A novellapályázat margójára

Több mint 105 szerző és 130 novella. Pusztán átolvasni a beküldött műveket impozáns feladatnak bizonyult – értékelni még nehezebb. A The Black Aether oldalán pár napja már olvasható az eredmény, amely a 105 nevezőből 5 nyertes szerzőt nevezett meg, illetve további 12 szerzőt, akikkel a későbbiekben még szerkesztőkként megpróbálunk együttműködni, hogy novelláik elérjék azt a szintet, amit a tervezett (ám jelenleg sajnos bizonytalan) novelláskötet szintjeként megcéloztunk.

A teljes véleményformázás, a pályázat eredményességének értékelése azonban más tészta. Egyik polcomon ott hever a Magyar Fangoria második novellapályázatának antológiája, valamint a CineGore-nál töltött évek során is volt szerencsém számos ambiciózus, ám letagadhatatlanul amatőr, még valódi stílusukat kereső hazai alkotó munkáját elolvasnom. Eszméletlen és példátlan az a fejlődés, amit a magyar horrorirodalom felmutatott az utóbbi évek során mind a kiadók, mind szerkesztők, mind az alkotók vagy csak lelkes érdeklődők, közreműködők részéről – ám az előtte kanyargó út még mindig hatalmas, és a szakadék, amit a hazai mezőnyben át kell hidalni ilyen téren akkora, amit nem lehet pusztán néhány év leforgása alatt leküzdeni.

Épp ezért tartom ugyan részben kudarcnak a pályázatot – hiszen a beválogatott novellák száma, amelyeknek mind a négyen bizalmat szavaztunk, sajnos elenyésző a teljes mennyiséghez képest – részben sikernek, mert 105 szerző, köztük amatőrök, rajongók és kiforrottabb, érezhetően tapasztaltabb írók figyelmét is sikerült felkeltenünk, rávenni titeket arra, hogy próbálkozzatok, megmutassátok a közösségnek, mire vagytok képesek, és remélhetőleg a végső eredményektől függetlenül ösztönözni titeket a fejlődésre, további próbálkozásra.

A továbbiakban konkrétan ehhez szeretnék néhány támpontot adni, egyszerűbb, rövidebb tanácsokkal, és néhány hosszabban kifejtett gondolattal.

Vegyük a rövidebbeket:

  • A The Black Aether értékelésében is kiemelt tanács volt – olvassatok sokat! Szerencsére a boltok polcaira egyre több kortárs és klasszikus horror kerül fel, az olyan próbálkozásokról, mint maga a Black Aether vagy az Azilum nem is szólva. De horroron túl sorolhatnék más műfajokat is, ismerkedjetek meg klasszikusokkal, olvassatok közismerten borzalmas könyveket, tanuljatok az előnyeikből, hibáikból, próbálkozzatok különböző stílusban, különböző céllal írni, akár rövidebb, akár hosszabb novellákat – folyamatosan képezzétek magatokat!
  • Éljetek a közösség erejével – nézzetek szét a számtalan Facebook csoportban, ahol nem csak a legfrissebb pályázatokról értesülhettek időben, de motiválhatjátok, segíthetitek egymást a fejlődésben. Éljetek a különböző bétázó csoportokkal, ahol jó eséllyel találni fogtok olyan lelkes érdeklődőket, akik külsős szemmel akár nyelvtani, akár stilisztikai oldalról hajlandóak kritizálni, véleményezni az alkotásaitokat.
  • Bár volt olyan novella, aminek jól állt (egy nyolcvanas évekre hajazó Zs-kategóriás videotékás horrort próbált felidézni vele a szerző), határolódjatok el a filmektől, de még ha ezt nem is teszitek meg teljes mértékben, ne a mozivásznakat uraló, nagybüdzsés popcornhorrorok legyenek az inspirációitok. Van ezeknek is helye, de a műfajból sokkal többet lehet kihozni!
  • A pályázatban a 40.000 – 50.000 leütés körüli terjedelemben vártuk a novellákat – ez pedig nem sok, különösen egy olyan lassan építkező műfajnál, mint a horror. A jobban sikerült alkotások, amelyekre személy szerint legalább egy szerkeszthető szavazatot adtam, többnyire kevésbé ambíciózus történetek voltak, amelyek gyakorlatilag egy jelenetre korlátozták a cselekményüket, azt azonban alapos munkával felépítették, kifejtették, végigvezették. Ez talán az egyik legnehezebb lépés, de fontos, hogy jól behatároljátok, mi fér bele a terjedelembe, mire elég az az alig 10 oldal, hány karaktert, milyen komplex fordulatokat tömöríthettek ebbe.

És most következzenek a “velősebb” gondolatok:

novellapályázat 01

 

Műfajdefiniálás

Őszinte leszek veletek – az egyik legdurvább vitát valószínűleg azzal indíthatjátok, ha felvetitek valakinek, definiálja mi horror és mi nem az. Egy definíció szerint a horror a thriller egy alműfaja, tehát minden horror thriller, de fordítva nem, egy másik szerint csak rokon műfajok ugyanarról az ágról. Valaki szerint A bárányok hallgatnak mind könyvben, mind filmen a legzseniálisabb horror, Hannibal Lecter pedig a valaha megírt legjobb horrorkarakter, más ezt kikéri magának, mert szerinte Hannibal és az őt szerepeltető művek bár közel állnak a horrorhoz, egyik sem az. Valaki meghúzza a határt ott, hogy a horrorban a természetfeletti, illetve a korlátlan trancsír dominál, míg a thrillerben a borzongatás és a hangulat, ami bizonyos művekre igaz, másoknál borzasztóan téves definíció.

Nem könnyű tehát behatárolni, hol is húzódnak meg a műfaj határai. A novellapályázat értékelésénél azonban a zsűriben mindannyian egyetértettünk, hogy sok olyan pályamű érkezett be, amelyek bár tartalmaztak horrorisztikus elemeket, nem horrornovellák voltak.

Ennek kifejtéséhez elkerülhetetlen, hogy megosszam veletek a saját definíciómat. Képzeljétek el, hogy bármilyen művészi formában is dolgoztok, van egy eszköztáratok. Tele jól bevett, sokat gyakorolt eszközökkel, amelyekkel tudjátok, hogyan kell ábrázolni az örömöt, a csodálatot, az izgalmat, szerelmet, emberiességet, embertelenséget, fájdalmat, veszteséget és halált. Ha festő vagy, a horror az a sötét színkeverék, amellyel baljós árnyakat festhetsz a tájképre, rosszindulatot, gonoszságot a rejtett zugokba, az emberek arcára. Ha szobrász vagy, a horror az a forma, amelytől ha valaki sötétben vagy egy bizonyos szögben az alkotásodra pillant, kirázza a hideg. Ha zenész vagy, a horror az a dallam, amelytől hirtelen egy kellemetlen, gonosz borzongás fut végig a hallgatóid hátán. A horrortól lesz egy mosolygós arc hátborzongató, egy idilli, csendes kis település rémisztő, elszigetelt pokol, egy romantikus, romos várkastély vérfagyasztó kísértettanya, egy Agatha Christie-t idéző klasszikus krimi idegborzoló rettenet.

Ha csak egy minimális mértékben használtad ezt az eszközt, és az alkotásodban pusztán annyit elismertél, hogy a jó mellett van gonosz, a boldogság mellett létezik félelem és rettegés, a fény mellett sötétség, úgy vélem, már bele is csempészted a horrort a legalapvetőbb formájában. Ettől érezted teljesebbnek? Esetleg úgy vélted, így lett hihetőbb, így reflektál jobban a valóságra? Bármi is volt a motivációd, a munkádban máris ott van a veszély, a fenyegetés (akár emberi, akár emberfeletti), az ismeretlen, a sötét oldal, ahogy ott van a Bibliában, a népmesékben, a mitológiában, a klasszikus irodalom remekműveiben, de még az olyan populáris, fiatalabbaknak szóló művekben is, mint a Harry Potter sorozat. Azonban attól, hogy ott van, hogy az adott mű él a félelemkeltés eszközeivel, belecsempészi a rettenetet, a sötétséget a narratívájába, még nem lesz horror – pusztán olyan mű, ami horror elemeket is tartalmaz.

Ezért nem horror például az Alkonyat sem – pusztán egy ifjúsági romantikus regény (személyes vélemény, hogy abból sem a legjobb, sőt…), amely felhasznál horrorisztikus elemeket, karaktereket, a célja, a kiváltani akart hatás nem a borzalom, a félelem volt, hanem a romantika.

novellapályázat 02

Egy mű az én szememben akkor lesz horror, amikor ennek a bizonyos eszköznek a használata dominánssá válik az alkotásban. Amikor a festményeden az a szín nem csak egy árnyalat, egy részlet, hanem a teljes összképet uralja, az egész festmény gonosz, fenyegető hatást sugároz. Amikor a szobrodat ha fényes nappal állítod is ki, egy puszta pillantástól kényelmetlen, távolságtartó érzés lesz úrrá a szemlélőkön. Egy könyv, regény, novella esetében, miután az olvasód letette az adott írást, egy pillanatra, bármennyire is hangzik nevetségesen, vissza kell igazodnia a valósághoz, meg kell nyugtatnia magát, hogy az a valami csak a lapokon, és a szerző fantáziájában létezik.

Ez nem egyszerű feladat, olyannyira nem, hogy még a legnagyobb, legismertebb szerzők is képesek mellényúlni – Bram Stoker sem tudta számos későbbi művében elérni azt a szintet, amit a Drakulában, de a körülrajongott Stephen King is képes néhány gyengébb művében olyan szinten beleveszni a karakterek részletezésébe, a háttérinformáció halmozásába, hogy pont a hangulat marad ki a keverékből.

Mert a hangsúly a hangulaton van. A sejtetésen, a szavakon, amelyek rémálomittas képeket idéznek fel az olvasó elméjében, amelyek szép lassan olyan körülményeket építenek, amelynek szerves tartozékai, velejárói lehetnek a szörnyek, a borzalmas események. Ha hirtelen felbukkan egy szörny, vagy a főhős egy kannibál pincéjére bukkan váratlan fordulatként, az ehhez nem elég. Kell egy közeg, egy alap, ami előkészíti mindezt, amelyben ez a csavar, ez az esemény működhet – erről szól a horror, és sajnos ez maradt el fájóan sok novellából.

Gyilkos hajlamú inasok

Második hosszabb tanácsomat egy kis érdekességgel szeretném indítani – az “inas tette” klisé eredetével. Egészen a 30-as évekig ez az elcsépeltnek tekintett fordulat, miszerint a gyilkosságot a főhős egyik közvetlen bizalmasa, beosztottja követi el, mindössze egy-két közepesen sikeres krimiben bukkant fel. Hírnevét S.S. Van Dine 1929-es esszéjének köszönhette, amelyben krimiírók számára foglalt össze különböző tanácsokat, tippeket, sorban tizenegyedik pontja pedig így szólt: “A szerző soha ne válasszon egy szolgálót tettesnek.” mivel ez túlságosan egyszerű, kézenfekvő megoldás lett volna a rejtélyre. A fordulat hírhedtsége onnan ered, hogy mindössze egy évvel Van Dine esszéje után Mary Roberts Rinehart “Az ajtó” című regénye nem csak megszegte ezt a szabályt, de hatalmas sikert is aratott. Rinehart pedig ironikusan néhány évvel később másképp is meghazudtolta Van Dine szigorú tanácsát – 1947-ben ugyanis pont filippínó szakácsa próbálta megölni őt.

Pedig Van Dine motivációja a szabály mögött követendő példa lenne a mai napig – soha ne válasszátok a kézenfekvő megoldást! Ha úgy írtok fordulatot, csavart, hogy lelki szemeitek előtt lebeg egy könyv, egy film – ne tegyétek! Különösen a horror esetében, ahol a lehetőségeknek csak a csillagos ég, a feneketlen pokol és a képzelet szabhat határt, ahol a borzalomnak, a rémületnek bármilyen formát, bármilyen leírhatatlan alakot adhattok – ne használjatok kliséket, törekedjetek arra, hogy valami újat hozzatok ki, vagy valamilyen létező elemet, karaktert korábban még sosem látott módon, környezetben használjatok. Romantikus vámpírokkal, zombikkal, titokban gyilkos erejű tinédzserekkel már régóta Dunát lehetne rekeszteni…

De ha a gyilkos kesztyűje a fiókodban van, és a napló oldalán is a te kézírásod, az csak azt jelentheti…

És ha már fordulatok, muszáj kitérnem egy konkrét fordulatra is, ami sajnos indokolatlanul gyakran előfordult a beküldött pályaművekben: a hasadt személyiségű tettes, amikor a nagy csavar, hogy a gyilkos valójában a főhős, vagy a főhős egy közeli ismerősének hasadt személyisége. Két súlyos probléma is van ezzel a fordulattal. Az egyik, hogy fájdalmasan túlhasznált, bárkinek vetitek fel, még ha nem is nagy horror – vagy thrillerrajongó az illető, jó eséllyel mondani fog legalább egy filmet, egy könyvet vagy egy sorozatot, ami ellőtte már.

A másik probléma kicsit mélyebb – a popkultúrában a mentális problémák, az őrület többnyire iszonyatosan gyenge és hiteltelen ábrázolásban bukkannak fel, kimerülnek a “látványosabb” eszközökben, amikor a főhős képeket és hangokat hallucinál, karikásak a szemei a kialvatlanságtól, és csúcspontként kiderül, hogy van egy másik énje. Ha egy valós tünetet próbáltok ábrázolni, ha pszichológiai horrort akartok építeni, előbb mindenképp műveljétek ki magatokat pszichológiából, olvassatok utána az adott betegségnek, ne saját ötletekből, és semmiképp ne filmekből építkezzetek ilyen téren!

(Ezt a kutatást pedig érdemes alkalmazni minden olyan helyzetre, amivel személyesen nem találkoztatok még, de központi szerepet játszik a történetetekben, és reálisan szeretnétek ábrázolni – családon belüli erőszak, zaklatás, betegségek.)

novellapályázat 03

Részemről ennyi lett volna. Zárógondolatként természetesen gratulálok minden nyertesnek – és a többieknek is, remélem nem szegte kedvetek a visszautasítás, és fogtok tovább próbálkozni, írni és fejlődni.

Szabó Zoltán “Zoo_Lee”

Be the first to comment on "A novellapályázat margójára"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..