Mary Shelley: Frankenstein (1816)

boris karloff frankenstein the monster was my best friend quoteA szörny volt a legjobb barátom.” A címbeli idézet Boris Karlofftól származik, akinek az emlékezetes 1931-es alakítása generációkra meghatározta a Frankenstein történetéről bennünk élő képet. Ez a film rengeteg ponton eltér a könyvtől, és megszámlálhatatlan (egyre romló minőségű) folytatást kapott, ennek ellenére olyan mélyen beleivódott a popkultúrába, hogy ez, az átdolgozott történet az, amit mindenki Frankensteinként ismer, az eredeti regény szinte teljesen elhomályosodott mellette.

A Frankenstein születése

A Frankenstein keletkezési körülményei legendásak. 1816 nyarán Percy Shelley és Mary (ekkor még hivatalosan Godwin, de már Mrs. Shelley-ként mutatkozik be) meghívást kapott egy, a Genfi-tó partján álló villába, amit Lord Byron bérelt. Itt időzött még rajtuk kívül Claire Clairmont, aspiráns író és énekesnő, Mrs. Shelley mostohatestvére, Mr. Shelley és Byron szeretője, aki ekkor már a (valamelyik) költő törvénytelen gyermekét hordta a szíve alatt; valamint dr. Polidori, Lord Byron személyi orvosa. 1816-ot azóta is Nyár Nélküli Évként emlegetik, mivel egy egy évvel korábbi vulkánkitörés egyfajta vulkanikus telet idézett elő. A nyár szokatlanul hideg volt, esős, sötét és viharos, így a társaság azzal ütötte el az időt, hogy német rémtörténeteket meséltek egymásnak a Fantasmagoriana című antológiából, és mindannyian megpróbáltak saját, a hallottakhoz és a hely hangulatához illő rémmeséket alkotni.

frankenstein shelley byron genova night

Lord Byron egy vámpírokról szóló töredéket alkotott, amit soha nem fejezett be, félkész állapotában mégis olvasható a Mazeppa című elbeszélő költemény függelékeként, Töredék címen. Dr. Polidorit ez a regénykezdemény ihlette a Vampyre megírására, amit az első romantikus vámpírregénynek tekinthetünk (nem szerelmes értelemben romantikus, hanem Romantika, mint XVIII. századi korstílus értelemben). Ebben a regényben tűnik fel először a titokzatos múltú, igéző, messzi országból érkező nemes férfi alakja, akit Polidori nem titkoltan Byronról mintázott; az erre a sémára formált karaktereket Drakulától kezdve Hannibal Lecteren át Sir Thomas Sharpe-ig a mai napig byron-i hősöknek hívja a hozzáértők.
Shelley a Himnusz az értelem szépségéhez című verset írta, amikor Byronnal ketten csónakáztak a Genfi-tavon.
Mary Shelley a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című regényt alkotta meg azon a nyáron.
Clairmont pedig nem írt semmit, ő inkább az a fajta művésznő volt, aki azért volt híres, mert híres volt és kész.

 

“Nincs barátom, nincs rokonom a földön.”

Mielőtt rátérnék a történetre és a mélyebb filozofálgatásra, kiemelném azt a két dolgot, ami miatt ez a könyv örökre a szívemhez nőtt.

Az egyik, hogy csodálatos nyelvezete van. Nem volt ugyan könnyű hozzászokni, hiszen annyira eltér a mai, akár a beszélt, akár az irodalmi nyelvtől, de ha egyszer rátalálsz arra a lassú ritmusra, ahogy ez a regény lüktet, nem fogsz tudni nem csodálattal tekinteni rá. A romantika stílusára jellemző szélsőséges érzelemleírások váltakoznak a nyugodt és vadregényes tájleírásokkal, még a szörnyűségeket is, a gyilkosságokat, az undortó és bűzlő részleteket is idealizáltan, finomsággal és érzékenyen jelenti meg, és az első ötven oldal után az az érzésed támad, hogy a regény világában még a rothadó hús életre keltése delejesség segítségével is sokkal gyönyörűbb aktus, mint a mi világunkban bármi.

A másik egy visszatérő motívum, amit (mint oly sok más elemet) a feldolgozások rendszerint figyelmen kívül hagynak: az emberi kapcsolatok utáni sóvárgás. A regénynek keretes szerkezete van, egy tengerész-felfedező írja meg levélben a húgának, amit egy másik utazó, bizonyos Victor Frankenstein mesél neki az életéről. A tengerész rengeteget mesél arról a keretrészben, hogy milyen magányos egyedül az északi sark felé hajózva, és hogy világ életében csak egy olyan barátra vágyott, aki a szeme villanását is megérti. Maga Frankenstein (aki ugye a tudós, nem a szörny!) is oldalakat tölt meg a lamentálásával, hogy mennyire szereti a húgát (későbbi feleségét), mert az mennyire megérti, mennyire hiányzik neki a családja és a barátai, amikor egyetemre kerül. Azért veti bele magát a tanulásba, és végső soron azért alkotja meg a szörnyet, mert magányos. A szörny, aki egyébként soha nem kapott nevet, egyedül arra vágyik, hogy az emberek elfogadják, hogy szeressék, vagy legalább beszélgetésre méltassák őt. Nem az az agyatlan gyilkológép, akit a filmekből ismerünk, ez a szörny Plutarkhost olvas, és amikor találkozik egy vak emberrel, aki nem riad meg a külsejétől, azonnal filozofálgatni kezd vele az emberi jóság mibenlétéről (?!). Amikor végül szemtől szembe kerül alkotójával, akkor is egyetlen dolgot kér tőle: egy társat. Nem asszonyt, nem szeretőt, nem dugópajtit, hanem társat. És ezzel a szörny emberibb, mint az emberek nagy része.

A történet vázlatosan

Erre muszáj áldoznunk néhány percet, hiszen a mindenki által ismert történet alig egyezik a regénnyel. Spoilerekről mégsem beszélhetünk, hiszen itt nincs egyetlen nagy csavar, a hangulat láncol magához, nem az izgalom.

Victor Frankenstein egy fiatal, lelkes idealista, aki nagyon korán elvesztette az anyját. Barátait és mostohahúgát hátrahagyva az ingolstadt-i egyetemre megy biológiát tanulni. Mindig is jobban érdekelték őt a világ működésének titkai, mint az emberek, és mivel nem igazán szerez barátokat Ingolstadtban, minden idejét a tanulmányainak szenteli. Egyre jobban belemerül a tudományába, egyre kevesebbet érintkezik másokkal, egyre megszállottabban kutatja az élet teremtésének titkát – míg végül létrehoz egy élő, gondolkodó lényt. A műve azonban annyira elborzasztja, hogy ahogy a lény megmozdul, elmenekül a laboratóriumából, magára hagyva a teremtményt. A teremtmény megpróbál beilleszkedni a társadalomba, megpróbál kapcsolatot teremteni az emberekkel, hasznos tagja lenni a közösségnek, de torz kinézete miatt mindenki elzavarja. Hiába gyűjt az éj leple alatt tűzifát egy tanya lakóinak, hiába tanulja meg az emberek nyelvét, hiába menti meg egy fuldokló lány életét, az emberek rettegnek tőle, és el akarják pusztítani.A szörny dühe alkotója iránt egyre növekszik, de nem akar rossz lenni – amikor megtalálja Frankensteint, azt kéri tőle, hogy alkosson még egy hozzá hasonló szörnyet, aki társa lehet, és akivel majd elhagyják Európát, az egész társadalmat, ami nem fogadja el őt. Ám Frankenstein az utolsó pillanatban meggondolja magát, nem teljesíti a teremtmény kérését. Ez az a morális eseményhorizont, ami után a szörny nem mutat többé emberi vonásokat, bosszút esküszik, és kezdetét veszi egy egész Európán átívelő hajsza, aminek a végén Frankenstein találkozik a történetet elbeszélő tengerésszel, elmeséli neki az életét, aztán meghal végelgyengülésben. A szörny pedig megesküszik, hogy véget vet az életének, hiszen teremtője halálával a dühének nincs többé célja, így nincs értelme tovább élnie.

Frontispiece_to_Frankenstein_1831

A regény eredeti illusztrációja Szó sincs zöld bőrről, varratokról vagy szegekről

 

“Az emberiség történetében páratlan, ami engem ért”

A regény számtalan olyan kérdést vagy problémát vet fel, ami évszázadokkal később is meghatározó témái a magas művészetnek és a popkultúrának egyaránt.
A teljesség igénye nélkül néhány(meg az emberi kapcsolatokra való vágy nélkül, arról már beszéltünk):

  • Sci-Fi Ha jobban belegondoltok, ez egy tudományos-fantasztikus mű, az értelmesebb fajtából. Adott egy, a kor szintjén lehetetlennek számtó tudományos eredmény, ami befolyásolja a szereplők életét, és ezzel vet fel olyan kérdéseket, amiket a valóságos jelenben kényelmetlen lenne körítés nélkül megvitatnunk – nagyjából valami ilyesmi a sci-fi definíciója. Vagyis hát egészen pontosan maga a fantasy műfaj a főhősök és egy, az olvasók számára idegen erő viszonyán alapszik, mindegy, hogy az az erő puszta testi fölény, mágia, vagy tudományos eredmény, de nem vagyunk mi irodalomelméleti blog, hogy ilyesmivel untassalak titeket.
    Csak az a fontos, hogy nincs igaza azoknak, akik szerint a sci-fi nem lehet magasművészet vagy igazi tartalommal bíró alkotás, azoknak meg pláne nincs, akik szerint ez a műfaj az utóbbi évtizedek vadhajtása volna.
  • Megszállottság Victor Frankenstein olyan egészségtelen szenvedélyt táplál a tudás iránt, amit például kiégett végzős egyetemisták szemében láthatunk, amikor bezárnak a vizsgálati helységbe, hogy két órán keresztül egy kompjúter kérdéseire válaszolgass (egyszer voltam egy emberkísérleten alanyként, nehéz elfelejteni…); a szörnynek pedig egy idő után egyetlen életcélja, hogy minden létező módon megkeserítse alkotója életét. Mind a ketten fanatikusok, és egymást hajszolják a halálba.
  • Predesztináció Vagyis a filozófiai dilemma, hogy van-e olyan, hogy valaki rossznak születik? Vagy egyáltalán, mennyire előre eldöntött a személyiségünk, a sorsunk? Vagy még tovább csavarva a kérdést: van Isten, aki eldönti, milyenek legyünk, vagy mi döntünk? Vagy a körülmények döntenek?
    A regény megválaszolja ezt a kérdést, Shelley szerin mindenki eredendően jónak születik, a másoknak való segítés szándékával és a kapcsolatokra való vágyakozással a szívében – persze a körülmények bármilyen ártatlan újszülöttet nagyon gyorsan össze tudnak törni.
  • Előítéletek A szörny alapvetően jó, csak azért űzik el az emberek, mert torz. Annak ellenére, hogy nem csak a szándékai jók, de emberfeletti testi erejével rengeteget tudna segíteni a tanyasiaknak, ráadásul nem kerülne sokba, hiszen alig eszik, akkor is csak bogyókat és gyökereket, tehát semmi állati eredetűt, vagy bármit, amit ember is enne. Egyedül a külseje az, amiért elutasítják, és végül ez farag belőle belül is szörnyet.
    Pedig azt hittem, ez ilyen mai dolog.
  • Felelősség Végső soron ki felelős a szörny által véghez vitt pusztításért? Victor, hiszen ő alkotta, aztán pedig sorsára hagyta? Hát nem érdemli meg a büntetést az, aki akár érzelmileg, akár fizikailag elhagyja a gyermekét? Vagy társadalom (csúnya, rossz társadalom, fúj), aki kivetette magából, és szörnyet faragott belőle? Hiszen a teremtmény csak reagált a társadalom ellenségességére.
    Vagy ő maga? Hiszen egy felelősségteljes felnőtt elméjével rendelkezik, tisztában van a tettei következményeivel és súlyával. Hiába szajkózza folyton, hogy minden az alkotója és az emberiség hibája, ő az, aki szabad akaratából, szándékosan, hidegvérrel embereket gyilkol.
    (Ez a gondolatmenet ismerős lehet például az iskolai lövöldözők kapcsán, és a következő könyvajánlóban visszatérünk rá. A Beszélnünk kell Kevinről lesz. Már most nyomaszt, pedig még bele se lapoztam.)
  • Orvosetika Abszolút a tudományos kutatások pártján állok, és nem gondolom, hogy bármilyen, főleg vallási érvek alapján korlátozni kéne a tudomány fejlődését. De ettől még szerintem is van valami ijesztő és etikai értelemben hátborzongató abban, hogy a tudósok fejátültetésen és génszerkesztett embereken dolgoznak. A tudomány fejlődése, és ennek (akár negatív) hatása az életünkre már a Frankenstein éppen kétszáz évvel ezelőtti megalkotásakor is foglalkoztatta az embereket (ekkoriban folytatták a delejességgel kapcsolatos kutatásaikat Volta, Faraday, Ampére és Ohm), pedig hol volt még akkoriban a molekuláris olló! A változás mindig ellenállást, a fejlődés mindig félelmet szül, és a művészetek feladata ezeknek az érzéseknek hangot adni akkor is, ha éppen alaptalanok.
  • Mentális betegségek Nagyon meglepő volt számomra, hogy a regény világában nem kevés ember betegszik és/vagy hal bele a bánatba, félelembe, lelki megrázkódtatásba. Érdekes rádöbbenni, mennyire hamis az a kép, hogy “régenmindenjobbvót”, “nem volt depresszió”, stb.; a valóság éppen az ellenkezője. Nem csak hogy léteztek a mentális betegségek, de az emberek minden további nélkül elfogadták a létüket (nem jöttek azzal, hogy “tedd már túl magad rajta, he!”), és tudták is, hogyan kell kezelni: főleg gondoskodással, szeretettel, odafigyeléssel.
    Csupa olyasmi, amit a teremtmény nem kaphatott meg. És nézd meg, mi lett belőle.

A sort még a végtelenségig lehetne folytatni. Ez a regény a romantikus gondolatok feneketlen tava, amiben ha elmerülsz, soha nem ereszt. Valamint a gótikus regény, a horror és a science fiction műfajának alapja, a esztétikai élmény mellett már csak ezért is elolvasásra érdemes. Mindenképpen ajánlom!

 

Értékelés: 10/10

Annie

moly moly.hu logo

Be the first to comment on "Mary Shelley: Frankenstein (1816)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*