Splice (2009) (Hibrid)

Ismervén a Cinegore sok éven át felhalmozott, a horror, a science-fiction és sok más filmes és nem filmes műfajra kiterjedő cikkgyűjteményét, mindig meglepődöm, amikor egy számomra emlékezetes vagy a stílusában alapvetőnek tartott alkotást nem találok meg az archívumunkban. Főképpen, ha az adott film a maga idejében nem csupán a videotékák hátsó polcain vagy a gyűjtők poros dvd-i között volt fellelhető, hanem komoly – vagy legalábbis számottevő – marketingkampány és/vagy botrány kísérte megjelenését. A Vincenzo Natali nevéhez és a kanadai nemzeti színekhez köthető 2009-es Splice (magyarul Hibrid címen jelent meg) éppen ezt a kategóriát gazdagította, egészen mostanáig. Úgy gondolom érdemes néhány szót vesztegetni egy filmre, mely amellett, hogy sokunk kedvenc műfajait – a sci-fit és a horrort – ötvözi, ráadásképpen még párját ritkítóan jól átgondolt és hatásos is, amennyiben szemet hunyunk néhány – a műfajban elég gyakran előforduló – hiányossága felett.

Ha azt mondjuk, hogy a Splice Vincenzo Natali nevéhez fűződik, akkor talán azt is érdemes megemlíteni, hogy miről ismeretes még az amerikai úriember. Nem másról, mint a független, kis költségvetésű sci-fi-thrillerek egyik koronázatlan királyáról, az 1997-ben bemutatásra került Cube-ról, azaz Kockáról. Nyilván a közönség és a kritikusok részéről sem maradt észrevétlen a Kocka, így Natali és csapata évekig gyűjtötte a pénzt és az ötleteket a folytatáshoz. Az élet végül közbeszólt, a Kocka folytatására nem került sor (legalábbis Natali által, más sajnos/nem sajnos megtette), helyette viszont a rendező úr lehetőséget kapott, hogy egy kanadai-francia koprodukcióban készülő, 26 millió dolláros projektbe vágjon bele, mely részben szintén az ő és két írótársa – Antoinette Terry Bryant és Doug Taylor – fejéből pattant ki. A stábba olyan nagy neveket sikerült megnyerni magának, mint a Zongoristáért Oscar-díjjal jutalmazott Adrien Brody-t vagy a szintén kiváló Sarah Polley-t, aki ekkorra már szintén túl volt egy Oscar jelölésen. Ha ez nem lett volna elég, a producerek között még Guillermo del Toro is felbukkant. Egy plakáton jól mutató főszereplőpáros persze még messze nem garancia a sikerre, de amint talán azt később látni fogjuk, a Hibridet létrehozó képletből az a bizonyos plusz sem hiányzik, mely a végső elszámolásnál különbséget tesz egy vállrándítással elintézhető és egy igazán emlékezetes alkotás között.

Clive (Adrien Brody) és Elsa (Sarah Polley) egy mérnök-genetikus házaspár, akik egy gyógyszergyár kutatási programját vezetik. A program célja, hogy különböző állatfajok genetikai anyagának kombinálásával olyan új fajokat állítsanak elő, melyek a gyógyszeripar számára fontos vegyületeket képesek termelni. Kezdeti látványos sikereik ellenére a cég nem ad engedélyt a kutatóknak a következő logikus fázishoz, mégpedig, hogy emberi DNS-t is bevonhassanak a kutatásba. A csalódott házaspár titokban mégis előállít egy ember hibridet, eleinte csupán azzal a céllal, hogy maguk előtt bizonyítsák, hogy képesek rá. Az így létrehozott lényt azonban képtelenek elpusztítani, eleinte a puszta kíváncsiság, később a kialakuló kötődés okán. Ahogy a Dren-nek elnevezett hibrid fejlődik, úgy válik egyre emberibbé, emberhez hasonlatossá, ám az őt titokban egyre inkább saját gyermekükként kezelő tudós házaspár nem is sejti, hogy a különböző állatok genetikai anyagából összeeszkábált lényben milyen titkos ösztönök munkálnak.

Sokan csípőből rávágják a fenti szinopszis alapján, hogy ez bizony nem más, mint a Frankenstein toposz egy újabb feldolgozása. Részben nekik nyilván igazuk is van, hiszen a Splice egyrészről tényleg merít az isteni babérokra törő, ám a teremtményének valódi mibenlétéről vajmi keveset tudó természettudós archetípusából, mikor Clive és Elsa karaktere megformálásra került. A két ellentétes nemű, házastársi kapcsolatban élő főszereplőre és az általuk létrehozott lényre alapozott cselekmény azonban további lehetőségeket is tartogat. A Splice legalább annyira szól a párkapcsolati válságokról, a felnőttkorba magunkkal cipelt gyermekkori traumákról, mint a klasszikus értelemben vett szörnyről vagy kutatásetikai kérdésekről. A film éppen akkor működik a legjobban, amikor Clive, Elsa és Dren hármasára koncentrál; akkor, amikor képes a gyermekvállalással járó gondok és félelmek metaforájává válni. A már említett hármason felül a filmben szereplő többi karakter csupán egy, a lap szélére felskiccelt vázlat. Talán éppen ezért működik kevésbé a film, mikor a perspektíva kilép a család mikrokörnyezetéből és a játékidő utolsó negyedében, ötödében egy egyszerű, már-már sablonos szörnyfilmmé válik. Félre ne értsük, nincs gond a szörnyfilmekkel, egyszerűen csak a történet felvezetése és a kiválóan felépített és remek színészi teljesítményekkel megtámogatott drámai rész valami – hogy is mondjam – kevésbé profán lezárást sejtetett.

Ha már a színészi játék szóba került, a Dren-t – nyilván jelentős maszkmesteri segítséggel – életre keltő francia színésznő, Delphine Chanéac előtt bizony le a kalappal, hiszen úgy kellett lehoznia egy fontos szerepet egy alapvetően drámai hangvételű filmben, hogy a testbeszédén és a mimikáján kívül nemigen hagyatkozhatott másra, lévén a szövegkönyvben neki csupán egyetlen sor jutott. Mindezen hátráltató tényezők ellenére Dren egyszerre képes nagyon emberinek és idegennek, szexisnek és természetellenességével visszataszítónak tűnni. Adrien Brody nekem mindig furcsa választásnak tűnik egy thriller, horror vagy netán akciófilm főszerepére. Az első benyomás ezúttal is hasonló volt részemről, bár később persze kiderült, hogy az erős drámai vonal igazolta a szereplőválogatók döntését. Filmbeli párja, Sarah Polley kiváló a szerepére, karakterének hányattatott gyermekkora és a Dren-hez fűződő ellentmondásos viszonya – egyszerre akarja, hogy gyermeke helyett gyermeke legyen a lény, miközben racionális énje mind inkább igyekszik tartani a távolságot – talán a film leginkább eltalált részlete.

A Splice annak ellenére volt az utóbbi évtized egyik legjobb szörnyfilmje, hogy valójában éppen a szörnyfilm vonulata a leggyengébb része. Hogy miért nem volt valójában sikeres? Volt aki a megtévesztő, vérbeli sci-fi horrort sejtető trailer-t okolta, míg a nézők és kritikusok egy részénél a szexualitás nem éppen szokványos és a megszokottnál talán kendőzetlenebb ábrázolása ütötte ki a prüdéria-biztosítékot. Akárhogy is nézzük, a Splice jóval kevesebb figyelmet kapott, mint amit – véleményem szerint – megérdemelt. Mindig igyekszem olyan filmeket találni, melyek történetükkel vagy ábrázolásmódjukkal túlmutatnak önmagukon, képesek a cselekmény elsődleges értelmezhetőségén túl valamilyen többletjelentést közvetíteni. A Splice első, cirka nyolcvan perce pontosan ilyen. Ami meg azután jött, azt meg ha én nem is, a klasszikus szörnyfilmek kedvelői talán értékelni tudják. A záró képsorok halványan sejtetni engedik, hogy akár folytatódhat is a történet. Azt kell mondjam, hogy egyáltalán nem bánom, hogy ezt a szcenáriót Vincenzo Natali annak idején egyértelműen cáfolta. A Hibrid maradjon meg annak, ami: egyszerinek és megismételhetetlennek.

Értékelés: 8/10

Kinek ajánljuk: Azoknak, akik nem bánják, ha egy szörnyfilmben a szörnyfilm rész a leggyengébb

Gabblack

Be the first to comment on "Splice (2009) (Hibrid)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..