TranslatePasta #05 – Search and Rescue Woods ( aka. Butcher’s Block) (1. rész)

Nem csal a szemetek, tényleg belevágtunk. Már amikor meghirdették a Channel Zero harmadik évadának történetét, első dolgom volt megkeresni a feldolgozott creepypastát, és átgondolni, hogyan tudnám az évad kezdetéig lefordítani nektek. A tervem mindössze két problémába ütközött: 1) a Channel Zero harmadik évadára nem kellett Halloweenig várni, jelen sorok írásakor már le is ment (a kritikám készülőben van), 2) ez lesz az eddigi leghosszabb fordításom amit eddigi pályafutásom során készítettem, és jó eséllyel ezt a trófeát elég sokáig nem is fogják elhódítani tőle. Négy igen hosszadalmas postban fogjátok kézhez kapni (igyekszem, hogy kicsit kevesebb késlekedéssel, mint a szintén több részben fordított 1999 darabjait), de biztosíthatlak titeket, megéri végigolvasni. Jó szórakozást hozzá!

Az Amerikai Erdészeti Szolgálat mentőtisztje vagyok, mesélni szeretnék a munkámról 1. rész

Nem voltam benne biztos, hová írhatnám le ezeket a történeteket, így végül arra jutottam, megosztom őket ezen az oldalon. Már évek óta kereső – és mentőtisztként dolgozok, és az eltelt idő során láttam olyan dolgokat, amelyek úgy érzem, érdekelhetnek titeket.

I.
Meglehetősen jó eredményeket tudok felmutatni, ha eltűnt emberek keresésről van szó. Általában csak letévednek a kijelölt ösvényről, vagy lecsúsznak egy kisebb sziklán, és nem találnak vissza. Legtöbbjük hallotta a régi mondást, miszerint ilyenkor “maradj ahol vagy” és nem vándorolnak messzire. Ám volt két olyan esetem, amikor nem ez történt. Mindkettő a mai napig felkavar, és ösztönözni szoktam magam velük, hogy még keményebben dolgozzak az eltűnt személyekkel kapcsolatos ügyeken, amelyekhez kihívnak. Az első egy kisfiú volt, aki bogyókat szedett a szüleivel. A húgával együtt voltak, és mindketten nagyjából ugyanakkor tűntek el. A szüleik csak pár másodpercre vesztettek őket szem elől, és ez elég idő volt, hogy elkószáljanak valamerre. Amikor nem találták őket, kihívtak minket, és átkutattuk a környéket.

A kislányt gyorsan megtaláltuk, ám mikor megkérdeztük, hol a testvére, csak annyit mondott, hogy elvitte őt a “medveember”. Azt mesélte, hogy adott neki egy maroknyi bogyót, és ráparancsolt, hogy maradjon csendben, mert szeretne egy darabig a testvérével játszani. Amikor utoljára látta őt, a “medveember” hátán lovagolt, és nyugodtnak tűnt. Az első gondolatunk persze az emberrablás volt, de még csak nyomát sem leltük más emberi lénynek a környéken. A kislány kitartott amellett, hogy nem egyszerű ember volt, hanem sokkal magasabb, szőrös, “mint egy medve” és “furcsa arca” volt. Hetekig kerestünk azon a területen, az egyik leghosszabb keresés volt, amelyen eddigi pályafutásom során részt vettem, de nyomát sem leltük a srácnak.

A másik egy fiatal nő volt, aki az édesanyjával és a nagyapjával ment túrázni. Az anya szerint a lánya felmászott egy fára, hogy jobb kilátása legyen az erdőre, és nem jött le többet. Órákig várták a fa alatt, a nevét szólítgatták, majd végül segítséget hívtak. Ismét tűvé tettünk mindent, de nem találtunk semmilyen nyomot. Ötletem sincs, hová mehetett egyáltalán, hiszen sem az anyja, sem a nagyapja nem látták, hogy egyáltalán lemászott volna a fáról.

II.
Párszor egyedül is kimentem a terepre egy keresőkutyával, és egyenesen nekivezettek egy sziklának. Nem magaslatnak, nem is mászható kőfalnak. Egy sima, meredek sziklának, amelyen képtelenség volt kapaszkodót találni. Ez előtt mindig értetlenül álltam, gyakran megtaláltuk az adott személyt a túloldalán, vagy pont mérföldekre onnan, ahová a kutya vezetett. Biztos vagyok benne, hogy van erre magyarázat, de akkor is furcsa.

III.
Egy különösen szomorú eset egy holttest megtalálásához kapcsolódik. Egy kilenc éves kislány lezuhant egy szirtről, és egy kidőlt fatörzs felnyársalta a szakadék alján. Szörnyű baleset volt, de soha nem fogom elfelejteni azt a hangot, amit az édesanyja hallatott amikor elmondtuk neki. Látta, ahogy a hullazsákot beemeltük a mentőbe, és a legkísértetiesebb, szívhasító siránkozás hagyta el a torkát, amit valaha hallottam. Mintha az egész élete ott helyben dőlt volna romokba, és egy része meghalt volna a lányával. Egy kollégámtól megtudtam, hogy pár héttel a történtek után megölte magát. Nem tudott tovább élni a veszteséggel.

IV.
Egy másik mentőtiszt mellé voltam beosztva, mert medvékről kaptunk jelentéseket a területen. Egy fickót kerestünk, aki nem tért haza egy mászótúráról, és nagyon kemény terepet kellett megmásznunk, mire elértünk oda, ahol sejtettük. Egy kis mélyedésben akadtunk végül rá, törött lábbal. Nem volt kellemes élmény. Majdnem két napja ott volt, a láb pedig elég feltűnően elfertőződött. Fel tudtuk rakni egy helikopterre, az egyik sürgősségistől később megtudtam, hogy vigasztalhatatlan volt. Egyre csak azt hajtogatta, hogy minden rendben ment, majd amikor felért a csúcsra, már volt ott valaki. Azt mondta, a tagnak nem volt mászófelszerelése, csak egy parka kabátot viselt és sínadrágot. Odasétált hozzá, és amikor megfordult, azt mondta, nem volt arca. Teljesen sima volt. Halálra rémült, és amilyen gyorsan csak tudott, menekülni próbált a hegyről, ekkor szenvedett balesetet.  Azt mesélte, hogy egész éjjel hallotta a másik mászót ahogy haladt lefelé a hegyen és iszonyatos, tompa sikolyokat hallatott. Ez a történet rám hozta a frászt, és örülök, hogy nem voltam ott amikor mesélte.

V.
Az egyik legrémisztőbb dolog, melyben valaha részem volt, egy fiatal nő kereséséhez kapcsolódott, aki elszeparálódott a hegymászó csapatától. Egészen késő estig voltunk kint a terepen, mert a kutyák szagot fogtak. Amikor rátaláltunk, egy hatalmas, rothadó fatörzs alá kuporodott. A cipői és a hátizsákja eltűntek, és egyértelműen sokkos állapotban volt. Nem szenvedett sérülést, és vissza tudott sétálni velünk a központhoz, viszont az út során folyamatosan a hátunk mögé nézett, és azt kérdezgette, miért követ minket egy “nagy ember, fekete szemekkel”. Nem láttunk senkit, és letudtuk a dolgot a sokk egyik furcsa tüneteként. Ám ahogy egyre közelebb kerültünk a célunkhoz, a nő egyre izgatottabb lett. Folyamatosan kérlelt, hogy mondjam meg követőnknek, ne ‘grimaszoljon’ rá.

Egy ponton megállt, megfordult, és üvolteni kezdett a fák felé, hogy hagyja békén, nem fog vele menni, és minket sem fog neki adni. Nagy nehezen rávettük, hogy jöjjön velünk tovább, de ezt követően furcsa hangokra figyeltünk fel körülöttünk minden irányból. Köhögésre emlékeztetett, de sokkal ritmikusabb és mélyebb volt. Szinte rovarszerűnek tűnt, ennél jobban nem tudom körülírni. Amikor már majdnem a műveleti bázishoz értünk, a nő ismét hozzám fordult, a szemei annyira kikerekedtek, amennyire az csak egy emberi arcon lehetséges. Megérintette a vállamat, és azt súgta “Azt kéri, mondjam meg neked, hogy haladj gyorsabban. Nem szereti nézni azt a sebhelyet a tarkódon.” Van egy apró sebhely a nyakam tövénél, amit általában a gallérom alá rejtek, és fogalmam sincs, ez a nő hogy vehette észre. Rögtön ahogy kiejtette ezeket a szavakat, ismét felfigyeltem a köhögésre, és a rémülettől majdnem kiugrottam a bőrömből. Végül ejutottunk a bázisra, minden erőmmel azon voltam, hogy ne látszódjon, mennyire rémült voltam, és nagyon örültem, amikor aznap este elhagyhattuk a területet.

VI.
Ez az utolsó, amit leírok most, és talán a legfurcsább mind közül. Nem tudom, hogy ez vajon minden mentőegységre igaz-e, de számunkra van egy kimondatlan, mégis rendszeresen felbukkanó közös vonás a bevetéseink során. Megkérdezhetitek róla bármelyik mentőtisztet, de még ha tudják is miről van szó, nem fognak mondani semmit. Minket is a feletteseink utasítottak, hogy soha ne beszéljünk róla, és ezen a ponton már annyira hozzászoktunk, hogy már nem is tűnik furcsának. Szinte minden műveletünk során, amikor már nagyon mélyen vagyunk a vadonban, olyan 30 vagy 40 mérföldre, ráakadunk egy lépcsőre az erdő közepén. Olyan, mintha kivágtad volna a lépcsőket a házadból, és kitetted volna az erdőbe. Amikor először láttam néhányat, természetesen kérdezősködni kezdtem, de a másik tiszt csak annyit mondott, hogy ne izguljak, ez teljesen normális. Mindenki, akit valaha megkérdeztem róla, ugyanezt szajkózta. Vissza akartam menni később, hogy alaposabban szemügyre vegyem őket, de együttérzően csak annyit mondtak, hogy soha nem szabad közelebb menni egyikhez sem. Most már csak figyelmen kívül hagyom őket, ha felbukkannak, mert olyan gyakran megesik.

Rengeteg történetem van még ezeken kívül is, és ha bárkit érdekel, holnap folytatom a postolásukat. Ha bárkinek van valamilyen elmélete a lépcsőkkel kapcsolatban, esetleg ti is láttátok őket, kérlek írjátok meg.

2. rész

Szóval, ma este bejelentkeztem, és meg vagyok döbbenve a hatalmas érdeklődéstől a történeteim iránt. Először is szeretnék válaszolni néhány megjegyzésetekre:

Rengetegen tettetek említést hasonlóságokról néhány történetem és David Paulides élménybeszámolói között. Biztosíthatlak titeket, hogy nem próbálok tőle lenyúlni semmit, csak mélységes tiszteletet érzek iránta. Tulajdonképpen ő inspirált arra, hogy elkezdjem ezt írni, mert igazolni tudok számtalan dolgot, melyekről ő is írt. Valóban rengeteg eltűnt személyekkel kapcsolatos ügyünk van, és az esetek többségében végül nem oldódnak meg. Vagy ez történik, vagy olyan helyeken találunk rájuk, ahol nem is lehettek volna. Személy szerint nem sok utóbbi típusba tartozó akcióban vettem részt, de megosztom majd azt a párat, amelyeken igen, és egy barátom történetét is, ami ehhez kapcsolódik.

Rengeteg szó esett még a lépcsőkről, így röviden itt is szót ejtenék róluk és egy újabb velük kapcsolatos történetet is megosztok. A legkülönbözőbb formákban, méretekben, stílusokban és állapotokban bukkannak fel. Néhány nagyon lepusztult, szinte romokban áll, de mások egészen újak. Láttam egyet, ami egy világítótoronyéra emlékeztetett: fémből volt, körkörös alakban, szinte régimódinak tűnt.. A lépcsők nem nyúlnak fel a végtelenségig, vagy egyáltalán a látóhatárnál magasabbra, de egyesek magasabbak a többinél. Ahogy korábban is írtam, csak gondoljatok az otthonotokban található lépcsőkre, mintha valaki kivágta és beillesztette volna őket a semmi közepére. Nincsenek képeim, egyszer sem jutott eszembe, hogy ilyesmivel megpróbálkozzak az első eset után, és nem is kockáztatnám miatta az állásomat. A jövőben újra megpróbálom majd, de nem ígérek semmit.

Többen összezavarodtatok a férfi történetével kapcsolatban, aki találkozott az arc nélküli emberrel. Csak hogy tisztázzam, amikor a mászó felért a csúcsra, egy másik alakot látott parka kabátban és sínadrágban. Ő volt az arc nélküli ember. Elnézéseteket kérem a történet kissé zavaros megfogalmazásáért, a jövőben erre próbálok majd ügyelni.

Következzenek az új történetek:

VII.
Ami az eltűnt személyeket illeti, durván az esetek felét teszik ki, melyekhez kihívnak minket. A többi mentőhívás, emberekhez, akik lezuhantak sziklákról és megsérültek, megégették magukat (el se hinnétek, ez milyen gyakran megesik, főleg részeg fiatalokkal), állatok vagy rovarok megharapták, megcsípték őket. Jól összeszokott csapat vagyunk, és vannak veteránjaink is, akik kimagaslóan jók az eltűnt emberek nyomainak felkutatásában. Épp ezért annyira frusztrálóak azok az esetek, amikor nyomokat sem találunk. Egy eset különösen felkavart minket, mert ugyan találtunk nyomokat, azok csak újabb kérdésekkel szolgáltak.

Egy idős férfi magányosan túrázott egy jól ismert, kijelölt útvonalon, de a felesége felhívott minket, mert nem ért haza időben. Mint kiderült, a múltban többször voltak rohamai, a neje pedig attól félt, esetleg nem vette be a gyógyszereit, és a túra közben ismét rosszul lett. Mielőtt megkérdeznétek, fogalmam sincs, miből gondolhatta, hogy jó ötlet egyedül túráznia, vagy a felesége miért nem ment vele. Nem is kérdezősködtem erről, egy ponton túl ugyanis az ilyesmi nem számít. A lényeg, hogy valaki eltűnt, nekünk pedig meg kellett találnunk. Általános kereső formációban indultunk el, és nem telt sok időbe, mire az egyik veteránunk nyomokra talált, amelyek arra utaltak, hogy a fickó letért a kijelölt útvonalról. Összegyűltünk, majd követni kezdtük legyező alakzatban, hogy a lehető legnagyobb területet lefedhessük.

Ekkor váratlanul kaptunk egy hívást az adóvevőnkön, hogy induljunk vissza a veteránokhoz, ennek pedig rögtön engedelmeskedtünk is, mert ez általában azt jelenti, az eltűnt személy sérült és a teljes csapatra szükség van a mentéshez. Elértük a megbeszélt pontot, a veterán viszont csak egy fa törzsénél állt, a kezeivel pedig a fejét fogta. Megkérdeztem a társamat, hogy mi történt, mire felmutatott az ágakra. Alig hittem el, amit láttam, de egy sétabot lógott mintegy harminc láb magasan a föld fölött, a végére erősített csuklópántot szabályosan ráhúzták a fa egyik ágára.

Kizárt, hogy az emberünk olyan magasra fel tudta dobni, és más jelét nem is találtuk annak, hogy még a közelben lett volna. Felkiáltottunk a fára, de nyilvánvaló volt, hogy senki sem bujkált odafent. Csak a fejünket vakargattuk. Tovább kerestük a fickó nyomait, de semmit sem találtunk, még a keresőkutyákat is kivittük végül, de elveszítették a szagot jóval azelőtt, hogy a fa közelébe értek. Egy idő után a keresést leállították, mert más hívásokkal is foglalkoznunk kellett, és egy ponton túl már nem tudunk többet tenni. A férfi neje hónapokon át naponta hívogatott minket, kérdezgette, hogy megtaláltuk-e a férjét, és szívfájdító volt hallani, ahogy a hangja egyre reménytelenebb lett minden alkalommal. Nem tudom, miért volt annyira felkavaró ez a bizonyos ügy, de azt hiszem, a puszta képtelensége és a kérdések miatt, amelyeket felvetett. Hogy került oda a férfi botja? Valaki megölte őt és a botot feldobta volna valamilyen trófea gyanánt? Mindent megtettünk, hogy megtaláljuk, de szinte úgy tűnt, hogy valaki gúnyolódott velünk. Időről-időre még mindig beszélünk róla.

VIII.
Az eltűnt gyerekek a legszívfájdítóbbak. Nem számít, milyen körülmények között tűnnek el, sosem könnyű, és mindig, mindig rettegünk az esetektől, amikor már csak holtan találunk rájuk. Nem gyakori, de előfordul. David Paulides is rengeteget ír arról, hogy a mentőcsapatok gyakran olyan helyeken találnak meg gyerekeket, ahová nincs semmiféle értelmes magyarázat, hogyan kerülhettek. Őszintén szólva ilyen esetekről sokkal többször hallottam, mint ahányszor megtapasztaltam őket, de megosztok veletek egyet, amelynek személyesen is része voltam.

Egy anya a három gyermekével piknikezni indult egy parkban, az erdő egy olyan részre, ahol egy kis tó is volt. A legidősebb hat, a középső öt, a legkisebb mindössze három éves volt. Folyamatosan figyelte őket, elmondása szerint egy pillanatra sem vette le róluk a szemét. Még csak nem is látott mást a közelben, ami elég fontos tényező a történetben. Összepakolta a holmijukat, és visszaindultak a parkolóhoz. A tó alig két mérföld távolságra van az erdőben, az út pedig pontosan kijelölt és alaposan letisztított. Képtelenség eltévedni a parkoló és a tó között, hacsak valaki nem szándékosan tér le az útról, mint valami féleszű. A gyerekek a nő előtt sétáltak, amikor hirtelen úgy hallotta, mintha valaki hátulról közeledne feléjük az úton. Megfordult, és az alig négy másodpercben, amíg nem figyelt, az öt éves kisfia eltűnt. Először csak azt hitte, letért az útról pisilni, és megkérdezte a másik kettőt, hová ment. Mindketten azt állították, hogy egy ‘nagy ember, ijesztő arccal’ kijött a fák közül, megfogta a testvérük kezét, és bevitte magával a sűrűbe. Egyikük sem tűnt izgatottnak, sőt, később úgy meséte, mintha el lettek volna kábítva, lassúnak és összezavartnak tűntek. Természetesen halálra rémült, azonnal keresni kezdte az eltűnt fiát. A nevét ordította, és egy ponton úgy tűnt, mintha hallotta volna válaszolni.

De természetesen nem rohanhatott vakon az erdőbe, még ott volt a másik két gyermeke, ezért a parkolóból felhívta a rendőrséget, ők pedig azonnal kiküldtek minket. Kiértünk, és azonnal meg is kezdtük a keresést. Az akció mérföldeket fedett le, de még csak nyomát sem leltük a fiúnak. A kutyák nem fogtak szagot, és nem találtunk sem ruhafoszlányokat, sem törött, letaposott ágakat, szó szerint semmit, ami arra utalt volna, hogy egy gyerek járt a környéken. Természetesen egy rövid időre az anyára terelődött a gyanú, de nyilvánvaló volt, hogy mennyire súlyosan érintette őt az eset. Hetekig kerestük a fiút, önkéntes segítőket is bevontunk, de egy idő után a keresés kifulladt, és tovább kellett lépnünk. Az önkéntesek viszont tovább kerestek, és egy nap hívást kaptunk az adóvevőn, hogy találtak egy testet, amelyet ki kell mentenünk. Megadták a pontos helyet, és nem hittük el. Úgy véltük, csak egy másik gyerekről lehet szó.

De kimentünk a helyszínre, legalább 15 mérföldre onnan, ahol a fiú eltűnt, és bármennyire is hihetetlen, megtaláltuk a holttestét. Amióta csak megtaláltuk, próbálok rájönni, vajon hogy juthatott oda ez a kölyök, de képtelen vagyok válaszolni. Egy önkéntes épp a környéken volt, mert úgy gondolta, elkezd nézelődni olyan helyeken is, amelyekre senki más nem gondolt, hátha valaki megpróbált megszabadulni a testtől. Egy magas, sziklás emelkedő lábához ért, és félúton a csúcsáig megpillantott valamit. Szemügyre vette a távcsövén keresztül is, és beigazolódott a sejtése, egy kisfiú holttestét látta, ahogy a sziklafal egy szűk hasadékából lógott ki. Felismerte a póló színét, és rögtön tudta, hogy az eltűnt fiú az.

Ekkor hívott minket, és kivonultunk a helyszínre. Majdnem egy órába telt, mire sikerült leszedni a testet, és közben képtelenek voltunk elhinni, amit láttunk. Nem csak 15 mérföldre volt a fiú onnan, ahol eltűnt, de nem volt rá magyarázat, hogyan juthatott oda fel önállóan. Az emelkedő brutális, még a mászófelszerlésünkkel sem volt egyszerű feljutni rajta. Ráadásul a testen egy karcolást sem találtunk. A cipői ugyan eltűntek, a lábain sem sérülés, sem sár nem árulkodott a pontos eseményekről. Közel sem tűnt úgy, minta valamilyen állat felrángatta volna oda. És amennyire meg tudtuk állapítani, még csak nem is olyan régen érte utol a végzete. Azon a ponton legalább egy hónapja volt kint magányosan a vadonban, ám mégis mintha csak egy, legfeljebb két napja távozott volna a kis testből az élet. Az egész ügy hihetetlenül furcsa volt, és az egyik legrémisztőbb bevetés, amelyen valaha részt vettem. Később a halottkémtől megtudtuk, hogy a fiúval az időjárás végzett. Halálra fagyott, valószínűleg az este folyamán két nappal azelőtt, hogy ráakadtunk. Nem volt sem gyanúsított, sem válasz.

IX.
Amikor még gyakornok voltam, az egyik legelső bevetésem célja egy négy éves gyerek megkeresése volt, aki elkószált az édesanyjától. Egy olyan eset volt, amikor biztosak lehettünk abban, hogy meg fogjuk találni, mert a kutyák nagyon erős szagot fogtak, és egyértelmű jeleket találtunk, hogy még a közelben volt. Egy málnabokrokkal teli részen akadtunk rá, egy mérföldre attól a helytől, ahol utoljára látták, még csak észre sem vette, milyen messzire vándorolt. Az egyik veterán vitte vissza, aminek örültem, mert nem vagyok túl jó gyerekekkel, nehezemre esik beszélgetni velük, vagy szórakoztatni őket. Ahogy a mentorommal visszaindultunk, úgy döntött, teszünk egy kerülőt, hogy megmutasson nekem egy részt, ahol elég gyakran találunk eltűnt embereket. Egy természetes mélyedésről volt szó egy népszerű útvonal közelében, amelyre az emberek gyakran letértek, mert úgy vélték, lefelé haladni kevésbé megerőltető.

Sétáltunk, alig pár mérföldre voltunk tőle, és durván egy óra alatt oda is értünk. Miközben a környéken megmutogatta a helyeket, ahol a múltban eltűnt embereket talált, megpillantottam valamit a távolban. A helyet durván nyolc mérföld távolság választja el a fő parkolóterülettől, bár léteznek kerülőutak arra az esetre, ha valaki nem akar olyan sokat túrázni. Azonban az egész egy államilag védett terület, ami annyit jelent, hogy semmiféle kereskedelmi vagy lakhatási célokat szolgáló építkezés nem kaphat engedélyt. Ilyen részeken legfeljebb egy tűzoltó tornyot, vagy egy hajléktalanok által összetákolt menedéket pillanthattok meg. De onnan, ahol álltam, tisztán láttam, hogy annak a valaminek egyenes szélei voltak, és az egyik legelső dolog, amit megtanulhatsz odakint, hogy a természet soha nem szül egyenes vonalakat.

Rámutattam, de nem szólt semmit. Csak lemaradt, és hagyta, hogy előremenjek, és megvizsgáljam közelebbről. Húsz lábnyira voltam tőle, és a tarkómat borító összes hajszál égnek állt, amikor felismertem. Egy lépcső volt az, az erdő közepén. Normális helyzetben a legtermészetesebb dolog lett volna, egy tíz láb magas közönséges lépcső, melynek fokait bézs szőnyeg borította. De egy ház belseje helyett kint áll az erdő közepén. Az oldalát nem fedte szőnyeg, így még a fát is láttam, amelyből készült. Olyan volt, mint egy hiba egy videojátékban, amikor egy ház modelje nem töltődik be rendesen, és kizárólag a lépcsők láthatóak az épületből. Ott álltam, az agyam túlórázott és próbált magyarázatot keresni a látványra.

A mentorom utolért, megállt mellettem, és csak ácsorgott, mintha a világ legközönségesebb dolga tornyosulna előttünk. Megkérdeztem, hogy mi a francot keres ez a valami itt, és csak elnevette magát. “Szokj hozzá újonc. Sokat fogsz még látni belőlük.” Közelebb próbáltam lépni, mire megragadta a karomat. Erősen. “Én nem tenném.” A hangja nyugodtnak hangzott, de nagyon szorosan fogott, miközben némán néztem rá és vártam a magyarázatot. “Rengeteg ilyet fogsz látni, de ne menj a közelükbe. Ne érj hozzájuk, ne menj fel rajtuk. Ne vegyél róluk tudomást.” Faggatni kezdtem, de valami a pillantásában azt sugallta, jobban járok, ha hagyom a dolgot.

Továbbálltunk, a téma pedig egyszer sem merült fel a kiképzésem hátralevő részében. Ugyanakkor igaza volt. Úgy becsülném, hogy durván minden ötödik hívásnál belefutok egy lépcsősorba. Néha egész közel állnak az úthoz, néha két vagy három mérföldre. Néha húsz, harminc mérföldre vannak, szó szerint a semmi közepén, és csak a legkiterjedtebb kereséseken vagy gyakorló hétvégéken bukkanok rájuk. Általában jó állapotúak, de néha olyanok is felbukkannak, amelyek szinte összeomlanak a kortól és az elhanyagoltságtól. Mind különböző típusúak, különböző méretűek, a legnagyobb, amelyet valaha láttam, úgy festett, mintha egy századfordulós kastélyból származna, a fokai legalább tíz láb szélesre nyúltak, a sor pedig tizenöt, vagy húsz láb magasra emelkedett. Próbáltam beszélni róluk másokkal, de mindenki ugyanazt hajtogatta, mint a mentorom. “Természetes jelenségek, ne aggódj miattuk, nem lényegesek, de ne menj hozzájuk közel, és ne menj fel rajtuk.” Amikor a mentoráltjaim engem kérdeznek, már én is ugyanezt válaszolom. Nem tudom, mi mást mondhatnék nekik. Remélem, hogy egy nap majd jobb válaszra lelek, de erre még nem került sor.

X.
Ez a következő ismét inkább szomorú, mintsem ijesztő. Egy fiatal férfi eltűnt a tél során, amikor igazság szerint senkinek sem lenne szabad a hosszabb túrázó útvonalakat használnia. Rengeteg lezárunk, de néhány egész évben nyitva marad, hacsak nem hullik le tonnányi hó. Végrehajtottunk érte egy akciót, de legalább hat láb vastag hó borította a talajt (szokatlanul kemény telünk volt abban az évben) és tudtuk, hogy valószínűleg nem akadunk rá tavaszig, amíg el nem kezdődik az olvadás. És úgy is lett, az első nagy olvadás után egy túrázó bejelentett egy holttestet nem messze a fő útvonaltól. Megtaláltuk egy fa törzsénél, egy olvadó hókupacban. Rögtön tudtam, mi történhetett, és a beleborzongtam. A legtöbben közületek, akik síelnek vagy snowboardoznak, esetleg hegyeken szoktak túrázni, szintén sejthetik.

Amikor leesik a hó, nem szokott olyan vastagon összegyűlni az ágak alatti területeken, főleg örökzöldek esetében, mert az ágaik szinte egy zárt ernyőt alkotnak. Ez azt eredményezi, hogy a fa törzse körül kialakul egy terület, ami laza, porszerű hóval, levegővel és ágakkal töltődik fel. Fakutaknak hívják őket, és nem túl feltűnőek, hacsak nem tudod előre, mit keresel. Figyelmeztető jelzéseket szoktunk kitenni az útvonalak kezdeténél, nagyokat, hogy az emberek tudják, mennyire veszélyesek, de minden évben, ha szokatlanul sok hó hullik, legalább egy olyan ember van, aki nem olvassa el őket, vagy nem veszi komolyan, és csak tavasszal akadunk a nyomára. A legjobb tippem, hogy a fiú túrázott és elfáradt, vagy görcsöt kapott a sűrű hóban meneteléstől.

Le akart ülni a fa törzsénél, nem sejtve, hogy egy fakút van ott, és belezuhant. A lábaival felfelé beszorult, a körülötte tornyosuló hó pedig ráomlott. Nem tudta kiszabadítani magát és megfulladt. Hómerüléses fulladásnak hívják az ilyet, és nem fordul elő gyakran, csak nagyon vastag hótakaró esetén. De ha megrekedsz egy lehetetlen pozícióban, ahogy emberünk is, már akár hat láb vastag hó is halálos lehet. Leginkább az rémített meg, hogy elképzeltem, hogyan küzdhetett a fiú. Fejjel lefelé, a fagyos hidegben nem lehetett gyors halála. A hó egy kemény, sűrű kupacot formált fölötte, szó szerint képtelenség volt kiszabadulni alóla. Ahogy egyre nehezebbé vált számára a légzés, valószínűleg felfogta, mi történik vele. Bele sem merek gondolni, vajon mi járhatott a fejében az utolsó perceiben.

XI.
Rengeteg kevésbé természetbarát ismerősöm szokott faggatni, hogy láttam-e már a Kecskeembert valamelyik hívásom során. Sajnos, bár azt hiszem inkább szerencsémre, soha nem történt még velem ilyesmi. Az ehhez legközelebb álló esemény valószínűleg a “fekete szemű ember” ügy volt, de akkor sem láttam semmit. Viszont volt egy hívásom, amikor történt valami hasonló, bár nem biztos, hogy azt a Kecskeembernek tudnám be. Kaptunk egy jelentést, miszerint egy idősebb nő elájult az egyik útvonal mellett, és segítségre volt szüksége, hogy visszajuthasson a fő területre. Felmentünk arra a pontra, ahol várakozott, a férje is vele volt. A férfi rohant, vagyis a mi tempónkkal mérve inkább kocogott, és elmesélte, hogy csak egy kicsit tért le az útról megnézni valamit, amikor a felesége sikítani kezdett mögötte. Visszafutott hozzá, és ájultan hevert az ösvényen. Hordágyra fektettük, és ahogy haladtunk a bejárat felé, magához tért és ismét sikítani kezdett.

Megnyugtattam, és megkérdeztem mi történt. Már nem emlékszem pontosan, hogy mit mondott, de lényegében a következő események zajlottak le: a férjét várta, amikor egy nagyon furcsa hangot kezdett hallani. Úgy írta le, mintha valamilyen macska lett volna, de valahogy furcsának tűnt, és nem tudta megállapítani, miért. Egy kicsit előrement, hogy megpróbálja jobban hallani, és úgy tűnt, mintha egyre közeledne. Minél közelebb került hozzá, annál kényelmetlenebbül érezte magát, mígnem végül felismerte, mi hangzott benne olyan furcsán. A következő részre pontosan emlékszem, mert annyira bizarr, hogy szerintem akkor sem tudnám elfelejteni, ha akarnám. „Nem macska volt, hanem egy ember, aki a ’miau’ hangot ismételgette újra és újra. Csak ’miau miau miau’. De nem is lehetett ember, mert még soha nem hallottam embert úgy zúgni a hangszálaival.

Azt hittem elállítódott a hallókészülékem, de ilyesmiről szó sem volt, beállítottam, és még mindig zúgónak, duruzsolónak hallottam a hangot. Szörnyű volt. Egyre közelebb jött hozzám, de nem láttam semmit. És minél közelebb jött hozzám, annál rémültebb lettem, és az utolsó dolog, amire emlékszem, egy alak volt, ami előugrott a fák közül. Azt hiszem akkor ájulhattam el.” Természetesen el sem tudta, képzelni, mit keresett egy emberekre nyávogó tag az erdő közepén, ezért miután leértünk a hegyről, szóltam a felettesemnek, hogy át fogom kutatni a területet, hátha találok valamit. Engedélyezte, felkaptam egy adóvevőt, és visszamentem oda, ahol a nő elájult. Nem láttam senkit, így legalább még egy mérföldet haladtam, és amikor visszaindultam, letértem az útról, hátha rájövök, honnan látta előugrani ezt a valamit.

Ekkor már majdnem lement a nap, és nem igazán vágytam rá, hogy este egyedül kint maradjak, így felhagytam a kereséssel, és az eszembe véstem, hogy majd másnap nézzek szét megint. De ahogy elindultam vissza, hallani kezdtem valamit a távolban. Megálltam, és kemény hangon felkiáltottam, hogy bárki, aki a közelben van, haladéktalanul azonosítsa magát. A hang nem jött közelebb, nem is lett hangosabb, de pont úgy hangzott, mintha egy férfi azt ismételgette volna „miau, miau” különös, monoton hangon. Bármennyire tűnik is nevetségesnek, pont úgy hangzott, mint az egyik szereplő a South Park-ból, az elektromos gégével beszélő Ned. Letértem az útról abba az irányba, amerről hallani véltem, de képtelen voltam közelebb kerülni hozzá. Mintha minden irányból egyszerre hallottam volna. Egy idő után elhalkult, én pedig visszatértem a bejárathoz.

Nem kaptam több, ehhez hasonló jelentést, és bár később visszatértem a területre, soha többet nem hallottam ezt a hangot. Azt hiszem, csak egy ostoba kölyök volt, aki kint szórakozott az emberekkel, de be kell vallanom, felkavart az élmény.

Nos, ez elég masszív szövegheggyé hízott, ezért elnézést is kérek. El akartam jutni azokhoz a történetekhez is, amelyeket a barátom mesélt nekem, és van néhány különösen jól sikerültje is, ezeket holnap este kiteszem majd. Van még néhány saját is, amelyek azt hiszem, tetszeni fognak. Sajnálom, hogy ismét ilyen izgalmas ponton búcsúzok tőletek, remélhetőleg érdemes várni a történetekre, és kibírtok 24 órát, amíg legközelebb postolni tudok majd.

 

SZERK.: Mivel úgy tűnik, mind szeretnétek többet hallani, holnap este annyit le fogok írni amennyit csak tudok, és kiteszem egy nagyobb bejegyzésként. Ebben szerepelni fognak a barátom történetei is, valamint utánajárok, hátha el tudok érni még néhány embert, akik úgy sejtem, szintén mesélhetnének érdekes dolgokat. Pusztán nem voltam benne biztos, hogy állnak az emberek az ilyen hosszú írásokhoz, de ha ez nektek megfelel, még rengeteg történetet fel fogok tenni!

Eredeti szerző: Kerry Hammond (searchandrescuewoods)
Fordította: Zoo_Lee

Be the first to comment on "TranslatePasta #05 – Search and Rescue Woods ( aka. Butcher’s Block) (1. rész)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..