Extinction (2018)

Az emberek történelmük során számos forgatókönyvet tartottak, és tartanak a mai napig is számon azt illetően, hogy miként fog egy nap fajunknak végképp leáldozni. A népszerűbb, populárisabb elméletek közül merített Ben Young is, amikor létrehozta a Netflix gondozásában megjelenő, Extinction névre hallgató sci-fit. 

Fekete lyukak, a Földbe csapódó égitestek, Napunk működésének megváltozása, ellenséges idegen fajok inváziója, hirtelen éghajlatváltozás, vagy netán az Isten által kijelölt időpont elérkezése (utóbbi persze nem zárja ki persze az előbbieket). A számos elképzelés közül szinte mindegyik ember szimpatikusnak, vagy reálisnak tarthatja valamelyik scenáriót, bár ezen vélemény érthető módon erősen függ hitbéli, vagy világnézeti szempontoktól; lényeg a lényeg: abban szinte mindenki egyetért, hogy egyszer, valamilyen módon fajunknak harangozni fognak, és a jelenleg ismert földi létezésünk előbb, vagy utóbb de meg fog szűnni.

Egy hasonló, visszatérő vízióval küzd Peter is, az Extinction (nem összekeverendő a 2015-ös, ugyanazon nevet viselő, posztapokaliptikus témájú filmmel) főhőse. A mérnökként dolgozó férfi álmaiban visszatérően ugyanazt a képsort látja: a Föld lakosságát lerohanja egy ismeretlen faj, és a civilizációk közt pusztító harc bontakozik ki. Ha mindez még nem lenne elég aggasztó, Peter saját családjának sorsáról is lát korántsem megnyugtató képkockákat, így az egyre nyomasztóbb teher lassan kezdi felőrölni főhősünk idegeit.

Peter felesége nógatásának engedve elmeorvosi szakértőhöz fordul, azonban egy ottani paciens tanácsinak és saját furcsa megérzésének hatására az utolsó pillanatban inkább meghátrál, és kivágtat a klinika ajtaján, maga mögött hagyva a gyanúsan kedvesnek tűnő személyzetet. Környezetnének nincs azonban ideje, hogy az ekkorra már teljesen megzavarodott Petert alaposabban elővegye a hirtelen meghozott, impulzív döntésért, hiszen egy este – amikor a család épp baráti összejövetelt tart – bekövetkezik az, amitől főszereplőnk hetek óta retteg: a sötét égboltot baljós fények világítják meg, egyik pillanatról a másikra pedig harc bontakozik ki egy ismeretlen, de annál agresszívabb támadóval, és az invázió elkezdődik.

Bár a cikk megírásához képest majd egy hete láttam a filmet, továbbra sincs bennem letisztult kép az Extinctionnal kapcsolatban annak besorolását illetően, ennek oka részben a hullámzó teljesítményben keresendő. Röviden felvázolva a helyzetet: ami egy érdekes, izgalmas sci-fi-thrillernek indul, hirtelen átcsap egy Függetlenség Napja-féle akciófilmbe, majd egy csavart belecsempészve ismét inkább az előbbi vonulatot igyekszik erősíteni. Azonban, véleményem szerint ez a a váltás nem sikerül olyan jól, mint ahogyan azt a készítők elképzelték. Valami miatt végig ott motoszkált a fejemben az az érzés, ami szerint az Extinction alkotói valami nagyot akartak mondani, csak éppen a megfelelő eszközeik nem voltak meg hozzá, így a dolog félig-meddig átcsúszott az átlagos-közhely mezsgyéjére.

Érzésem szerint két opció lehetett volna jobb megoldás: vagy ragaszkodnak az első félórában vázoltakhoz, és tartva a tempót, kibontanak egy összetettebb szálat, vagy az akciófilm-elemekre való fókuszálásból úgy térnek vissza, hogy tényleg sikerül valami átütően egyedit alkotni közben. Sajnos egyik sem valósult meg, ennek okán a kezdetben érdekesnek induló Extinction átcsap egy tucatfilmbe, az utolsó tizenöt- húsz percben pedig a giccs is megjelenik, mint alkotóelem, és megfűszerezi az addigra már egyébként is gyengébb lábakon álló összképet. Mindent összevetve az Extinction nem kifejezetten rossz film, jónak sem nevezném, inkább a szokásos, egyszernézős kategória sokadik darabja.

Értékelés: 5,5/10

(Absvrd)

            

 

Be the first to comment on "Extinction (2018)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..