Rock ’n’ Roll Nightmare aka. The Edge of Hell (1987)

Napjainkban úgy tűnik igen népszerűvé válnak azok a filmek, melyek együttesek, zenészek életét mutatják be, köszönhetően többek közt az igen nagy sikert elért Bohemian Rhapsody és az A Star is Born műveknek. Sajnálatos módon az ilyen típusú alkotásokat ritkán keverik kedvenc műfajunkkal, a horrorral, azonban a ’80-as években születtek filmek ebben a tematikában. Az ilyen keverék műveknek egyik képviselője a kanadai testépítő, zenész, dalszövegíró, színész, történész (a wikipédia szerint igen sok oldalú polihisztor) Jon Mikl Thor által fémjelzett Rock ’n’ Roll Nightmare. Egy film, melyben összeeresztik az évtizedre jellemző hard rock-ot a slasherrel…nos ez számomra felhívás volt egy keringőre. Utólag belegondolva, eme döntésemet nagyon megbántam.

Kanada erdeinek közepén áll egy elhagyatott házikó, melynek lakói évekkel ezelőtt tragikus módon hunytak el. Ide utazik John Triton (Jon Mikl Thor) és együttese, hogy elszeparálódva a külvilágtól, ihletet kapjanak és felvehessenek egy nagylemezt. A bandatagokat elkísérik párjaik is, így a zenészek joggal reménykedhetnek, hogy a program valóban szex, drog és rock ’n’ roll lesz. Az első estén azonban titokzatos módon eltűnik az együttes producere, akit sorban követnek a többiek. Hamarosan kiderül, hogy a házban maga az ördög kísért, így John-nak kell felvenni a harcot vele. Azonban a rockbanda énekese valójában nem az, akinek mondja magát…

A filmhez 2006-ban egy albumot adtak ki, mely a műben szereplő rockszámokat tartalmazta, amiket meghallgatva az ember joggal hiheti, hogy az alkotás felidézi és visszaadja a ’80-as évek hangulatát.  Sajnos ezzel ellentétben a film maga egy totális káosz, melynek semmi köze sem ezekhez a zenékhez, sem a szintén hangulatos poszterekhez. Már a mű összeállítása és vágása sok kivetnivalót hagy maga után: az egész alkotást nagyon zavarossá és az elején  nehezen követhetővé teszi a látszólag terv nélkül összerakott filmet, melynek forgatása mindössze 7 napig tartott. Sajnos a színészek sincsenek a helyzet magaslatán: habár sokuknak ez volt az egyetlen alkalom, hogy mozgóképen szerepelhettek, azonban egy minimális beleélést, vagy színészi játékot el lehetett volna várni tőlük, hiszen a szereplőkről lerí, hogy szinte azt se tudják, merre vannak vagy mit csinálnak. A történet maga sem hozza azt a minimális szintet, melytől kezdve értékelhetővé válik egy alkotás: azon kívül, hogy a rossz vágás miatt néha követhetlen a mű, igazából nem látunk mást, mint a banda tagjait, ahogy két próba vagy étkezés közt szeretkeznek a párjukkal. Szerintem az egyes szexjelenetek hossza nagyobb, mint azok a percek, amikor a házban megbújó, egyébként nevetségesen maszkírozott szörnyek felbukkannak, ami nem feltétlen baj, ám a végére már roppant unalmassá válik, ahogy konkrétan az elejétől a végéig követhetjük zenészeink pásztoróráját. Ha maguk a szörnyek fű vagy LSD hatására jelentek volna meg a rockerek előtt, akkor a film valóban nem szólt volna másról, csak szexről, drogról és rock ’n’ roll-ról.

Eme csoda műfaji besorolása papíron a horroron kívül többek közt a vígjáték, azonban az utolsó jeleneteken kívül egyetlen komikus képsort sem lehet felidézni. Azonban maga a végjáték sem hordoz annyi vidámabb pillanatot, hacsak nem számoljuk ide azt az epikus csatát, melyben a főhős magával az ördöggel vív meg, úgy, hogy a sötétség hercege gumicsillagokat (igen, jól olvastátok) dobál szerencsétlen énekesünkre…ez mi más, ha nem a trash a maga gyönyörű megtestesülésében? Ez az utolsó, epikus csata ráadásul elég nagy fordulatot hordoz magában, amiből legyen annyi elég, hogy igen csak összekavarja az eddigre már teljesen összezavarodott nézőben a nagy nehezen összerakott képét a filmről, ám valamilyen szinten ez a megoldás még ötletesnek is vehető. Lényegében az egyetlen pozitívum Jon Mikl Thor csodájában maga a zene, ami tényleg elég hangulatosra sikeredett és visszahozza azoknak a csodálatos ’80-as éveknek a hangulatát.

Összességében a Rock ’n’ Roll Nightmare egy borzalmas film, melyben azon kívül, hogy néhány zenész szexel, majd lemészárolják, nem sok minden történik, bár ennél többet nem is tudom, mit is várhattam volna. Egyedül a végső harc miatt lehetne érdemes megtekinteni eme bűnös élvezetet, mely alatt az alkotás talán ki is szól a nézőnek, mondván hogy “accept the challenge“, illetve a műben megjelenő rockszámok miatt, de azokat napjainkban le lehet már tölteni az internetről.

Értékelés: 3/10

Kele-man

 

Be the first to comment on "Rock ’n’ Roll Nightmare aka. The Edge of Hell (1987)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .