A kutya az ember legjobb barátja. Ez így van, amióta az ember megszelídítette ezt az állatot. Persze mindig akadnak kivételek…

Donna nem éppen élete legkellemesebb szakaszát éli, mivel férje, Vic rájött, hogy feleségének viszonya van mással. Mindeközben kicsit messzebb egy másik farmon a Camber család szeretett bernáthegyije, Cujo, vidáman kergeti a nyuszikát a réten, a legbarátságosabb idill és nyugalom közepette. Mindaddig szép ez a jelenet, amíg a nyulat kergetve Cujot meg nem harapja egy veszett denevér. És lám, Donna pont erre a farmra érkezik kisfiával. Mire odaérnek, a kedves Cujo-ból már egy loncsos, dühöngő vadállat lett, aki mindenkire ráveti magát a farm közelében. Hullanak is az áldozatok, de Donna és kisfia menedékre lelnek autójukban. És az öreg benzinzabáló ilyenkor döglik le végérvényesen. Cujo terrorban tartja a nőt és kisfiát, akiknek az autó menedék a veszett vadállat elől, de egyben a koporsójuk is a rekkenő hőség és a kiszáradás végett.

A Stephen King novellájából készült film vegyes fogadtatásban részesült. Mivel “rövid” az írott mű, így nem kis nehézségekbe ütközött az adaptáció. Ez sajnos időnként érződik a dinamikán és a történet ütemezésén. Szerintem jó választás volt a bernáthegyi típus. A film elején tényleg egy aranyosan bárgyú, jólelkű, mackótípusú kutyát ismerhettünk meg, majd a veszettségnek köszönhetően Cujo tekintetén, csapzottságán érezni, hogy már egyáltalán nem a világunkban jár. Nagy, barátságos teste immár veszélyes behemóti erőt sugall.

Sokszor ijesztőbb a valóság, mint a fikció. Egy állatban sohasem lehet száz százalékosan megbízni, és valahol mindig bennünk van a félelem, hogy egyszer valamelyik szeretett kedvencünkben megszakad valami, és ránk támad. Ezt a szinte mindennapi félelmet aknázza ki a Cujo, fűszerezve egy alapvetően feszült családi atmoszférával.

értékelés: 6/10

levyathan