The Island of Doctor Moreau (1996) (Dr. Moreau szigete)

Ugyanabban az évben, mikor a világsajtó attól volt hangos, hogy brit tudósok létrehozták Dolly-t, a három anyától egyszerre származó klónozott bárányt és ezzel végérvényesen szélesre tárták az utat a génmanipuláció addig csupán a science-fiction világában létező ideája előtt, a Dr. Moreau szigete is megszületett a filmtörténet egyik leghányattatottabb forgatásának betetőzéseképpen. A történet eredetije, az 1896-ban kiadott hasonló című H. G. Wells regény is éppen ekkor ünnepelte századik születésnapját, így jogosan várhatta a célközönség, hogy a világsztárokkal teletűzdelt produkció legalábbis méltóképpen állít emléket az eredeti műnek. A kritikusok és a mozibajárók szerint azonban nem ez történt, így a John Frankenheimer vezette társulat egy igen csúfos buktát zsebelhetett be. De valóban ennyire rossz lenne (jelenleg 4.5 pont IMDB-n) a Dr. Moreau szigete?

Két dolog ragadt meg bennem úgy igazán mélyen Dr. Moreau kapcsán, habár a cselekmény jó részére csak igen halványan emlékeztem. Először is az a jelenet még a film elején, amikor Montgomery (Val Kilmer) elroppantja a nyuszi nyakát, amit egy pillanattal korábban még Douglas (David Thewlis) simogatott és puszilgatott. Számomra ennél konkrétabb jel már nem is kellett ahhoz, hogy tudjam, valami ritka nagy disznóság folyik ezen a szigeten és azonnal kíváncsivá is tett, hogy mi lehet az. A másik emlékem Moreau kapcsán egyben egy kisgimis, ottalvós osztálykiránduláshoz is kötődik, amikor is sikerült valami olyan szállást szereznünk – ha jól rémlik Siófokon -, ahol az akkoriban nagy durranásnak számító HBO is fogható volt. És mit ad Isten, a késő esti műsorsávban játszott örökbecsű remekmű, a Hercegnő és az Örömlány előtt éppen a Dr. Moreau szigetét adták, így a szobatársakkal történő közös felnőttfilmnézéshez (ez akkoriban sokkal kevésbé tűnt cikinek, mint mai fejjel visszagondolva) bizony előbb azt is le kellett tudni.

moreau

Bevallom őszintén egészen váratlanul ért az a tény, hogy a H. G. Wells által írt eredeti regény Frankenheimer-féle adaptációja nem az első és nem is a második próbálkozás volt a történet mozgóképre rögzítésére. Még a fekete-fehér érában, 1932-ben Charles Laughton címszereplésével (ez némi képzavar, hiszen a film címe The Island of Lost Souls volt) történt az első megfilmesítési kísérlet, magával a nagy Lugosi Bélával a Törvénymondó bőrébe bújva. A másodikig egészen 1977-ig kellett várni, ekkor Burt Lancaster öltötte magára az istent játszó őrült tudós szerepét. A filmhez magához mind ez ideig nem volt szerencsém, de a forgatásról készült képeket elnézve a maszkmesterek már ekkor is igen pofás munkát végeztek.

“Két lábon járni nagyon nehéz”, mond valami ehhez nagyon hasonlót a Törvénymondó, de az semmi ahhoz képest, amit a kilencvenes évekbeli újragondolást kigründoló, Wells történetét újraálmodó, majd a rendezői székből a forgatás kezdete után néhány nappal felállított Richard Stanley-nek kellett kiállnia. Ő volt az, aki saját eredeti interpretációját kívánta vászonra vinni és ehhez támogatónak és főszereplőnek megszerezte a kor egyik legnagyobb színészóriását, Marlon Brando-t. Stanley azonban egyrészről nem igazán jött ki jól a stúdió fejeseivel, másrészt a forgatás kezdete környékén csőstül kapta a nyakába a szerencsétlenségek áradatát. Eredetileg Bruce Willis és James Woods kapta volna Douglas és Montgomery szerepét, ám Willis válása okán visszamondta a szerepet, így helyére a Batman Forever-rel hatalmas népszerűségre szert tett, de egy igazi nehéz eset hírében álló Val Kilmer érkezett, aki rögtön bemutatót is tartott imádnivaló munkamoráljából és könnyű természetéből, aminek következtében a fő karakter helyett egy olyat kellett ráosztani, akinek kevesebbet kell a kamerák előtt izzadnia a párás melegben. Így lett Kilmer-ből Montgomery, aki a forgatás megkezdése után két nappal volt csak szíves megjelenni az északkelet-ausztráliai helyszínen és miután egy televíziós műsorból hírét vette, hogy akkori felesége válópert készül indítani, még a tőle megszokottól is destruktívabb magatartást mutatott a forgatáson.

A stúdiónak végül elege lett Stanley-ből, helyére az igazi, keményvonalas, autokrata rendező hírében álló John Frankenheimer-t szerződtették a direktori székbe. Frankenheimer hozta a saját íróját is – Ron Hutchinson-t -, aki el is kezdte saját, nem éppen kiforrott elképzelése szerint újragondolni a Stanley által írt szkriptet. Időközben felmondott az Edward Douglas szerepére szerződtetett Rob Morrow, helyét az amúgy remek angol karakterszínész, David Thewlis vette át. A rendezőcsere, a forgatókönyv ad-hoc volta, Kilmer és Brando sztárallűrjei az egész forgatásra rányomták a bélyegüket és sajnos a nem éppen áldott állapotok a végeredményen is éreztetik hatásukat. A résztvevők közül többen karrierjük egyik legrosszabb élményeként tartják számon ausztráliai kényszernyaralásukat. Frankenheimer és Val Kilmer fenemód rossz viszonyát ékesen bizonyítja, hogy állítólag az utolsó jelenet leforgatásakor a rendező ezzel a mondattal zárta a néhány hetesről több hónaposra hízott forgatás nehéz időszakát: “Vágás! És valaki távolítsa el ezt a fattyút a díszletemből!” – nyilván Kilmer személyére utalva.

Fentebb elárultam, hogy a forgatáson tapasztalt áldatlan állapot a produkció minőségén is nyomot hagyott: a furcsa vágások (legalábbis a rendezői változat, amivel a hétvégén felelevenítettem az emlékeimet a filmmel kapcsolatban bőven tartalmazott ilyeneket), egymáshoz lazán kapcsolódó, néha a semmiben lógó jelenetek, a fura párbeszédek (a Douglas és Moreau közti dialógusok egy részét állítólag Thewlis és Brando a helyszínen rögtönözték, mivel a szövegkönyv még nem állt készen), valamint a nem túl meggyőző, (ál)tudományos hablaty, amivel Moreau kísérleteit próbálják magyarázni a nem éppen jól átgondolt és kivitelezett produkciók sajátosságai. Van viszont itt két dolog, amiben a Dr. Moreau szigete igenis jól teljesít és ezáltal bizony átgondolandóvá válik, hogy mennyire is akarjuk leminősíteni. Az egyik a mondanivaló, vagyis hogy mennyire sikerül átadni morális iránymutatását a közönség számára. A másik és talán még fontosabb sajátossága, hogy a film minden hibája ellenére izgalmas és szórakoztató, még huszonkét évvel a premiere után is.

A film egy modern kori moralitás, egy allegorikus mese egy emberről, aki versenyre kélt Istennel, hogy nála jobb teremtményeket hozzon létre. Dr. Moreau a rosszat kívánja eltüntetni az emberből, ám kísérletei rendre félresikerülnek, állat-embereit – ahogy a fajtiszta embereket is – csupán a törvény szava és a büntetéssel való fenyegetés tartja vissza a bűnbeeséstől. Magának a bűn fogalmának megértéséhez emberi értelemre van szükség: Moreau folyamatosan küzd teremtényei elkorcsosulása ellen is, mely azzal fenyeget, hogy állattá vedlenek vissza. A doktor megjelenése is szimbólumokkal átszőtt, fehér ruhája, kerekeken gördülő hordszéke nem véletlenül juttatja eszünkbe a katolikus egyház fejét. Végül a hiénaember az, aki csalódva istene igazságosságában, megfosztja teremtőjét isteni nimbuszától. Míg Dr. Moreau megátalkodott és élete utolsó pillanatában sem képes belátni tévedését, addig a doktor árnyékában élő Montgomery-t a külvilág felé mutatott flegma nemtörődömség mögött bizony furdalja a lelkiismeret, gyűlöli magát és így mindenki mást is, természet adta emberségét végül alkoholba és drogokba fojtja. A történet harmadik főszereplője Edward Douglas, akit a két másik ember morális ellenpontjaként mélyen elborzaszt Moreau kísérlete, ahogy az Isten ellen való teremtmények puszta létezése is. Persze ő sem mentes az emberi gyarlóságoktól, Aissa esetében igenis képes túltenni magát az állatemberektől való viszolygásán, csupán a macskalány csinos külseje okán.

A történet mondanivalója, a szereplők motivációi – láthatjuk – igen jól nyomon követhetőek és hála a maszkmestereknek és a digitális trükkök kivitelezőinek a látványra sem lehet panaszunk. A néha esetlenre sikerült jelenetek, párbeszédek és vágások ellenére a Dr. Moreau szigete mégis egy kerek egészet ad. Persze jó lett volna látni, hogy Richard Stanley mit hozott volna ki Wells eredetijéből, mire hegyezte volna ki az eseményeket. Az is benne van a pakliban, hogy a nosztalgia érzése szépíti meg nekem Frankenheimer és társai produkcióját, de én a The Island of Doctor Moreau-ban nem látom azt, ami miatt kritikusként és nézőként a sárba kéne aláznom ezt a filmet. A hibái ellenére egy valódi science-fiction-t láthatunk, mely egy olyan témát feszeget, mely még nagyon sokszor vissza fog köszönni a 21. század folyamán.

“Ez a nehéz út, embernek lenni. Előbb vagy utóbb mind olyan dolgokat akarunk csinálni, ami rossz. Hogy négy lábon járjunk. Hogy szürcsölve igyunk a patakból. Hogy hadováljunk értelmes beszéd helyett. Hogy a földet szaglásszuk és fák kérgét karmolásszuk. Hogy húst együnk vagy halat. Hogy egynél többel háljunk mindenféle módokon. Ezek mind rossz dolgok. Nem olyan dolgok, amilyeneket az ember csinál. De mi emberek vagyunk, nemde? Emberek vagyunk, mert Atyánk emberré tett minket!”

“Két lábon járni nagyon nehéz. Amúgy is, talán jobb is nekünk négyen.”

Értékelés: 7/10

Kinek ajánljuk: azoknak, akik a film felemás hírneve és IMDB-s pontszáma ellenére bíznak benne, hogy egy rossz film lehet jó science-fiction.

Gabblack

Be the first to comment on "The Island of Doctor Moreau (1996) (Dr. Moreau szigete)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..