Dracula (1979)

Dracula. A név mely számtalan színészt, rendezőt, átlagembert megihletett és megrémített az elmúlt évszázad folyamán. Az erdélyi gróf történetének számtalan feldolgozása született, illetve karaktere boldog-boldogtalan szörnyfilmben szerepel mind a mai napig. A ’70-es években népszerűsége folytán számtalan B-filmben megjelent,  így a Universal Pictures elérkezettnek látta az időt és feldolgozta 1931-es, Lugosi Béla Dracula adaptációját. A szörnyet Frank Langella formálta meg a John Badham által rendezett változatban.

Egy hajó sodródik az angliai Whitby partjaihoz, melynek egyetlen túlélőjét, egy bizonyos Dracula grófot (Frank Langella) egy helyi fiatal hölgy,  Mina Van Helsing találja meg. A titokzatos idegen Erdélyből érkezett, hogy beköltözzön a poros Carfax apátságba és hamarosan meg is látogatja megmentőjét és barátait: John Sewardot (Donald Pleasence), lányát Lucy-t és annak vőlegényét, Johnathan Harkert. Mina igen hamar megkedveli az erdélyi grófot, aki éjszaka meglátogatja, majd kiszívja a vérét, és a lány reggel belehal a vérveszteségbe. Hamarosan a helyszínre érkezik Mina apja, Abraham Van Helsing professzor (Laurence Oliver), aki kideríti, hogy egy vámpírral van dolguk, aki nem más, mint az újdonsült látogató, aki ezúttal Lucyt vette célba. Harker ideje pedig igencsak fogy, ha meg akarják menteni a lányt az örök kárhozattól…

Aki ismeri Bram Stoker történetét, a film eseményeinek ismertetése közben bizonyára úgy gondolta, ez a dilinyós Kele-man, biztos megártott a sok pálinka a cikk írása közben,  hát nem összekeverte a két lány, Mina és Lucy neveit? Nos, kedves olvasóink, egyfelől nincs annyi alkohol, mely ennyire megártana nekem, másfelől pedig a filmben tényleg felcserélték a két karakter nevét, Harker menyasszonya kapta a Lucy-t, annak jó barátja pedig a Minát keresztségkor. A rendező célja ezzel az újdonság, a frissesség fenntartása volt megannyi Dracula adaptáció után, azonban véleményem szerint ez semmilyen pluszt nem ad sem a történet sem a karakterek szempontjából, lényegében csak a nevek mások, sorsaik és személységük nem. Ezzel ellentétben, igencsak ötletes újításnak tartom, hogy Mina, aki tehát tényleg Dracula első áldozata a filmben, édesapja a gróf örökös nemezise, Van Helsing lett, ezzel adva a  vámpírvadásznak egy érzelmi töltetet a vérszívóval szemben. Laruence Oliver zseniálisan alakítja a gyásztól elkeserdett, ám még így is racionális és rettenthetetlen professzort, az ő játéka az egyik legemlékezetesebb momentum az alkotásban. Hasonlóan ki kell emelnem Donald Pleasence-t, aki az egyik legjobb Seward a filmtörténelmeben, és habár véleményem szerint ebből a karakterből oly sok mindent nem lehet kihozni, neki sikerült. Bámulatosan mutatja be, ahogy érzéketlenné vált az elmegyógyintézetben, miután például Mina a szeme láttára leheli ki a lelkét, ő vidáman reggelezik pár perccel később. Pleasence-nek eredetileg egyébként Van Helsing karakterét ajánlották fel, ő azonban visszautasította, hiszen egy évvel ezelőtt egy hasonló karaktert játszott egy bizonyos Halloween című filmben. Szintén emlékezetes a többi főbb szereplő, a vámpír Mina pedig az egyik legijesztőbb dolog, amit horror filmben valaha láttam.

Természetesen a film abszolút középpontja maga az erdélyi gróf, lényegében minden Dracula adaptáció attól függ, hogy a vérszívót hogyan formálják meg. Frank Langella véleményem szerint a legfiatalosabb Drakula, aki valaha vásznon szerepelt. Hasonlóan kifinomult arisztokrata, mint Lugosi és mozgékony dinamikus, sőt még dinamikusabb, mint Christopher Lee. Ebben nagy szerepe van az operatőri munkának és a speciális effektusoknak, hiszen szemünk láttára változik denevérré illetve nyargal lefelé az ablakokhoz a falon az épületeken, ám emellett állandóan mozgásban van. Ennek az az eredménye, hogy pont azért félelmetes, mert azt az érzést kelti, hogy tökéletesen tudja mit akar, mi lesz az ő és ellenfelei következő lépése, ezáltal hatva természetfelettinek. Méltón kerülhet be a legemlékezetesebb Draculák közé. A hangulathoz már csak plusz adalék a gyönyörű látvány, vagy a csodálatos zenei világ, melyet nem másnak, mint John Williamsnek köszönhetünk, bizony annak az úri embernek, aki nélkül a Star Wars vagy az Indiana Jones filmek sem lennének olyanok, mint amilyennek szeretjük őket. Külön dicséret illeti az alkotást, hogy nem csak klasszikus Dracula momentumok, mint példaul a „soha nem iszom bort”, vagy az „éjszakai gyermekei” jelennek meg benne, hanem például a ’31-es változatból ismerős elmebéli küzdelme a grófnak és Van Helsingnek.

Mindezen komponensek az egyik legmozgalmasabb és leglélegzetelállítóbb Dracula adaptációt eredményezték, melyben a filmtörténetben először nagyvásznon is megjelent a vámpír romantikus, sőt erotikus oldala, mely a későbbi változatokban egyre nagyobb hangsúlyt kapott. Összességében egy, a legtöbb momentumában tökéletes változatot mutatott be Bram Stoker regényéből John Badham, mely az egyik kedvenc Dracula filmem lett, s melyet minden szörnyfilmkedvelőnek bátran merek ajánlani.

Értékelés: 10/10

Kele-man

Be the first to comment on "Dracula (1979)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*