Captive State (2019) (Elrabolt világ)

Ismerjük ugyebár az alien inváziós filmek zsánerét. Mit is vár ezektől az átlagnéző? Szórakoztasson, legyenek benne félelmetes idegenek, fegyverek, robbanások, világmegmentés és esetleg némi keresetlen erkölcsi mondanivaló. Minden, ami ezen kritériumoknak nem felel meg és valahogy mégis a zsáner égisze alá keveredik, azonnal gyanút ébreszt. És vajon mit szól az átlagnéző egy idegen inváziós filmhez, ami csupán nyomokban tartalmaz idegeneket, helyettük viszont felvonultatja a politikai thrillerek eszköztárának tetemes részét, miközben a világ, amiben játszódik a náci megszállás alatt lévő Párizzsal mutat rokonságot? A reakció vélhetően nem merül ki egy gyanakodva felvont fél pár szemöldökben, hanem éles érdeklődés vagy elutasítás lesz a dolog vége. Az idén tavasszal a mozikba került Captive State esetében az éles elutasítás sajnos közelebb áll a valósághoz.

A tipikus Földmegszállós akció sci-fik – mint a Függetlenség napja, a Holnap határa, A Föld inváziója – Csata: Los Angeles, esetleg a meglehetősen lazán egymáshoz kapcsolódó Cloverfield saga – függetlenül az adott produkció értékétől – mely leginkább szubjektív megítélés kérdése – egy dologban mindenképp megegyeznek: a történet a megszálló idegenek megérkezésével veszi kezdetét, a cselekmény pedig az ellenük folytatott többé-kevésbé nyílt harcot mutatja be. A kifejezetten a látványfilmeket előnyben részesítő nagyközönség igényeinek megfeleltetett alkotásokban a science-fiction gyakran a végletekig háttérbe szorul és mintegy csupán díszletként van jelen. Az emberiség életterét és nyersanyagait elorozni szándékozó gonosz földönkívüliek minden további nélkül helyettesíthetők lennének tálibokkal, nácikkal, pirézekkel; ahogy a politikai szélkakas aktuális állása éppen megkívánja. Mindezek ellenére egy-egy jól összerakott ilyen jellegű produkció ideig-óráig feledtetni tudja velünk, hogy amit a vásznon látunk, az nem igazi science-fiction. Talán fiction-nek fiction, de semmi több. Hiszen legtöbbször jól tudjuk előre, hogy mire is veszünk jegyet: nem mélyen szántó, összetett történetet, tudományos aktualitások vagy éppen közismert paradoxonok magyarázatát várjuk, hanem egy kis csihi-puhit, melyben a végén azért csak az emberiség kerül ki győztesen, remélhetőleg minél látványosabb robbanások és monumentális csatajelenetek után. Gond csak akkor akad, ha a tipikusnak tűnő Földmegszállós sztoriból mégsem egészen az kerekedik ki, amit popcorn-unkkal az ölünkben, kólát szürcsölgetve várnánk.

A Captive State becsületére legyen mondva, már a kezdetektől sem kecsegtet minket a fenn vázolt szcenárióval. Nagytestvéreivel ellentétben ugyanis a Föld annektálását egy nyúlfarknyi – úgy öt perces – jelenettel elintézettnek tekinti, majd jótékonyan ugrik egyet az időben, cirka kilenc évvel későbbre. A megszálló erők eddigre lényegében túl vannak rendszerük konszolidációján: kollaboráns emberi karhatalmi szervek segítségével tartatják be az általuk hozott törvényeket. Az idegenek maguk ritkán mutatkoznak, mélyen a föld alatt felépített, úgynevezett Lezárt Zónákban élnek, melyet a szolgasorba taszított emberiség hozott létre számukra. 2028 Chicago-jában az ellenállás papíron már nem is létező sejtje a megszállók elleni lázadás szikráját igyekszik újra lángra lobbantani, miközben a felszámolásukkal megbízott rendőr parancsnok (John Goodman) mindent megtesz, hogy rábukkanjon az ellenállás rejtőzködő főkolomposaira. Mikor az ellenállók gondosan kitervelt akciójában részt vevő önkéntesek önfeláldozása nem éri el a kívánt hatást, csupán megtorláshoz vezet, a jóformán az utolsó emberig levadászott sejt olyan helyről kap segítséget, ahonnan senki sem gondolta volna, legkevésbé maguk a megszállók.

Nehéz lenne elsiklani a tény felett, hogy a Captive State-ben felvázolt helyzet milyen éles hasonlóságot mutat a Második Világháború idején náci megszállás alatt lévő Párizzsal (vagy egyéb megszállt nagyvárossal). Az emberiséget leigázó, komoly technikai fölényben lévő idegenek a nácik, emberi segítőik pedig a kollaboráns kormány – nem is annyira allegorikus – megfelelői. A 2028-as Chicago-ban pontosan ugyanazok a mechanizmusok működnek, mint ahogy azt a világháború alatt játszódó kémfilmekből, thrillerekből megtanulhattuk: hazájukért, szabadságukért akár meghalni is hajlandó hétköznapi emberek titkos csatornákon szervezkednek, vezetőik kilétét teljes homály fedi, miközben a másik oldalon a hatalmat érdekből vagy számításból kiszolgáló kicsinyes, hataloméhes embereket látjuk. A Captive State éppen az ilyen típusú thrillerek sémáját követi és ilyen szempontból teljesen lényegtelen, hogy az ellenállás ezúttal egy földönkívüli megszálló faj ellen folyik. A probléma csupán az, hogy a történet középpontjában felvonultatott, az ellenálláshoz lazábban vagy szorosabban kapcsolódó szereplőkhöz egyáltalán semmilyen érzelemtársításra sem képes az egyszeri néző. Még az igazán központinak szánt szereplőket sem ismerhetjük meg annyira, hogy az általános – hm…, azért talán mégis illik az ellenállóknak szurkolni – frázisokon túl bármi is megfogalmazódjon bennünk életük és haláluk láttán.

Ezúttal nem a színészi játék az, mely megfoszt minket attól, hogy mélyebben együtt érezzünk a vásznon felbukkanó figurákkal, vélhetően inkább Rupert Wyatt rendezése változtatja az ellenállás hétköznapi hőseit számunkra lényegében érdektelen figurákká. Túl sok, éppen csak felskiccelt karakter mozog a kamerák előtt ahhoz, hogy valaki is igazán meggyőző lehessen vagy alkalmunk lenne történetét és indítékait mélyebben megismerni. Amikor azonban már magunkban letennénk arról, hogy bármi igazán említésre méltó rögzüljön a látottakból, a film utolsó negyede egy nem várt fordulat segítségével végre egyenesbe rántja a Captive State-et és a politikai thrillerek klasszikus hagyományaihoz méltó befejezést ad számunkra, mely minden korábban felsorolt negatívum ellenére sem hagyja, hogy a film teljes egésze rossz ízt hagyjon a szánkban.

A Captive State derekas bukta volt idén tavasszal a mozipénztáraknál, 25 millió dolláros büdzséjéből csupán 8 és fél milliót volt képes visszahozni. Valamit megérezhettek a forgalmazók, amikor az eredetileg a tavaly nyári uborkaszezonra időzített premierdátumot 2019 márciusára módosították, ám – amint a fenti ábra is mutatja – a katasztrófát kivédeni így sem tudták. Politikai thrillert eladni Földinváziós sci-fi köntösbe csomagolva… Nem mondom, hogy ezt nem lehetett volna előre látni különösebb jóstehetség nélkül is. A popcorn-jába feledkezett átlagnéző egyszerűen nem ezt várta volna a zsánert ismervén. Pedig a Captive State trailer-je nem árul zsákbamacskát: a bemutató inkább hasonlít egy Bourne filmhez, mint bármi olyasmihez, aminek megszálló idegenekhez van köze. Akárhogy is, John Goodman neve és Rupert Wyatt rendezése nem volt képes nézőket csábítani a vászon elé vagy akit mégis sikerült, azok jobbára a szájukat húzva tápászkodtak fel a karosszékből a stáblista megjelenésekor. Pedig a Captive State valóban nem hagy rossz ízt a szájban. A baj csak az, hogy igazán jót sem.

Értékelés: 6/10

Kinek ajánljuk: a politikai thrillerek kedvelőinek, akik kíváncsiak rá, hogy milyen is az, amikor a mindenkori ellenséget ezúttal földönkívüliek helyettesítik

Gabblack

Be the first to comment on "Captive State (2019) (Elrabolt világ)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..