Terminus (2015)

B kategóriás sci-fit készíteni nem egy hálás feladat. Egyrészt a nézők – tisztelet a kevés furcsa ízléssel megáldott kivételeknek – sem távoznak elégedetten a képernyő elől, másrészt a készítők sem gazdagszanak meg. Akkor mégis mi értelme az egésznek? Marc Furmie alkotása, a Terminus, ha csak az ötletet nézzük – mely ugyan nem túl eredeti, de azért megjárja – lehetne akár jó film is, de úgy tűnik az a fránya pénz megint közbe szólt. Az eredmény pedig, mit is mondjak… Olyan, amilyen.

Mivel illik válaszolni egy elhangzott kérdésre – “Mi értelme az egésznek?” -, talán az, hogy néhanapján igazi gyöngyszemek kerülnek ki a független filmesek kezei közül. A készítők ugyan nem dúskálnak az anyagi javakban, de az “álomgyári” producerek sem szólnak bele lépten-nyomon abba, hogyan is kéne nekik filmet csinálniuk. Minden olyan formában kerülhet celluloidra, ahogy azt az író, a rendező megálmodta. A fantáziának csak a gyakran szűkös pénzügyi keret szabhat határt. Mindennek meg van az ára: valamit, valamiért.

A Föld a nukleáris háború kitörésének küszöbén áll. Az Egyesült Államok és szövetségesei Iránban feszülnek egymásnak az oroszok és kínaiak érdekszövetségével. A televízió az egymásnak adott végső ultimátumoktól hangos, miközben Ausztráliában a háborúpártiak és az azt ellenzők kerülnek egymással szembe. David Chamberlain dacára annak, hogy éppen születésnapját ünnepelné, azzal a kellemetlen hírrel szembesül, hogy rövidesen munka nélkül marad. A férfi nem rég vesztette el szeretett feleségét és a gyász mind őt, mind pedig lányát megviselte. David egy kocsmai verekedés során megismerkedik Zach-vel, aki egyik lábát a harctéren vesztette el és most a hadirokkantak nem éppen leányálomba illő életét kénytelen élni.

David a hazaúton tanúja lesz, ahogy egy fényesen izzó meteor az úttól nem messze a földbe csapódik. A látvány annyira váratlanul éri, hogy autójával az árokba hajt és súlyosan megsebesül. Éppen csak annyi ereje marad, hogy valahogy elvonszolja magát a meteorit kráterhez. A kórházban tér magához és azzal a meglepő ténnyel kell szembesülnie, hogy egy karcolás nem sok, annyi sincs a testén, sőt a feleségének adományozott fél veséje is csodálatos módon visszanőtt. A meteorittal a földre érkező entitás látszólag az új remény ígéretét hozza el David és Zach számára. Ám a csodatevő valamire mások is fenik a fogukat, céljuk pedig egészen más vele.

Látszik, hogy amolyan “boldog békeidőket” élünk: a megállíthatatlannak látszó klímaváltozáson és egy őrült észak-koreai diktátoron kívül semmi különösebb nem fenyeget minket abban, hogy szépen, a saját tempónkban pusztítsuk el bolygónkat. Más volt a helyzet a hidegháború sötét éveiben, mikor valóban kézzel fogható közelségben lebegett egy nukleáris holokauszt víziója. Ez az egyik oka, hogy a Terminus nem tud igazán plasztikus világvégét a képernyőre varázsolni. Nem érezzük a sürgetést, nem érezzük, hogy bizony nagy szükségünk lenne egy csodára. Nyilván nem segít a dolgon az sem, hogy az egészet egy súlytalannak tetsző melodrámába csomagolva nyújtják át nekünk. A sztereotipikus, szörnyen egydimenziós figurákból verbuvált antagonisták – egy titkos kormányszerv meglehetősen pragmatikus gondolkodású tagjai – pedig csak tetőzik a bajt.

És itt részben már érintettük is a Terminus másik nagy baját a súlytalan és csöppet sem eredeti cselekmény mellett: a színészi játék csapnivaló. Alapvetően igyekszem elkerülni a trasht, mint műfajt, éppen ezért volt különösen fájdalmas viszontlátni ezeket a – kis túlzással – leginkább a kereskedelmi tévék délelőtti-délutáni műsorsávjában sugárzott különféle ál-reality sorozatokba illő színészeket egy science-fiction filmben. Szó ne érje a ház elejét, azért azt megjegyezném, hogy a Davidet és Zachet játszó Jai Koutrae-t és Todd Lasance-t akár még el is tudnám képzelni valami akciófilmben. A drámai szerep azonban mindig nagyobb falat és ehhez ők bizony itt kevesek voltak. Akivel viszont többet nem szeretnék összeakadni, az Kendra Appleton (Annabelle, David lánya) és Bren Foster (Stipe ügynök), akiknek a játékát nézve, komoly kétségeim támadtak, hogy vajon nem a Családi Titkok vagy a Gyanú Árnyékában valamelyik epizódjából kasztingolták-e őket.

Egy ilyen felvezető után mit mondhatnék még? Az egyetlen dolog, amiért hálás vagyok (és lehet, hogy itt ütközik ki, hogy a film Ausztrália filmtörténetén ejt foltot és nem a – szakrális értelemben – rendkívül jámbor Amerikáén), hogy ámbár erősen adta magát a dolog és még a hülye is képes volt megfejteni az allegóriát, az égből érkező és a természet folytonosságát továbbvinni hivatott “izé” nem volt közvetlenül isteni eredetűnek címkézve. Az Úrtól kapott szabad akaratunk jegyében, mindenki azt gondolhat róla, amit akar. Ugyanez igaz a Terminus megtekintésére is: mindenkinek szíve joga eldönteni, hajlandó-e adni neki egy esélyt. Ha rám hallgattok, azt a bő másfél órát, amit az életetekből elvesz, hasznosabb dolgokra is fordíthatjátok. Mondjuk kitépkedhetitek az orrotokból a szőrt, vagy kifesthetitek a körmötöket. Mit tudom én.

Értékelés: 4/10

Gabblack

Be the first to comment on "Terminus (2015)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..