A wendigo szó hallatán sokan felkaphatják a fejüket, hogy bizony ez ismerősen cseng. Így is van, a 21. századra a wendigo (vagy  Windigo, Weendigo, Windago, Windiga, Witiko, stb.) része lett a horror és a fantasy népes állatkertjének, számos népszerű filmben, sorozatban, regényben vagy akár játékban rábukkanthatunk. Kevesen ismerik azonban a wendigo legendájának hátterét illetve, hogy miféle lény is rejtezik a sokféle írásmódú név mögött.

Az eltérő névváltozatokra magyarázatul szolgálhat, hogy bár a wendigo elsősorban az algonkin indiánok mitológiájából ismert, számos más, a mai Kanada és az Egyesült Államok északi területein élő őslakos törzs mondáiban is előfordulnak a wendigohoz hasonló lények. A wendigo egyszerre van jelen gonosz szellemként, mely képes embereket megszállni (jobbára álmukban) és hús-vér lényként, mely az északi erdőkben bolyong, magányosan. Éhsége csillapíthatatlan, vágyódik az emberhús után.

A wendigokat általában úgy írják le, mint akár 5 méter magas, csontsovány, szürke bőrű, beesett, mégis kísérteties fénnyel ragyogó szemű, emberszerű lényt, melynek véres ajkai sárgás agyarakat fednek, nyelvük pedig hosszú és keskeny. Érdekes módon létezik egy, az embernél szintén lényegesen magasabb, de testesebb és erősebb változat is a legendákban, melynek szarvasfeje és emberre emlékeztető teste van, de szó esik egy leginkább hatalmas majomra emlékeztető változatról is. Éppen ez utóbbi miatt vetették fel többen is, hogy talán kapcsolat lelhető fel a Nagylábú, illetve a Wendigók között.

Egy dologban azonban mindegyik wendigo változat megegyezik: csillapíthatatlan vágyat éreznek emberhús fogyasztásra. A wendigok a falánkáság és a kapzsiság megtestesítői, áldozataik elfogyasztott húsa nem képes csillapítani az éhüket, mind többre és többre vágynak. Wendigo testmérete az elfogyaszott táplálékkal arányosan növekszik, így mindig szűntelen éhség gyötri. Ha nem jut táplálékhoz, teste csonsovánnyá aszalódik. Éppen ezért társítják őket a legendákban sokszor a téllel, éhinséggel és elszigeteltséggel is. Az indián legendák szerint a wendigo szelleme képes megszállni egyes embereket (legtöbbször álmukban), akik ezek után másra sem tudnak gondolni, csak arra, hogy felfalják embertársaikat. Egyszóval a wendigók emberekből leszenek. A “wendigoság” állítólag harapás útján is terjed, mely pedig az európai vérfarkas legendákkal rokonítja az indián hagyományokat. A wendigok kezdetben még képesek emberi módon beszélni és gondolkodni, éppen ezért a wendigová vállás folyamata gyakran torkollik öngyilkosságba. Akit megszállt a gonosz szellem, el akarván kerülni, hogy ártson társainak, gyakran önkezűleg vet véget életének. Egyes források szerint, ha valaki – körülményektől függetlenül – valaha is emberhús fogyasztására vetemedik, elkerülhetetlenül vágyódni fog utána, wendigová válik.

Az egyik legenda szerint az első Wendigo egy harcos volt aki, mikor a törzsét nagy veszély fenyegette, odaadta a lelkét egy gonosz szellemnek, hogy rettentő fenevaddá válhasson, mely felfalja az ellenség harcosainak testét. Miután az ellenséget íly módon legyőzték, a törzsnek többé nem volt szüksége egy ilyen vérengző rémségre, így végül kivetették maguk közül. A wendigo pedig elbújdosott az erdőségek mélyére, ahol tovább szedte áldozatait az arra tévedő emberek között.

A kannibalizmus az észak-amerikai indiánok kultúrájában minden körülmény között tabunak számított. A lény legendája kialakulásának igen egyértelmű oka van: elrettentés a kannibalizmus gondolatától is. A hagyományos indián életmódhoz bizony hozzátartozott az időleges elszigeteltség is, főleg télvíz idején. Az időszakonként bekövetkező ínséges telek – főleg ott fenn északon – nem számítottak ritkaságnak, szóval egy efféle morális iránymutatás bizony időről-időre szükségessé válhatott. Az egyik leghíresebb wendigo jelenséghez kapcsolódó modern kori történet is egy ilyen kemény télen esett meg, mikoris egy bizonyos trapper és családja a hó fogságában ragadt 25 mérföldre a legközelebbi olyan helységtől, ahol vészhelyzet esetére élelmiszer tartalékot halmoztak fel. Miután élelmiszer tartalékaik kifogytak, a prémvadász megölte és elfogyaszotta feleségét és gyermekeit.

Ez a jól dokumentált eset egy érdekes és – hangsúlyoznom kell – nem minden kétséget kizáróan bizonyított mentális betegség típus létére világít rá: ez az úgynevezett wendigo-pszichózis. A Nagy-tavak környékén élő és elszigeteltségnek és éhezésnek viszonylag gyakran kitett indián törzseknél mutatták ki ezt a “kultúrális-betegséget” (culture bound syndrome – olyan pszichés és szomatikus tünetegyüttes, mely csupán egy bizonyos népcsoportra, társadalomra vagy egy bizonyos területen belül élő embercsoportra jellemző), melynek tünetei kezdetben étvágytalanság, kedvtelenség, mely rövidesen átcsap agresszióba. A wendigo-pszichózisban szenvedő beteg mindinkább elfogyasztani való ételként tekint a körülötte lévőkre, mely az ezzel párosuló agresszív viselkedéssel együtt olyannak mutatja őt, amilyen a legendabeli szörnyeteg. A betegek tudatában vannak az “átalakulásnak”, rettegnek a kannibállá válás gondolatától. A betegség egy másfajta lefolyásakor a beteg attól retteg, hogy ő maga válik egy wendigo áldozatává. Mindkét paranoiás állapot torkollhat gyilkosságba vagy öngyilkosságba.

Mint láthatjuk a wendigo afféle kakukktojásnak számít a krytozoológiában, egyrészt valószínű valamikori emberi mivolta, másrészt az indián kultúrába mélyen beágyazott és igen jól magyarázható eredete miatt. Ha most jótékonyan szemet húnyunk a Nagylábú kérdésköréhez vezető szálak felett és csupán a tényekre koncentrálunk, a wendigo csupán egy emberi pszichés betegség a legendákban eltorzult és szörnytestet öltött kivetülésének tűnhet. Tanmese csupán, mellyel az indiánok próbáltak egyrészt szórakoztatni, rémisztgetni, másrészt örök érvényű morális irányelveket átadni a fiatalabb generációk számára? Vagy lapul valami ennél rejtélyesebb is Észak-Amerika erdőségiben, mely az idők során összemosódott egy valóságos és kézzel fogható emberi tudatállapottal, melyet az elszigeteltség és az éhség indukál? Éppen az ilyen kérdések miatt “kripto” ez a zoológia.

Gabblack