Taxidermia (2006)

A magyar filmművészet nem igazán bővelkedik horror – vagy horrornak nevezhető – filmekben. A szó ijesztgetős, késsel/láncfűrésszel/tűhegyes fogsorral rohangálós és sikoltozós értelmében Pálfi György 2006-os Taxidermiája sem horror, hanem egy, a groteszkkel és fekete humorral játszadozó alkotás valahol a játékfilm és a művészfilm kategória határán, mely a testhorror eszköztárát használja fel arra, hogy meghökkentsen, helyenként elborzasszon és ezáltal gondolatokat ébresszen a nézőben. Akit a “művészfilm” szó hallatán elkap a hidegrázás, nyugodjon meg: a Taxidermia amellett, hogy nem könnyen emészthető és megfejthető alkotás, azért még jó szívvel ajánlható a filmesztétikára kevésbé fogékony halandók számára is. Na persze csak ha bírják gyomorral.

A Taxidermia három generáció történetét mutatja be. Morosgoványi Vendel (Czene Csaba) tisztiszolgaként tevékenykedik valahol a nagy magyar rögvalóságban a második világháború idején. Felettese, a Hadnagy (Gyuricza István) élet és halál ura, Morosgoványi köteles minden ház körüli teendőt a mindenre kiterjedő katonai szabályzat szerint ellátni. A fiatal és meglehetősen előnytelen külsejű férfi a jéghideg valóság elől szexuális fantáziálásba és önkielégítésbe menekül, vágyai hol a Hadnagy igencsak testes feleségében, hol fiatal lányaiban öltenek testet. Egy disznóvágást követő éjjel aztán Morosgoványi vágyai beteljesülni látszanak: a Hadnagyné (Molnár Piroska) neki adja magát a malac feldolgozásra váró részeivel feltöltött teknőben. Reggel a Hadnagy ott találja a férfit letolt gatyával a húshalom tetején, mire kérdés nélkül főbe lövi. Kilenc hónap múlva megszületik Kálmán, kinek mit ad Isten, egy kunkori malacfarok díszíti hátsó fertályát. A Hadnagynak sem kell több, egy csípőfogóval szépen lemetszi az újszülött gyermek fogantatási körülményeire emlékeztető kinövést.

Balatony Kálmán evőbajnok. Nagyszabású evőversenyeken vesz részt, ahol a cél az, hogy minél több ehetőnek – vagy helyenként kevésbé ehetőnek – látszó dolgot nyomkodjanak le a tisztelt versenyző elvtársak a torkukon, lehetőleg épp csak egy hangyányival elmaradva a szovjet kolléga elvtárstól. Kálmán őstehetség, de még így is kitartó és fáradtságos edzésmunkával igyekszik minél feljebb tornászni befogadóképességét. Egy versenyen megismerkedik a szintén a szakmában tevékenykedő Aczél Gizivel (Stanczel Adél). Nem sokkal később összeházasodnak, a családi idillbe mindössze Kálmán versenyzőtársa és vetélytársa Miszlényi Béla (Koppány Zoltán) rondít bele, aki kitartóan próbálja Aczél elvtársnő szívét (vagy más testrészeit) meghódítani.

Balatony Lajos (Marc Bischoff) preparálómester. Saját bemutatóterme és műhelye van valahol a városban, de boldogsága messze áll a kiteljesedéstől. Nem elég, hogy a csinos pénztároslány nem hajlandó tudomást venni félszeg udvarlási kísérleteiről, de formátlanná és mozgásképtelenné hízott apját és az öreg által – edzés címen – tigris méretűre hizlalt három macskát is neki kell gondoznia. Miután egy komolyabb veszekedésük folyományaként az öreg Balatony szerencsétlen körülmények között jobb létre szenderül, Lajos elhatározza, hogy olyasféleképpen hagy nyomot a világban, ahogy előtte még senki: elkészíti a saját preparátumát.

A három, lényegében csak a fogantatás által összekapcsolt (vagy még ott sem, lásd. alább) történet Parti Nagy Lajos három elbeszéléséből született. A látszólag egészen más időben (értsd. történelmi helyzetben), más problémákkal küzdő szereplőket felvonultató három történet mégis együtt alkot egységet. A születés-élet-halál hármassága mindhárom felvonásban megjelenik: a tisztiszolga történetében a teknő szimbóluma (születés után ebbe kerül az újszülött gyermek, a felnőtt lányok ebben pancsikolnak önfeledten, valamint a levágott állat részei is ebben lelik meg kvázi végső nyughelyüket) fejezi ki ezt a legplasztikusabban, de az evőbajnok történetében maga az evés, lenn tartás, ürítés folyamata, vagy a preparálómester esetében a kulcstartóba öntött elvetélt embrió, az apa és a macskák örökös éhsége és végül az önpreparálás folyamatában érhető utol ugyanez a hármas egység. Mindhárom generációt éhség gyötri: Morosgoványi testi kielégülésre, Balatony Lajos elismerésre, Kálmán pedig halhatatlanságra vágyakozik, hogy valamiképpen nyomot hagyjon maga után az emberekben. Maga a film címe – Taxidermia – is preparálást, állatkitömést jelent, de jó eséllyel nem csupán az utolsó felvonás főszereplőjének választott foglalkozására utal, hanem talán arra is, hogy a film három szakasza mintegy – nagyon kifordított, groteszk, allegorikus mégis meglepően jól eltalált – korrajzként is funkcionál. Az elmúlás pillanatában zár borostyánba, örökít meg egy-egy korszellemet és a korban élni kénytelen tragikus sorsú figura életét.

A Taxidermia három története felfogható egy Maslow-piramis három szintjeként is. A piramis legalsó fokán Morosgoványi áll, aki csupán fizikális szükségleteit kívánja kielégíteni. Nehéz azonban elítélni őt helyenként akár perverznek is nevezhető fantáziálásaiért, tetteiért, hiszen a környezet, az erőszak korszaka (ne feledjük, valamikor a második világháború idején járunk) tette ilyenné, a kor, amelyben nincs helye melegségnek, összetettebb emberi érzelmeknek. Az egyszeri embert csupán az ösztönei hajtják. A következő lépcső logikusan Balatony Kálmán, akit a gulyáskommunizmus önmagában is groteszk, képmutató világa hajt arra, hogy kitűnjön valamiben. Ha ez Kálmán számára a versenyevés, akkor abban kell hajszolnia a mások általi elismerést. Morosgoványi esetével ellentétben, Balatoni Kálmánnak megadatik, hogy saját korát túlélve, egy új korszakban kergesse tovább délibábjait, és mivel már képtelen saját testét hajszolni tovább, macskáira vetíti ki önmaga be nem teljesült vágyait. Balatoni Lajos maradt a legvégére, ő az úgynevezett fogyasztói társadalom egyszemélyes kritikája, a tömegben lassan feloldódó, identitását vesztő, arctalanná váló egyén. Az ő célja nyomot hagyni, és hogyha az önmegvalósítás csak az élete árán elérhető, hát az sem nagy ár. Furcsa mód éppen ő az egyetlen, aki valamilyen szinten eléri célját: fő művét nemzetközi kiállítás nézőserege figyeli visszafojtott lélegzettel. Pálfi nagy bravúrja, hogy ezt az aprólékosan felépített és a film teljes egészében végigvitt hármasságot éppen ő maga borítja meg, amikor a generációváltásoknál elbizonytalanítja a nézőt az apa kilétében. Hiszen, ha a három főszereplő – fiú, apa és nagyapa – vérségi kapcsolatban áll, az egész felfogható csupán egyetlen, kegyetlen balsorssal sújtott család tragédiájaként. Ám abban az esetben, ha a vérségi kötelék nem áll fenn, mindhárom végtelenül lehangoló és keserű életút máris transzcendens értelmet nyer, az egész emberiség tragédiájává válik.

taxidermia

A Taxidermia ábrázolásmódja már-már a jó ízlés határán túlmenően naturalisztikus. Pálfi nem fukarkodik a meztelenkedéssel, nemi szervekkel, vérrel és belsőségekkel. Mindez akár még visszatetsző is lehetne, ha nem forrna ennyire össze a groteszk vászonra vitelével. Az emberi test, illetve a testi folyamatok (evés, hányás, ejakuláció) a Pálfi teremtette világban a “normális” részét képezik. A naturalista vonulat mellett igen erősen érezteti hatását az egész világot átszövő, éjfekete humor is, mely leginkább talán a szocialista időkben játszódó történetszálban érhető nyomon. Maga a versenyevés mint sport a nem éppen tejjel-mézzel folyó 60-as/70-es években, vagy a szovjet főmufti balatoni hajókázásán éppen előkerülő és végső soron kirókázásra szánt negyven kiló vörös kaviár a politikai szatírák hőskorát idézik. A jó ízlés határát feszegető, groteszk humor a preparálómester története során, az ominózus elvetélt magzat kulcstartódísszé avanzsálásával tetőzik be. Ízlés dolga, kinél hol húzódik a határ, de meg kell hagyni, a Taxidermia bizony jó párszor próbára teszi gyomrunkat a mindössze 91 perces játékidő alatt. A művészi ábrázolás szolgálatába állított testhorrort kevésbé szívlelők számára talán vigaszt nyújthat, hogy a véres, hússzabdalós jelenetek ritkán látott minőségben tárulnak szemünk elé. Meg kell hagyni, a vizuális effektekért felelős stáb igencsak értette a dolgát.

taxidermia

A magyar-osztrák-francia koprodukcióban készült Taxidermia 2006-os megjelenése után még abban az évben bezsebelte a Magyar Filmszemle hat díját, köztük a szemle fődíját, és – amúgy messzemenőkig megérdemelten – a látványtervezői díjat is. Ezen kívül számos nemzetközi filmfesztiválon szerepelt sikerrel, még ha az igazán nagy figyelmet kapott filmszemléken nem is részesült díjazásban. A meglehetősen Kelet-Európa szagú történet ellenére – mely nem predesztinálná igazán kedvező nyugati fogadtatásra – a viszonylag ismertebb és elismertebb újkori magyar filmek közé tartozik. A profi és félamatör színészekből verbuválódott színészgárda igen jól muzsikál, a kevés – jó magyar szokás szerint – túlírt dialógust és túljátszott jelenetet leszámítva üdítő színfoltnak tekinthető nem csak a magyar horror, de a magyar filmgyártás egészének palettáján is.

Két dolog miatt mindenkit óvatosságra intenék azonban, aki esetleg a fenn leírtakon felbuzdulva neki kíván esni a Taxidermia megtekintésének. Egyrészt a film valóban nagyon naturalista, tehát heveny, kétoldali prüdériában szenvedőknek nem ajánlott. Másrészt egyáltalán nem tartozik a könnyen emészthető filmek táborába, első megtekintés alkalmával könnyen hagy értetlenséget maga után. Jómagam – bevallom őszintén – szintén rákényszerültem, hogy kezdetben az internet végtelen tudását hívjam segítségül a mű értelmezésénél, jóllehet az első – nálamnál műveltebbek által nyújtott – fogódzkodók után szépen a helyükre kattantak a kirakós darabjai. Ezt a két kitételt figyelembe véve mindenkinek ajánlom legalább egyszeri megtekintésre, gyanítom a közeljövőben nemigen lesz alkalmunk nagy költségvetésű magyar horrorra jegyet váltani a mozikban. Már persze, ha a mai, államilag pesztrált filmgyártás remekei nem minősülnek annak valaki számára.

Értékelés: 8/10

Gabblack

1 Comment on "Taxidermia (2006)"

  1. Azt hiszem, inkább kihagyom. Ameztelenség, a vér meg a belsőségek egyáltalán nem zavarnak, de a többi… valahogy nem igazán nekem való, mint ez a zabálóverseny pl.

Leave a comment

Your email address will not be published.


*