Vérmérséklet: Drakula az élőhalott és a halhatatlan – méltó folytatások?

drakula az élőhalott thumbBram Stoker legendás regénye, a Drakula idén május végén fogja ünnepelni 121. születésnapját. Kevés lenne egy cikk ahhoz, hogy összes érdemét felsoroljam és részletezzem – nem csak a horrorirodalom egyik legkiválóbb darabja, amely a mai napig megállja a helyét (mellesleg személyes kedvencem, amelyet évente legalább egyszer újraolvasok), de a horror egész műfajára, a korai horrorfilmekre is felbecsülhetetlen hatással bírt, egy komplett szubkultúra megszületése előtt kövezte ki az utat, és a számtalan folklór motívumból összegezte, megalkotta a ma ismert modern vámpír alakját. Kicsit sem meglepő, hogy rengeteg folytatása, újraértelmezése létezik (ebben jelentős szerepet játszott a szerzői jogok sikertelen megtartása Stoker családja részéről, amely lehetővé tette jóváhagyásuk nélkül már viszonylag korán olyan filmek létrejöttét, mint a Universal-féle Drakula lánya és Drakula fia), ám ebből kiemelkedőek azok a kötetek, amelyek elég ambíciózusan a Drakula “hivatalos folytatásaiként” hirdetik magukat.

 

Két ilyen kötetet vettem elő polcomról, kézenfekvő módon még a címük is egyezik: “Dracula, the Undead” (mindössze egy kötőjelnyi különbséggel). Az elsőt Freda Warrington írta és a Szukits adta ki magyarul “Drakula, a Halhatatlan” címen még a kilencvenes évek végén, míg a második Dacre Stoker (az eredeti regényt szerző Bram Stoker dédunokaöccse) és Ian Holt 2009-es szerzeménye, melyet az Athaneum jelentetett meg itthon “Drakula, az élőhalott” fordítással. Az elemzés előtt fontos tisztázni a közvéleményt, amely mindkettőt elég élesen elítéli méltatlan, szenzációhajhász utódokként (Dacre Stoker alkotását, mivel az eredeti szerző rokonaként a lehető leghitelesebb folytatásként próbálta eladni alkotását, talán még élesebben). Ám az elemzés során ezeket mellőzöm, és amennyire csak lehetséges, szeretném teljesen semleges véleményről indulva kielemezni, vajon megérdemelt-e ez a negativitás, a két kötet közül melyik a jobb, illetve érdemes-e Drakula rajongóknak egyáltalán fontolóra venni az elolvasásukat.

drakula az élőhalott

Történet

Warrington folytatásában a vámpírvadászok évekkel később visszatérnek Drakula kastélyához, hogy ott egy keresztény szertartással megemlékezzenek győzelmükről, és megbizonyosodjanak róla, hogy a gróf végleg távozott az élők sorából. Ez borzalmas ötletnek bizonyul, mivel Mina ereiben, ha hatástalanul is, de ott csörgedezik Drakula vére. A nő közelsége elég ahhoz, hogy a vámpír erőre kapjon, és egy elcsábított fiatal lány segítségével visszatérjen Angliába, ahol feltámadása teljessé válik és elkezdi forralni a bosszút ellenségei legyőzésére. Egy párhuzamos szálon az említett fiatal lány, Elena nagybátyja felfedezi a Scholomance-t, az eredeti regényben is említett ördögi iskolát Erdély szívében, ahonnan Drakula is megszerezte pokoli erejét, és ahol összeakad egy még ősibb vámpírral, aki áruló fajtársa vérére szomjazik.

Stoker és Holt regénye időben jóval később veszi fel a szálakat, sőt, még az eredeti regény eseményeit is kissé átdátumozza, hogy azok egybeessenek Hasfelmetsző Jack gyilkosságsorozatával. Bár a narratíva időről – időre átvált az eredeti regényből is ismert vadászokra, a főhősünk ezúttal Quincey, Mina és Jonathan színészi ambíciókkal megáldott fia, aki huszonévesen nem csak szülei sötét örökségével kénytelen szembesülni, de a feltámadt Drakulával és a vérszívó Báthory Erzsébet grófnővel is.

Történet szempontjából bár Warrington regénye sokkal inkább erőlteti a folytatást, Drakula feltámasztását, miután a cselekmény elindul, a narratívája már sokkal inkább illik az eredeti regényhez, próbál hű maradni a karakterekhez, hangulathoz (annak ellenére hogy a könyvön, ahogy arra később is kitérek, érződik az eredeti óta eltelt évszázad, és a közben lángra kapott vámpírromantika, Anne Rice hatása). Dacre Stoker Drakula folytatása gótikus gyomorrontás, amely Hasfelmetsző Jacktől Báthory Erzsébetig mindent felpakol, történetvezetésében pedig nem egy igen méretes lyukat hagy szándékosan, hogy arra franchiset, előzmény – és folytatásköteteket építhessen.

Vámpírábrázolás és hangulat

drakula az élőhalott Warrington műve ebben a kategóriában sikert és kudarcot is egyszerre arat. Az eredetihez való hűség jegyében megőrizte a levelekből, naplóbejegyzésekből épülő struktúrát, az ezeket kísérő hangulatot viszont már nem. Nem csak képtelen új, hátborzongató elemeket költeni azokhoz az alapokhoz, amelyeket Stoker már lefektetett (talán legfeljebb a Scholomance-ról szóló első fejezetekben), de maga Drakula is sokkal aktívabb résztvevője a történetnek, a rejtélyes, homályba burkolózó démoni alak sokkal emberibb, egyben lényegesen kevésbé fenyegető, rengeteget veszít eredeti potenciáljából. Démoni antagonista helyett inkább Rice-i jegyekkel kibővített szereplője a történetnek, akinek gondolatait, perspektíváját ugyan nem ismerhetjük meg, de közel sem az az ösztönös, ördögi teremtmény, aminek Stoker eredetileg megalkotta.

Ám Warrington grófja még így is mérföldeket ver Dacre Stoker rémére, aki mintha nem is lenne azonos őse teremtményével. Stoker folytatásának érdekessége, hogy lépten-nyomon arra hivatkozik, a Drakula eredeti kéziratához, Bram Stoker személyes jegyzeteihez nyúlt vissza, miközben az eredmény, amit Ian Holt-tal közösen letett az asztalra, legfeljebb annyira tűnik hűnek az eredetihez, mint bármelyik minőségibb fanfiction. A naplókból, levelekből építkező felépítés a kukába került, hogy így hőseit jóval mozgalmasabb, aktívabb helyzetekbe tehesse, amely bár indokolt, de a cél, amit szolgálnak, sokkal inkább kelti egy regénybe adaptált, Van Helsing / Múmia – jellegű akcióhorror érzését, mint valódi horrorét. Erre remek példa a száguldó metrószerelvényen vívott harc az alakváltott Drakula és Báthory Erzsébet között, mely pontosan annyira kiábrándító, mint amilyennek hangzik. Maga a gróf pedig köszönőviszonyban sincs az eredeti rémmel, Dacre nem csak egy-az-egyben azonosítja őt III. Vlad herceggel (Bram Drakuláját Vlad csak inspirálta, a közhiedelemmel ellenben nem volt egyértelmű a megfeleltetés) és ferdíti el még a múltbeli idősíkokat is, hogy Drakula és Báthory távoli rokonok lehessenek, de Drakulája már-már végtelenül emberibb, egy meg nem értett, de legalábbis félreértett sötét hős, aki álruhát ölt, fél világokat utazik át, csak hogy felvegye a harcot a még nála is borzalmasabb sötét erőkkel.

Karakterek

Drakula mellett persze nem szabad megfeledkezni a többi szereplőről sem, hiszen mind az eredeti regényben, mind a két folytatásban rajtuk keresztül ismerhetjük meg a narratívát, az ő szemszögükből, különböző látásmódjukból áll össze mind a hangulat, mind a borzalmas események sora. Warrington kötete ilyen szempontból is jól teljesít. Bár elvesz valamennyit a vámpírvadászok hősiességéből és makulátlan ábrázolásából annak érdekében, hogy semmissé tehesse Drakula fölött aratott teljes győzelmüket, és emberibbé a gróf drakula az élőhalottalakját, többnyire ilyen téren is hű marad a Stoker által lefektetett alapokhoz, és az általa megteremtett új karakterek is remekül működnek a régiek mellett. Warrington egy lényeges újítása még a feminista vonal, egyfajta válaszként a Stoker műveiben hol finomabban, hol durvábban felbukkanó soviniszta megnyilvánulásokra, melynek mind Mina, mind a Drakula szolgálatába álló új női karakter, Elena a szócsövei – főleg utóbbi, akinek tetteit, tragikus sorsát elsősorban a férfiak, apja és nagybátyja elnyomásától való rettegése motiválja.

Dacre Stoker esetében elég komoly erőfeszítéseket kell tennem, hogy türtőztessem magam, és amit ezen a ponton írjak a könyvéről, az ne csak több soron keresztül vezetett ingerült fröcsögés legyen. Azzal arányosan, ahogy Drakula egy sokkal pozitívabb karakter, egyfajta antihős lett, úgy váltak az őt legyőző vámpírvadászok is egyfajta torz paródiáikká, akik legfeljebb a vakszerencsének köszönhették győzelmüket a vámpírok felett. Jonathan alkoholista kurvapecér, aki boldogtalan házasságban él Minával, Van Helsing megszállott, rögeszmés fanatikus, aki számára a cél már minden eszközt szentesít, Seward magatehetetlen kábítószerfüggő és így tovább. A legélesebb váltás Mina kapcsán érezhető, akit a tiszta, a jó, a keresztény értékeket képviselő hősnőből egy korabeli fanatikus Alkonyat-rajongó megfelelőjévé degradáltak, és vámpírvadászat helyett konkrétan megszökni készült Drakulával, míg végül szinte “Jacob vagy Edward” szintű dilemmát követően nem választotta mégis Jonathant. Az új karakterek, akiknek egy részét Dacre elvileg Bram eredeti jegyzetéből emelte át, többnyire felesleges, elhanyagolható és felejthető addíciók, akik többnyire a történetre, a végkifejlettre sincsenek különösebb hatással. Ahogy a “Drakula vendége” című különálló novella, amely eredetileg Stoker első fejezete lett volna, úgy ezek sem véletlenül kerülhettek ki a regény végleges változatából – a “vendég” is érdekes addíció, de nagyon durván felborította volna az eredeti mű tempóját, stílusát, ha bent marad nyitófejezetként. Egyedül a főhős Quincey az, akire legalább működőképes szereplőként lehet tekinteni, rá is pusztán azért, mert az egyetlen karakter, aki legalább hitelesen és logikusan viselkedik ebben a gótikus akciófelvágottban. Dacre Stoker tiszteletét őse iránt pedig igencsak megkérdőjelezi, ahogy bánik vele a regényben. Bram ugyanis személyesen is felbukkan a szereplőgárdában tehetségtelen, frusztrált íróként, aki még legnagyobb művét is csak egy kocsmában kihallgatott beszélgetésből hozta össze, és ennek legnagyobb megbecsüléseként a visszatérő Drakula egyik első áldozatává válik.

Konklúzió

A fenti szempontokból is látszik, hogy amennyiben Drakula folytatást szeretnétek olvasni, Freda Warrington könyve egyértelműen a jobb választás. A “Drakula, a halhatatlan” nem váltja meg a világot, nem egy kihagyhatatlan addíció a vérszívó gróf rajongóinak, viszont tisztelettel bánik Stoker művével, karaktereivel, és igen érdekes elemekkel, modern kommentárral egészíti ki a mítoszt. Kicsit sem rosszabb, mint a számtalan filmre vitt adaptáció, folytatás, újraértelmezés, és egy olvasást lelkes, érdeklődő rajongóktól mindenképp megérdemel.

értékelés: 7/10

moly moly.hu logo

 

 

 

Dacre Stoker és Ian Holt regényével szemben azonban nehéz nem egyetérteni a felháborodott rajongókkal. Talán hajlandó lennék megkegyelmezni neki, ha az lenne, ami a Van Helsing, az Ismeretlen Drakula, a Castlevania sorozat – egy sokadik, bő értelmezése a leghíresebb vámpír mítoszának. Ám olyannyira markánsan hirdeti magát a történet hivatalos folytatásaként, sőt Stoker eredeti jegyzeteinek birtokában hitelesebb Drakulaként, mint maga a Drakula, hogy összességében szégyenfolt az eredeti regényre nézve. Érdeklődők adhatnak neki egy esélyt, mert egy horror elemekkel megpakolt akciófilm regényváltozataként még működne, de csak akkor és csak úgy, ha a szerző neve, a borítóra nyomott ígéretek és a hírverés ellenére maximálisan elvonatkoztatnak az eredeti regénytől.

értékelés: 3/10

moly moly.hu logo

 

 

 

Stoker és Holt idén októberben érkező előzménykötetétől, a Dracultól, melyet állításuk szerint szintén Bram Stoker eredeti jegyzeteiből hoztak össze, előre rettegek. Valószínűleg el fogom olvasni, és írok is róla nektek, de ha a szerzők ugyanúgy hűbbek akartak lenni az eredeti Drakulához az eredeti Drakulánál, tartok tőle, hogy a véleményem igen hasonló lesz.

Zoo_Lee

Be the first to comment on "Vérmérséklet: Drakula az élőhalott és a halhatatlan – méltó folytatások?"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*