A Funny Games című Haneke-filmről szóló cikkünkben megpedzettük azt a kérdéskört, hogy vajon melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás az erőszakos filmek tekintetében. Vagyis hogy azért árasztja-e el az erőszak világunkat, mert túl sok erőszakos médiaterméket (tv, újság, filmek, videójátékok) fogyasztunk, vagy éppen ellenkezőleg: az ember alaptermészetéhez tartozik az agresszió, és ezt a média csak adaptálja, nem pedig táplálja. E kérdéseket fogja boncolgatni mai, a Mechanikus narancs című kultklasszikust elemző kritikánk is.

Kezdjük az elején, vagyis ott, hogy Anthony Burgess mindössze három hét alatt megírta az A Clockwork Orange, vagyis Gépnarancs című regényét, amely 1962-ben jelent meg. Állítása szerint az inspirációt az az eset adta a történethez, amikor a II. világháború alatt egy csapat amerikai katona megverte a feleségét, aki ennek következtében elvetélt. A háború utáni évek Angliájában komoly félelem övezte a fiatalkorú bűnelkövetőket, akik gyakran bandákba szerveződtek, és a regény (majd annak filmadaptációja) főszereplői ugyanígy tesznek.

Főszereplőnk a tizenöt éves Alex, egy ilyen banda vezéregyénisége a nem túl távoli (de meghatározatlan) jövő Londonjában. Társaival bűnözőkként élnek, drogoznak, lopnak és rabolnak, de a teljesen céltalan erőszakot is élvezik, és előszeretettel gyakorolják. A lebukás elkerülhetetlen, így Alex gyilkosságért börtönbe kerül, ahol egy újszerű terápiát alkalmazva akarják elérni, hogy iszonyodni kezdjen az erőszaktól. A terápia gyakorlatilag abban merül ki, hogy kínzásnak alávetve arra kényszerítik, hogy közben erőszakos képkockákat nézzen, így mintegy pavlovi reflexet kialakítva benne, hogy az erőszakot a kínokkal azonosítsa az elméje. A terápia sikeres, de amikor Alex ártatlan, újjászületett bárányként távozik a börtönből, mégsem válik jobbá az élete. Extársai megverik, szülei eltaszítják, mások pedig politikai céljaikra akarják felhasználni őt, helyzete kilátástalanná válik.

A regénynek két befejezése van: eredetileg a 21. fejezetben (amellyel Burgess a nagykorúsághoz szükséges életkor elérésére utalt) Alex megbánja minden korábbi tettét, és jó útra tér, személyisége gyökeresen megváltozik. Ezt a fejezetet az amerikai kiadók egyszerűen lecsippentették és kihagyták a műből egészen 1986-ig, amikortól már tartalmazta azt náluk is. Így az amerikaiak egy egészen más, sokkal sötétebb befejezést ismertek meg, amelyben Alex erőszakos és vakmerő természete mellett dönt, és nem változik meg.

Burgess regénye nem csupán az erőszakról szól, bár én a bevezetőmben ezt a vonását emeltem ki. Megannyi társadalmi kérdést feszeget, és közülük számos még ma is aktuális. Valódi szellemi kihívást nyújt, miközben csak mérsékelten szórakoztat.

A regény nem könnyű olvasmány, amihez elsősorban az járul hozzá, hogy kétféle nyelvezet, a cockney (a londoni munkásosztály dialektusa) szleng és az orosz keveredik benne, és hiába a bravúros magyar fordítás. A sajátos nyelvezet fontos volt Burgess számára, ugyanis az angol és az orosz keverésével azt kívánta elérni művében, hogy ne kaphasson politikai színezetet a kritikusok által: a főszereplő erőszakossága egyformán kialakulhatott a bolygó bármely társadalmi berendezkedésében, ez nem róható fel sem a szocializmusnak, sem pedig a kapitalizmusnak.

A cím jelentését illetően több teória kapott szárnyra, és maga Burgess is több magyarázatot adott rá: az igazsághoz talán az áll legközelebb, hogy narancs az erőtől duzzadó életet szimbolizálja, amit élettelen, hideg, gépes „gépnaranccsá” alakít a társadalom. A könyvet nehézségei ellenére is érdemes elolvasni, mert sok tekintetben egészen más, mint a filmadaptáció, és kiváló példa arra, amikor a könyv és a film hiába különböznek, egyaránt zseniálisak – csak máshogyan.

„A zsebünk teli volt gyéngivel, úgyhogy zsozsó miatt nem kellett összetolcsókolnunk egy vén kakadut valami átjáróban, hogy vígyeljük, mint úszik a vérében, mialatt mi négyeljük az osztanivalót, erőszakoskodással se kellett frászt hoznunk valami ősz hajú sztáraja ptyícára egy boltban, hogy aztán röhögve eltépjünk a pénztár belével. De hát a pénz nem minden, ahogy mondani szokás.”

A regényt Stanley Kubrick 1971-ben filmesítette meg, és amerikai lévén fogalma sem volt a 21. fejezet létezéséről, csak később, a forgatókönyv elkészülte után jutott a tudomására. Mindenesetre ezután sem óhajtotta felhasználni azt, mert véleménye szerint (és sokan mások is hasonló véleményen vannak a regénnyel kapcsolatban) a 21. fejezet inkonzisztens és nem meggyőző.
Ebből következik, hogy míg a könyv optimista lezárást kapott, Kubrick nyitva hagyja a történet végét, de a néző sejtheti, hogy ebben a változatban Alexnek esze ágában sincs jó útra térni. Burgess nevelés-történetével szemben a filmes verzió a főszereplő személyiségének kettősségét hangsúlyozza.

A Mechanikus narancs készítésekor Kubrick már befutott és elismert filmrendező volt. Három évvel a 2001: Űrodüsszeia után bizonyítani akarta, hogy kis költségvetésből is jól dolgozik; és kevesebb, mint 2 és fél millió dollárból hozta össze a filmet (összehasonlításképpen az Űrodüsszeia 12 millióra rúgott). A legtöbb jelenetet London környékén vették fel, és a forgatások során csak igen keveset voltak stúdióban. A Mechanikus narancs magán viseli mindazokat a sajátosságokat, amelyek Kubrick keze nyomát jelentik, és oly jellemzőek rá. Ilyenek a mesteri kamerakezelés, a kizoomolás és az egy iránypontos perspektíva, ami ezúttal is elősegíti, hogy a színészi játék még hatásosabb lehessen. Az eltúlzott díszletek tökéletesen erősítik a történet hely- és időfüggetlenségét, és a profánságát is hangsúlyozzák: pornográf műalkotások a falakon, fallikus szimbólumok és meztelen Jézus-szobrok díszítik például Alex hálószobáját.

A film profánsága mellett természetesen végtelenül erőszakos is, és Kubrick ezt is a végletekig fokozza, teljesen bevonva a nézőt. Túlstilizálja az erőszakos jeleneteket, melyek így emlékeztetnek rá, hogy nem a valóságot látjuk – és e jelenetek komolytalanságával egyúttal kifigurázza az erőszakot. Nem foglal erkölcsi álláspontot, a nézőre bízza véleményének kialakítását – amit már a főszereplő narrációja is elősegít. Amikor Alex (szerepében az élete alakítását nyújtó Malcolm McDowell) „terápiáját” követően megfordulnak a szerepek, és a korábbi agresszor, vagyis Alex válik a társadalom agressziójának áldozatává mindez kritika megfogalmazása nélkül történik, csupán Alex korábbi viselkedésének igazolását láthatjuk benne.

A Mechanikus narancs által felvetett legtöbb téma valódi morális futóhomok, amely kérdésekhez kevesen nyúltak a ’70-es években olyan mélységben, mint ez a film. A választás szabadsága, az egyén és a rendszer szembenállása, az erőszakosság alaptermészete… de abban nem tudott igazán újat nyújtani ez az alkotás sem, hogy jóformán fekete és fehér kettős dimenziójában vizsgálja csak a választási lehetőségeket.

Egy ilyen egyedülálló, nagy hatású és jelentős film esetében nehéz volna beskatulyáznunk műfaját, és szatírának nevezni nem feltétlenül helyes. Kubrickot igazságtalanul tartják cinikus rendezőnek, mert bár filmjeiben úgy tűnhet, csak az emberi gyengeségekre fókuszál, nem szabad szem elől tévesztenünk az emberekben lévő potenciál iránti reményeinek megjelenítését sem. A Dr. Strangelove-ban meg tudta mutatni a humoros, szatirikus oldalát – a Mechanikus narancs azonban hiába veszi mindvégig komolyan magát, nem fejez ki többet valamiféle homályos aggodalomnál az emberiség jövője iránt. A mű önmagában iróniával kezeli történetét, és ehhez Kubrick csupán annyit tesz hozzá, hogy érezzük, megveti azt. Hogyan is reagálhatna bárki másként, mikor a végén Alexet felemeli a társadalom minden bűne ellenére is?

Kinek ajánljuk: Filmtörténeti sarokkőről, kultklasszikusról lévén szó, mindenkinek, aki érdeklődik a filmművészet iránt, kedveli Kubrick stílusát. Társadalmi problémákat feszegető filmek kedvelői is beszállhatnak, de főként azok, akik kedvelik azokat a filmeket, melyek gondolkodásra késztetik a nézőt.

Értékelés: 10/10

Blissenobiarella