Al Pacino neve még annak számára is ismerősen cseng, aki nem tartja magát filmrajongónak. Máshogy szólva: Al Pacino-ról boldog-boldogtalan tudja, hogy kicsoda, a wannabe-gengszter tinédzserektől kezdve egészen a TV előtt kötögető nagymamákig. Egy ilyen kaliberű név felhasználása sok filmrendező szerint biztos út a sikerhez, azonban mi jól tudhatjuk, hogy a helyzet korántsem ilyen egyszerű; de lássuk, mit tartogat számunkra ebből a szempontból a nemrégiben napvilágot látott Hangman. 

A Hangman-ben szereplő főbb karaktereket mintha egy sablon alapján szerkesztették meg: adva van egy sejthetően problémás élettörténettel rendelkező nyomozó, egy már visszavonult nyomozó, aki egy ügy erejéig visszatér, valamint egy rájuk akaszkodó újságírónő. Hármukat az élet ugyanazon mezsgyéjére terelgeti egy olyan sorozatgyilkos tevékenysége, akinek mondhatni védjegye, hogy a közismert akasztófa-játék motívumát szövi bele tetteibe.

Sajnálatos módon a fájóan közhelyesnek hangzó történet pontosan olyan, ahogyan azt elképzelhetjük, sőt! A Hangman az eredetiség halovány látszatát sem szeretné mutatni. Már-már arcátlan módon tolja a képünkbe azt a történetet, ami valamikor a kilencvenes évek elején hathatott az újdonság erejével, pofátlan módon lop, ahonnan csak lehet. Lépten-nyomon fedezhetjük fel benne klasszikusok védjegyének számító elemeit így visszaköszönnek például a Hetedik, vagy a Fűrész motívumai. Talán ennek ellenére is lehetne még szórakoztató, kellemes “egyszer nézős” film a Hangman a maga módján, de a kifejezetten lapos cselekmény és a lagymatag atmoszféra sem javít semmit az egyébként is gyatra összképen.

Ismét bizonyítást nyert az az állítás, miszerint egy szakmabéli nagy név szerepeltetése nem garantálja a minőséget. A világ legjobb színészeit is felsorakoztathatjuk, ha nincs meg a megfelelő alap, amelyre építkezhetünk, vagy ahogyan a népi bölcselet is tartja: szarból nem lehet várat építeni. A Hangman karakterei olyannyira komolyan vehetetlenek, mint egy Mátyás király téri konfliktus a Barátok közt háza tájáról, így érthető, hogy sem Al Pacino, sem Karl Urban nem tudnak semmit kihozni belőle. A leggyengébb láncszem számomra a Sarah Shahi által megformált rendőrkapitány nő, aki nevetséges, ugyanakkor félig-meddig irritáló módon próbál a szigorú, kíméletlen hatóság  képében tetszelegni. Mindent összegezve, a Hangman az év egyik legborzalmasabb alkotására sikeredett, kifejezett kínszenvedés volt végignézni. Természetesen könnyen lehet azonban, hogy csupán valami oknál fogva belőlem váltott ki ilyen szélsőséges reakciókat, így akinek kedve, ideje és energiája van, bátran tegyen egy próbát vele.

Értékelés: 3,5/10

(Absvrd)