgy ahogy van. A képi kompozíciókra látszik, hogy nem kevés időt fordítottak, hiszen szemet gyönyörködtetőek, de a disszonánsan felharsanó zenei kíséretre szintén odafigyeltek – ezek mind-mind csak tovább fokozzák az amúgy is naturálisan megjelenő para-faktort. Nincs minden didaktikusan a szánkba rágva, ami különösen passzol egy ilyen elvetemült  és perverz módon ábrázolt fiktív esettanulmányhoz, továbbá zsigerig hatoló hentelés sincs, viszont amilyen atmoszférát kapunk, az mindenért kárpótol. 10/10

Zoo_Lee: Anno én írtam az oldalra az eredeti TCM filmekről, és rajongásomat más sem bizonyítja, hogy az ótvar minőségű utolsó részeket is képes voltam végigszenvedni. Ez a film egy mestermunka. Olyan természetes naturalizmussal vágja bele a néző arcába az idegtépő, gyomorforgató dolgokat, hogy ugyanúgy magunkra maradunk az őrülettel szemb en, mint a film főszereplői. Ez az, amit ma már egy film sem tud megcsinálni: hiába tipikus horroráldozatokból áll a szereplőgárda, mivel a néző ugyanúgy ki van szolgáltatva a borzalmaknak és az idegtépő hangoknak (az ordítozásból és visítozásból álló groteszk családi vacsorától azóta visszhangzik a fülem, hogy először megnéztem ezt a filmet), nem akar mást, mint hogy vége legyen, hogy mindegy mi történik, csak érjen véget az őrület. A finálé pedig a sírásba fulladó, megváltó erejű, hisztérikus nevetéssel, és Bőrpofa legendás láncfűrész-táncával maradandóbb élmény, mint az összes csavar a Fűrész filmek végéről. Egyértelműen 10/10, akármilyen magas is lenne az értékelő skála beosztása, ez a film nem kaphatna a maximumnál kevesebbet.

Miskei: Az Ed Gein által ihletett mozi nem hiába minden idők egyik legfélelmesebb horrorfilmje. Már a felvezetésben, a csak egy fényképezőgép vakujának fényénél felvillanó emberi maradványok látványa beleizzik a memóriába, hogy aztán további emlékezetes momentumok után elérkezzük az idegőrlő és a totális elmebajt bemutató fináléig. Sokan többet is belelátnak Hooper munkájába (vietnám), én a magam részéről megelégedek annyival, hogy nincs még egy mozi, ami ennyire szépen és fenyegetően mutatná be Amerika mélydélének, brutális hitvallását, az urbanizációs nyugat tagadását. Mestermű!

Phobic23: Nyers és durva. Hooper texasi mészárlásának, akárcsak Romero ’68-as ‘Az élőhalottak éjszakája’ művének az ereje az egyszerűségében, a naturalista, sőt puritán megfogalmazásában rejlik, mind a képi világot, mind a történetet tekintve. Nem kapunk belemagyarázott háttérsztorikat vagy indítékokat, egyszerűen csak belecsöppenünk az eseményekbe és semmivel se tudunk többet, mint maguk a szereplők, így a filmet nézve nem a lehetséges megoldásokon, a miérteken vagy hogyanokon kattog az agyunk, csak egyszerűen sodródunk a cselekménnyel. A legrémisztőbb az egészben mégis az, hogy semmi nem ad megnyugvást azon félelmünkben, hogy ez az egész téboly a viszolyogtató díszletekkel, az emberi csontvázból készült állólámpával, a húskampóval, az arcán más lenyúzott arcát viselő elmebeteggel, a láncfűrésszel meg a többivel nem több, mint egy kitalált rémmese, hiszen akár meg is történhetett volna valahol, valamikor, és akár pontosan ugyan így… Mindez, valamint a zene hiánya illetve az aláfestésként használt zajok, zörejek groteszk kompozíciója lehetővé tette, hogy ez a film a mai napig rémületet keltsen a nézőben, amit nem sok mai horrorfilmről mondhatunk el. Klasszikus. 10/10


Plendil: Pár éve volt szerencsém moziban látni a filmet és az ember első benyomása a minduntalan emelkedő feszültség, ahogy fokozatosan a néző is részesévé válik a cselekménynek. Hiába a minimális vérmennyiség a képeken, az igazi borzalmak láttatása miatt érezni azt a kényelmetlenséget, ami az egyes jelenetekből fakad és amivel a való életben senki sem szeretne találkozni. Ehhez az egyik kellék nem más, mint a sterilitásától megfosztott díszlet és a belterjes hillbilly család, aminek rémképe a mai napig ott motoszkál az amerikaiak fejében. Tobe Hooper nem csak abban remekelt, hogy sikerült a suspense hatását folyamatosan növelni, s ezzel sakkban tartani a mozgóképre szegeződő szemeket, hanem a karaktereinek hihető –  esendő és gonosz – jellemeit is kiemelte. Meg kell említeni, hogy a színészek rendre nagyszerűen teljesítenek, Gunnar Hansen ikonná válása sem érdemtelenül történhetett meg. Sőt, az sem a véletlen műve, hogy azóta is előszeretettel nyúlnak az alapkoncepcióhoz, s készülnek újrák, rip-off filmek. Úgy vélem, hogy egy nagyszerű, mára klasszikussá érett darabról van szó, ami méltán érdemelhet maximális pontszámot.

2 Comments on "Kerekasztal #01 – A texasi láncfűrészes mészárlás (1974)"

  1. Egyúttal végre behoztam a lemaradásomat a cikklista frissítésével is.

  2. Király lett, bár igazán majd akkor lesz érdekes, ha különböznek a vélemények 🙂

Leave a comment

Your email address will not be published.


*