The Lobster (2015) (A homár)

Tavaly decemberben, nem sokkal a hivatalos bemutató után volt szerencsém Yorgos Lanthimos Egy szent szarvas meggyilkolása (The Killing of a Sacred Deer) című filmjéhez. A görög úriember által rendezett és részben írt dráma/thriller az utóbbi évek egyik legfurcsább filmes élményeként maradt meg bennem (még ha az összkép nem is volt teljesen pozitív), így egyenes út vezetett ahhoz, hogy a meglehetősen sajátos látás- és ábrázolásmóddal rendelkező író-rendező eggyel korábbi egész estés filmjét (mely egyben az első angol nyelvű teljes értékű produkciója is volt) is megtekintsem. Ha azt mondom, hogy a The Killing of a Sacred Deer után némi – nevezzük így – előítélettel viseltettem Lanthimos munkássága iránt, akkor ezen a Lobster (A homár) sem változtatott, sőt ez a korábbi film talán még inkább a “bizarr” tartományba lendítette nálam a műszer mutatóját.

Ami már a Szent Szarvas kapcsán is azonnal szemet szúrt, hogy Lanthimos színészei mintha csak a színészet antitézisének eljátszására lennének instruálva: félelmetes volt látni egy Colin Farrell szintű színészt, ahogy érzelemmentesen, monotonan felmondja a szövegét. Akkor én ezt a Szent Szarvas sajátosságának véltem (nem, az csak egy pillanatig fordult meg a fejemben, hogy Farrell ennyire szörnyű alakítást produkálna), ám kiderült, hogy ez nem a film, hanem görög barátunk stílusjegye. A Lobster (a magyar “A homár” címet az áthallás miatt mellőzném, nem szerencsés címadás) ugyanis ugyanezt nyújtja pepitában: a szereplők mintha súlyos érzelem deprivációban szenvednének: őszinte érzések, indulatok, de akár düh és harag nélkül. De ez is csupán egy adalék Yorgos Lanthimos sajátos világához, mely nagy vonalakban ugyan megegyezik azzal, amelyet sajátunkként ismerünk és egy darabig talán észre sem vesszük az apró különbségeket, de aztán leesik a tantusz és világossá válik a “párhuzamos univerzum” groteszk mivolta.

Egy disztópikus világban az ember csak párban létezhet. Ha valaki elveszíti párját – megözvegyül vagy elválik – a Hotelbe kerül, ahol 45 nap áll rendelkezésére, hogy új partnert találjon magának. Partnert találni nem egyszerű, ugyanis ebben a világban nem a testi vagy érzelmi vonzalom útján választ párt az ember, hanem valamilyen egyező tulajdonság alapján. Mondjuk, ha mindketten hajlamosak vagytok az orrvérzésre, vagy a szociopátia jegyeit mutatjátok, mi sem természetesebb annál, hogy ettől kezdve egy párként éljétek az életeteket. A Hotel persze minden lehetőséget biztosít arra, hogy magához való párt találjon az ember, ám ha mégsem sikerülne a dolog a kitűzött 45 nap alatt, még mindig nincs itt a világvége. Az ember fia vagy lánya két lehetőség közül választhat: vagy csatlakozik a Hotel környéki erdőkben bujkáló magányosokhoz – akikre egyébként a Hotel lakói rendszeresen vadásznak – vagy hagyja, hogy a törvények értelmében állattá alakítsák és így élete hátralevő részét az általa választott jószág képében éli le.

David (Colin Farrell) negyvenes férfi, aki – miután felesége elválik tőle – kénytelen beköltözni a Hotelbe, hogy új párt találjon magának. David-et nem tölti el bizakodással a gondolat, hogy nemrégiben bátyja is hasonló procedúrán esett át és most egy juhászkutya képében kíséri hűsünket még a Hotelbeli szobájába is. Beköltözéskor David-nek is nyilatkoznia kell róla, hogy a 45 nap elteltével milyen állat bőrében kívánja folytatni földi pályafutását. Ő a homárt (angolul “lobster”) választja, mivel elmondása szerint annak kék vére az állat nemességére utal. A napok gyorsan telnek, és David számára egyre közelebbi rémképként sejlik fel, hogy egy homár páncéljába zárva fejezze be életét, így jobb ötlet híján szociopátiás hajlamokat színlel, hogy a Hotelben tartózkodó és még szabad préda Szívtelen Nővel összejöjjön. A Szívtelen Nő persze idővel megszimatolja a turpisságot és David nem is képes kiállni a próbát, mely elé a nő állítja. A férfi végül az erdőbe menekül, ahol a magányosak tanyáznak, ám a társadalmon kívüli társadalom sem olyan idilli, ahogy azt az egyszeri mozilátogató gondolná.

Talán a szinopszis alapján sejthető, hogy a Lobster-t egyfajta furcsa, nagyon sötét humor lengi körül, ám a viccesnek értékelhető szituációk mégsem késztetnek harsány nevetésre. A disztópia mögé rejtett allegorikus tartalom ugyanis olyan elemi erővel mutatja be nekünk az ember végtelen magányosságát, hogy a nézőnek egy fikarcnyi kedve sincs nevetni az abszurd, bizarr helyzeteken. Sajnáljuk David-et, sajnáljuk a Hotelben lévőket és sajnáljuk az erdőben élő magányosokat, akik törékeny szabadságukért gyökerestül kísérlik meg kiirtani magukból a társas érintkezés intimebb módozatait. És éppen ez teszi az egész allegóriát annyira hatásossá: nincs feloldás, a társadalmi kötelékek elszakítása után sem az általunk ismert őszinte érzelmeket látjuk, hanem csupán a Hotel világának inverzét, mely önmagában is csupán bizarr lenyomata a mi világunknak. Az ember arra teremtetett, hogy párban éljen – mutatja nekünk a Hotel -, egyesek dönthetnek úgy, hogy feladják emberi mivoltukat – ha nem találnak párt, állattá válnak, míg mások választhatják az egyedüllétet, a társas magányt, ez viszont keserűséget szül, nem boldogságot.

Az elidegenedés, a többi embertől való elszigetelődés metaforája a már fentebb említett “élettelen” színészi játék is. Amit annak idején a kifejezetten ezzel a témával foglalkozó Equilibrium-nak még egy Christian Bale, Sean Bean párossal sem sikerült igazán jól megmutatni, azt Lanthimos mintegy “mellékhatásként” tökéletesen véghezviszi a Lobster-ben Colin Farrell, Rachel Weisz, John C. Reilly (a teljesség igénye nélkül) asszisztálásával. Érzésem szerint ráadásul, amíg ez a technika az Egy szent szarvas meggyilkolásában inkább önmagáért, a bizarr légkör megteremtése végett szerepelt, addig a Lobster-ben a film mondanivalójának szerves közvetítő közegeként funkcionál. Az egész mindenség mellé pedig Írország tengerpartja és homályos, sűrű erdei szolgáltatják a vizuális körítést.

lobster

A fent leírtak és annak ellenére, hogy nehezen emlékszem vissza a közelmúltból olyan filmre, amely ennyire a hatása alá kerített volna őszintének kell lennem. A Lobster nem való mindenkinek. Távolról sem. Lassan építkezik, a dialógusok éppen az érzelemmentesség okán nem túl gördülékenyek és a film bizarr volta, furcsa hangulata is sokakban visszatetszést kelthet. Disztópiába oltott dráma, némi fekete humorral nyakon öntve és jéghidegen tálalva. Akit ez nem rémiszt el és a horror vagy science fiction berkein kívül a fúziós, kevert műfajok, nehezebben fogyasztható tartalmak iránt is fogékonynak gondolja magát, annak bátran ajánlom.

Értékelés: 9/10

Gabblack

Be the first to comment on "The Lobster (2015) (A homár)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..