“Alfred Hitchcock fordul kéréssel Önökhöz. Kérem, ne mondjanak túl sokat a barátaiknak a Psychoról. Elvégre Önök is azt szeretnék, ha az illető ugyanúgy félne, mint Önök. Legyenek olyan jók, ne mondjanak el semmit! Természetesen jogukban áll nyilatkozni a filmről, akár a hatása alá kerülni, ha a szívük ezt súgja. De kérem Önöket, ne árulják el a végét! Csak ezt tudom tanácsolni!” – hangzott el a rendező üzenete minden vetítés előtt.

Kérésének megfelelően én sem fogok elárulni túl sokat a filmről. Bár feltételezem, kedves Olvasóm, hogy jómagad már ismered ezt a klasszikust. Amennyiben mégsem, feltétlen pótold a mulasztást. Úgy könnyebben beszélgetünk róla. Én ráérek, megvárlak.

A történet kezdetén megismerkedünk Marion-nal. Nem állítanám, hogy egy tipikus pozitív főhősnő, elvégre éppen a szeretőjével tölt el egy kis időt… Hogy is mondják? Pásztorórát. Nincs ebben semmi rossz, de kezdésnek elég sokatmondó.
Megtudjuk, hogy bizony anyagi nehézségeik vannak. Nem kis jellempróba a nőnek a főnökétől kapott komoly mennyiségű készpénz csábítása… Melynek nem is tud ellenállni.
Menekülése járatlan utakra viszi, így talál rá a Bates motelre, ahol barátságos, de mégis kissé különös fogadtatásban részesül.

A zuhanyjelenet… A filmművészet egyik legtöbbet emlegetett képsorai peregnek le a szemünk előtt. Feszült, rémisztő és magával ragadó. Egyúttal ezzel gyakorlatilag az, akit főhősnek hittünk, ki is kerül a történetből. Új hőssel, új problémával kell azonosulnunk.
Itt van nekünk Norman Bates, a motel tulajdonosa, aki kénytelen elhallgatni a szörnyű gyilkosságot. Kedveljük őt? Nem mondanám. Voltaképpen nem is ismerjük. Kicsit fura figura, nem is értjük igazán. De azért abban mégis egyetértünk vele: Ha Anyu ilyesmit követne el, bizony mi magunk is hasonlóképp cselekednénk.

A két szálat, Marion és Norman hirtelen szerepcseréjét egy látszólagos mellékvágány köti össze: A nyomozás a lány eltűnése miatt. Hogy ez micsoda végső csattanót rejt, azt még csak nem is sejtjük, egészen a Bates mamával való, roppant emlékezetes találkozásig.
Amiben a Psycho leginkább újat tudott alkotni, az az átverés. Mert bizony többször is alaposan megtréfál bennünket. Hitchcock játszik velünk.
Csokorba fogja mindazt, amit a filmes történetvezetésről, a főszereplőkről, sőt, amit a józan észről tudni vélünk, majd gúnyos fricskává varázsolja. Mi pedig döbbenten bámulunk, hogyan is lehetséges mindez. Hiszen tette mindezt végig a szemünk láttára. Nem titkolt el és nem is magyarázott túl semmit.

A záráskor pedig fülünkben visszhangzanak Norman Bates egészen új értelmet nyert szavai az anyjáról: “Nem árt senkinek, olyan, mint a kitömött madarak.”

 

 

 

psycho_zsofi