Szerencsénkre Dario Argento nem állt meg első filmjénél, sőt mi több, a másodikban már sikerült megfelelő színészeket is szerződtetnie, így a játék jóval élvezhetőbbé vált. Továbbra is maradt a giallonál és az Állat trilógia második darabja a The Cat O’ Nine Tails lett. Ebben is megfigyelhetőek a mester kéz- és névjegyei, illetve Ennio Morricone varázslatos zenéje. Számomra ez a történet is a legjobbak közé sorolható, bonyolult, néhol kusza cselekményvezetése ellenére is.

Az Oscar díjas Karl Malden (A vágy villamosa, A vadnyugat hőskora, A Cincinnati kölyök, San Francisco utcáin) alakítja főhősünket, a balesetben megvakult nyugdíjas ex-újságírót, Franco Arnòt. Egyik este hazafelé sétálva valami furcsa hangra lesz figyelmes, ezért megkéri unokáját, Lorit, hogy nézzen körbe helyette. Mivel azonban semmi különöset nem lát, így hazatérve folytatja munkáját: keresztrejtvényeket készít. Miután a kislány nyugovóra tér, ismét hall valamit és izgatottan unokája szobájába siet, hogy mi történhetett. Ismét csak a fura érzés marad, hogy valami fontos esemény fültanúja lehetett.

Kiderül, hogy a közeli genetikai kutató klinikára betörtek és leütötték a biztonsági őrt. Valószínűleg ezt a puffanást hallhatta a csendes éjszakai utcáról beszűrődni a lakásba. Az oknyomozó újságíróval, Carlo Giordanival közösen elindulnak, hogy kiderítsék, milyen titok lappang az intézmény falai között, amely egyre több áldozatot követel. A sorozatgyilkosság, melybe belecsöppennek hátborzongató igazságot takar és az elkövető kilétére most sem egyszerű rájönni.

James Franciscus (Beneath the Planet of the Apes, The Valley of Gwangi, A jó fiúk feketében járnak, A kalóz, Az idő szorításában) alakítja az ifjú újságírót, aki Arnòval közösen próbálja meg kideríteni a gyilkosságok indítékát. Úgy érzem, sokat dobott a filmen, hogy sikerült megfelelő színészeket találni a szerepekre. Ebben az alkotásban domborodik ki leginkább egy másik Argento-eszköz, mégpedig az, amikor a főszereplő úgy fejt meg valamilyen rejtélyt, hogy visszaemlékezéssel eleveníti fel, illetve veszi számba a (jelen esetben kilenc) nyomokat.

Dario Argento munkásságát főleg azért kedvelem, mert nem fukarkodik a gyilkosságok ábrázolása során a vérrel és kimondottan gyönyörű, ahogy ezeket meg tudja eleveníteni. Már-már műalkotás maga az elkövetés módja is, és nem csak a klisé módszerekhez nyúl, hanem iszonyatosan kreatív ötleteket talál ki a kivitelezésre. Az, hogy a színek mindig zseniálisan vannak összeválogatva, az leginkább a Suspiriában megfigyelhető. De nem tartom elhanyagolhatónak ezen első trilógiáját sem, hiszen tökéletesen felépített, frappáns történetű krimik, ügyesen elrejtett elkövetőkkel.

Talán a negatív oldalra lehetne írni, hogy a gyilkosságok indítéka túl hamar a tudomásunkra jut. De én úgy érzem, ennek csak részben van jelentősége. Ettől függetlenül a potenciális tettesek száma csak csökken, de nem marad könnyen kitalálható. Mindenki gyanúsan viselkedik és The Bird with the Crystal Plumage-ből már rájöhettünk, hogy senki sem kerülhet ki figyelő tekintetünk alól, az össze szereplő lehet az elkövető. Viszont amit egyértelműen a pozitív serpenyőbe tennék a képzeletbeli mérlegen, az az, hogy mekkora hangsúlyt fektet a rendező az elkövető kriminálpszichológiai hátterére. Értem ezen az anatomy of murdert, avagy a motiváció lélektanát. Ahogyan az első filmben, itt is részletesen kiderül, milyen indíték vezérli az gyilkost, és annak milyen (jelen esetben genetikai) magyarázata van. Kimondottan szeretem az olyan típusú műveket, ahol ezek nem elnagyoltak, elmaszatoltak, hanem van valami kézzelfogható indok, amely tudományosan is alátámasztható.

A filmet olyanoknak ajánlom, akik szeretik a véresebb, kreatív gyilkosságokat, a krimiket, hiszen vérbeli giallo ez is.

Értékelés: 9/10

Smaragd Sárkány

Állat trilógia I.: The Bird with the Crystal Plumage

Állat trilógia III.: Four Flies on Grey Velvet