The Blackcoat’s Daughter ((February)) (2015)

Hónapok óta pihent már nálam a megnézendő filmek listáján Oz Perkins The Blackcoat’s Daughter című darabja, mégis csak húztam-halasztottam az alkalmat, hogy sort kerítsek rá. Valahogy nem voltak jók a megérzéseim vele kapcsolatban. Talán mert idei DVD premierje ellenére lényegében egy árva szó nem sok, annyi visszhangot sem kapott, vagy mert a IMDB-s szinopszisa is meglehetősen semmitmondó, mindenesetre nem hágott hegycsúcsnyi magasságokba a lelkesedésem, mikor végül leültem megnézni. A végeredmény felemásra sikeredett, egyik részről a hangulat és a színészi teljesítmény kiemelkedő, másrészt viszont a történet… Elég legyen annyi, hogy igencsak izzadnom kellett a lejjebb olvasható sorok megírásánál, hogy nehogy véletlenül elspoilerezzem a sztori lényegében egyetlen és amúgy igen átlátszó fordulatát, annyi minden utal rá a film közben.

A Blackcoat’s daughter kanadai-amerikai koprodukcióban készült és a film fényképezése, sajátosan lassan építkező tempója az első pillanattól érezhetően magán hordozza az északi filmgyártás utánozhatatlan, sötét és atmoszférikus hangulatát. Mintha az északi népeknek különös érzéke lenne hozzá, hogy az emberi természet sötét oldalát vászonra vigyék, legalábbis a náluk készen kapható, hideg fényekben fürdő, vagy havas-jeges éjszakába burkolózó kihalt tájak, zárt folyosók mindig képesek némi atmoszferikus extrát hozzátenni vizuális műveikhez. Lévén a Blackcoat’s Daughter cselekménye februárban játszódik (és a film eredeti címe is February, a jó ég tudja miért lett később átkeresztelve a Feketekabástos lányává), a készítőknek nem is kellett nagyon megerőltetniük magukat, mikor a téli kanadai táj hangulatát kellett filmjükbe csempészni.

Téli szünetre készülnek a lányoknak fenntartott bentlakásos katolikus iskolában február közepe táján. Ilyenkor az a szokás, hogy a szülők eljönnek az iskolába, felnyalábolják a nebulókat, hogy egy hetet otthon tölthessenek családi környezetben. Az iskola ódon falai között csupán néhány nővér marad ilyenkor. Kat (Kiernan Shipka) és a valamivel idősebb Rose (Lucy Boynton) azonban úgy tűnik, itt ragadtak a téli szünetre, bár más és már okból. Kathrine szülei egyszerűen nem érkeztek meg, és a lány telefonhívásaira sem reagálnak, úgyhogy Kat-et egyre inkább hatalmába keríti a bizonyosság, hogy szülei már nem élnek. Rose egészen más tészta, ő szándékosan üzent meg rossz időpontot szüleinek, hogy a szünidőt helyi érdekeltségű pasijával tölthesse, akitől ráadásul jó eséllyel teherbe is esett már. Kat-et Rose gondjaira bízzák, az idősebb lány pedig a gyászoló és a valóságtól egyre jobban eltávolodó gyereket mindenféle rémmesékkel traktálja a sátánnal lepaktált nővérekről, vagy az iskolát hatalmában tartó átokról. Mindeközben, pár száz mérfölddel távolabb egy Joan nevezetű fiatal lány (Emma Roberts), valamiféle intézetből szabadulva éppen a bentlakásos iskolának is helyt adó városka felé igyekszik, egy szál pulcsiban a hideg kanadai télben. Útja során megismerkedik egy középkorú házaspárral, és mivel a férfit elhunyt lányára emlékezteti, felajánlja, hogy elviszik őt úti céljához.

Három fő karakter, három fejezet, a lányokról elnevezve. A történetek pedig egy ponton találkoznak. A kapcsolat Kat és Rose között elég egyértelmű, de hogy kerül Joan a képbe? A történet lassan ölt alakot és amikor végre összeáll, jó eséllyel azon kapjuk magunkat, hogy csak a fejünket rázzuk hogy: “Ez lenne a nagy fordulat? Erre vártunk eddig? De hát én ezt már a film közepe óta tudom!” Sajnos azonban a Blackcoat’s daughter-nek nem ez az egyetlen gyengesége. A film igen lassan csordogál előre, tehát éppen elég ideje lenne a rendezőnek arra, hogy pontos képet adjon a lányok fejében, lelkében végbemenő dolgokról. Rose-ról például – hacsak nem figyelünk oda eléggé – nem is biztos, hogy megtudjuk, hogy nagy valószínűséggel abortuszra készül, látszólag annyira nem foglalkoztatja ez az esemény. Kat egyre kétségbeesettebben próbál kapcsolatba lépni szüleivel és ugyan egyre inkább elveszti lába alól a talajt, mégse érezzük azt, hogy amit végül tesz, az egyenes következménye lenne annak a folyamatnak, ami a gyász alatt végbement benne. Éppen itt a baj: a dolgok megtörténnek, anélkül, hogy következnének valamiből. Kat és Joan páros motivációja csak lóg a levegőben, mintha a történet természetfeletti része nem is képezne szerves egységet a film drámai vonulatával. És valóban, Oz Perkins filmjében a természetfeletti csupán egy adalékanyag, mely a készterméket volt hivatott “különlegesebbé” tenni. A készítők elmondása szerint a történet éppen úgy működhetett volna e nélkül is. Illetve pont ennyire nem működött volna.

blackcoat's daughter

Ami a Blackcoat’s Daughter-t mégis kiemeli a tucatvacak kategóriából és sejtetni engedi, hogy igenis volt koncepció a project mögött és valószínűleg Oz Perkins író-rendezőnek inkább az utóbbi kaptafánál kellett volna maradni, az írást pedig hozzáértőkre bízni, az a színészi játék, ami pedig elképzelhetetlen megfelelő instruálás nélkül. Emma Roberts-et már jól ismerjük az AHS-ből vagy a Scream Queens-ből, Joan szürke kisegér szerepében mégis képes új oldalát megmutatni. Roberts szereplését azonban elhalványítja valaki, a mindössze 18 éves Kiernan Shipka, aki fiatal kora ellenére nem ismeretlen a horror műfajában: 2009-ben már szerepelt a Carriers című poszt-apokaliptikus sci-fi-horrorban. Shipka (furcsa, áthallásos, szlávos hangzású neve cseh felmenőktől származik) annak ellenére képes életet lehelni Kat karakterébe, hogy az – mint fentebb említettem – súlyos koncepcionális problémákkal küzd. A fiatal színésznő az egyetlen, aki miatt a történet képes úgy-ahogy értelmet nyerni, aki lehetővé teszi, hogy legalább valami felszínes képet kapjunk arról, hogy minek kéne lejátszódnia Kat lelkében a szülei halála felett érzett gyász és a rideg, individuunak nem sok teret engedő klasszikus nevelő intézmény hatására. Sajnos az ő alakítása sem elég ahhoz, hogy a természetfelettit a történet szerves részévé tegye és ne érezzük azt, hogy a sátán csak azért teszi tiszteletét az iskola ódon falai között, hogy az a kevés lúdbőrözős jelenet megszülethessen, a Blackcoat’s Daughter pedig megkapja a horrorfilm címkét, a dráma mellé.

A Blackcoat’s Daughter – vagy February – megosztó alkotás. Érdekes módon, 2015-ös a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon történt bemutatója óta vegyes, de inkább pozitívba hajló kritikákat kapott, melyek kiemelik a film atmoszféráját, fényképezését, és Kiernan Shipka játékát. Ezen megállapítások valóban helytállóak, bár véleményem szerint ugyanekkora súllyal esik latba, hogy a történet nem képes felnőni a megteremtett hangulathoz, a természetfeletti száll pedig sem metaforaként, sem szó szerint értelmezve nem működik igazán, köszönhetően a nem kellőképen kibontott mélylélektani vonulatnak. Összességében egy különleges hangulatú, de horrorként semmiképpen, de drámaként is nehezen értékelhető alkotás, melyet lassú tempója miatt még jobb híján való időtöltésnek sem tudok jó szívvel ajánlani.

Értékelés: 5/10

Gabblack

Be the first to comment on "The Blackcoat’s Daughter ((February)) (2015)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..