A hosszabb kihagyások mellett jelentkező ParaHelyek rovatunkban ezúttal is az egykori Szovjetunió területére látogatunk, a Szibériában található Nazino szigetre, melyet Halál- és Kannibálszigetként vonult be a történelembe.
Az eseményeket, melyek ezen a csupán 600 méter széles és 3 kilométer hosszú (alig nagyobb, mint a budapesti Margit-sziget) szigeten történtek, Nazino-incidensként vagy nazinói tragédiaként is hivatkozzák, és a Sztálin-rezsim rémtetteinek ékes példájaként szolgál.
A Nazino-sziget az Ob folyón található, a Tomszki területnek (область) nevezett közigazgatási egységben. A régió területe ugyan Magyarországénak több, mint háromszorosa, mégis csupán mintegy egymillió lakosa van. Körülbelül egyharmadát erdőségek és mocsarak borítják, köztük a Vaszjugan folyót körülölelő mocsárral, mely a világ legnagyobb lápvidéke.
Az 1922-től hivatalba lépett Joszif Sztálin nevéhez fűződik az egykor Lenin által létrehozott Gulag, vagyis kényszermunkatábor-rendszer kiterjesztése. Hasonló táborok működtek már a cári Oroszország idején is, elsősorban politikai ellenségek száműzetésének céljából, mely hagyományt a bolsevik forradalmat követően Lenin is tovább ápolta. Maga a Gulag, melynek jelentése Javítómunka-táborok Főigazgatósága, 1930-ban jött létre. Sztálin idejében a táborok fő célja a tervgazdaság hatalmas munkaerő-szükségletének kielégítése volt. A táborrendszerben fogvatartott hadifoglyok mellett a szovjet lakosság megfélemlítésére is használták, így az egykori nemesség mellett rengeteg paraszt- és munkásembert is kényszermunkára ítéltek, gyakran koholt vádak, vagy kisebb bűntettek alapján. A táborok létszáma 1931 és 1937 között megtízszereződött, később pedig a második világháború során megszállt területekről elhurcolt emberekkel kiegészülve már a 2,5 milliót is elérte. Magyarországról körülbelül 700 ezer embert deportáltak, közülük mintegy 300 ezren meghaltak a rabság során.
A lágerek sötét története a kemény fizikai munka mellett elsősorban abból ered, hogy a foglyok élelmezéséről és orvosi ellátásáról nem, vagy alig gondoskodtak. A gulag szinonimája lett az éhezésnek és a rettenetes körülményeknek, ahol sok esetben a legyengült, a napi normát teljesíteni képtelen rabok hetekig, hónapokig tartó éhezés során tehetetlenül belehaltak a munkába. Az éhezés a munkatáborokon kívül is szedte áldozatait: a magas iparosodási célok kiszolgálása érdekében olyan mértékben exportálták a gabonát, hogy a szovjet polgároknak egyszerűen nem maradt. Hírhedt történetek származnak az ukrajnai éhínségről, ahol „az emberek először a szalmát, aztán a megmaradt igavonó állatokat ették meg. Ezután következtek a kutyák, a macskák, végül a gyermekek.” Az itt felnövő Andrej Csikatilo a szovjetunió egyik legborzalmasabb sorozatgyilkosává vált, azt állította, hogy bátyját négyéves korában elrabolták a szomszédok és megették.
1932. december 27.-én született egy új Politburo határozat, mellyel a Szovjetunió az útlevélrendszert készült megújítani. A városlakók új útlevelet kaptak, mely kiváltotta addigi személyi okmányaikat. Ezzel megkezdődött a nagyvárosok tömeges tisztogatása, melynek során aki bármilyen oknál fogva nem kapott vagy kaphatott útlevelet, azt attól kezdve nemkívánatos elemnek nyilvánították, majd két napon belül letartóztatták. Rengetegen estek az eljárás áldozatául, mely során nem csak a kisstílű bűnözők, mint például csempészek nem jutottak új iratokhoz, de olyanokat is letartóztattak, akik csupán átutazóként tartózkodtak épp a városban, vagy egyszerűen otthonfelejtették az egyébként már megkapott új útlevelet. 1933. márciusáig mintegy 25.000 embert deportáltak csak Moszkvából, és a Tomszkban épült tranzittáborba szállították őket, melynek befogadóképessége 15.000 fő volt. (a deportáltak száma nyárra 85.000 főre duzzadt) Egészen májusig nem tudták tovább szállítani őket, ugyanis az Ob folyó befagyott. A túlzsúfolt táborban a napi fejadag mindössze 300 g kenyér volt, így az éheztetés már itt megkezdődött. Ahogyan az lenni szokott, a foglyok között „bűnbandák” jöttek létre, akik ellopták másoktól az ételt és a ruhákat, és még valamiféle lázadással is megpróbálkoztak, hogy ivóvízhez jussanak – de a lovasrendőrök ennek elejét vették.
Májusban megindulhatott a transzportálásuk: mivel északi céljuk arról lett tájékoztatva, hogy városi bűnöző elemek érkeznek hozzájuk, ráadásul két hónappal az eredetileg kijelölt időpontnál korábban, úgy döntöttek, hogy nem szállíthatják őket egyenesen a munkatáborba, hiszen még semmi nem állt készen, és attól tartottak, hogy a rabok a közeli falu lakosságában tennének kárt. Választásuk a valamivel közelebb eső Nazino-szigetre esett, ahová még ma, a 21. században is igen nehéz eljutni, a fentebb említett mocsaras, lápos környezetnek köszönhetően. A 800 kilométeres utazás a fabárkára bezsúfolt 5000 emberrel a fedélzeten 2-3 hétig tarthatott. Ezalatt már csak napi 200 g kenyér jutott fejenként, és az éhezés okozta kimerültség, a fülledtség, az ivóvíz hiánya huszonhetükkel végzett, mire odaértek.
A frissen toborzott két felügyelőtiszt és a mintegy ötven fős őrszemélyzet szintén egyenruha és megfelelő cipők nélkül érkezett meg. Névsort nem állítottak össze a deportáltakról, de annyi információ fennmaradt, hogy május 18.-ai érkezésükkor összesen 4556 férfit és 322 nőt számoltak össze. Mintegy egyharmaduk már ekkor túl gyenge volt ahhoz, hogy lábra álljon. Május 27.-én további 1200 rab érkezett, így 6000 fölé emelve a sziget foglyainak számát. Mindenféle felszerelés nélkül álltak a szigeten: nem volt fekhelyük, nem voltak megfelelő ruháik, nem volt semmilyen menedékhely, vagy annak kialakítására alkalmas szerszám náluk. Szó szerint még egy kanaluk sem volt. Már az első napon 295 embert kellett eltemetniük.
A szigetre megérkezve kipakolták azt a 20 tonna lisztet ugyan, melyet a rabok ellátására szántak, azonban semmi egyebet nem kaptak hozzá – még így is összetűzés alakult ki a parton miatta. Az őrök a foglyok közé lőttek, és végül átszállították a lisztet a szomszédos sziget partjára, és másnap reggel újra megpróbálkoztak a kiosztásával, de az újfent atrocitásokba fulladt. Végül 150 fős brigádokra osztották a rabokat, és egy-egy brigádvezető vehette át a fejenként mintegy 4 kilós lisztadagot számukra: azonban talán mondanunk sem kell, hogy sok esetben inkább megtartották maguknak. Semmilyen segédeszközt nem kaptak annak érdekében, hogy a lisztet bármilyen hasznos módon fel tudják használni – például kenyeret sütni belőle -, így a legtöbben folyóvízzel összekeverve masszát készítettek belőle, és azt ették. A folyóvíz használata rövid úton vérhasfertőzést terjesztett el közöttük.
Mivel legtöbbjük városlakó ember volt egész életében, a foglyok mit sem tudtak a mezőgazdaságról, vagy arról, hogyan tegyék lakhatóvá a szigetet. A felhasználható nyersanyagok és az étel hiánya bandák kialakulásához vezetett, akik terrorban tartották a gyengébbeket. Mindennapossá váltak a kisebb-nagyobb összeütközések, melyek nem ritkán halálos kimenetelűek voltak. Mindeközben az őrök sem kímélték őket, és a legkisebb hibáért is kivégeztek bárkit. Mindezen körülmények nagyon hamar, már május végére abba torkolltak, hogy elterjedt a kannibalizmus a szigeten. Május 21.-éről származó feljegyzés szerint hetven új holttest került elő aznap, melyek közül öt a kannibalizmus jegyeit hordozta magán – eltávolították a májat, a tüdőt, a szívet.
Voltak persze, akik megpróbáltak megszökni: egyszerű tutajokat építettek, melyeket az Ob folyóra bocsátottak, de a legtöbbje tönkrement, mielőtt partot ért volna. Ha bárkinek sikerült is átkelnie a folyón, a tajgán való túlélés esélye szinte a nullával volt egyenlő, így az eltűnteket automatikusnak halottnak tekintették. Akik mégis visszajutottak a szigetre egy-egy ilyen katasztrófa után, sok esetben az őrök fegyvereivel találták csak szemben magukat. Több százan lelték így halálukat.
A Nazino-tragédia csupán hetek alatt zajlott le, ugyanis június elején a szovjet hatóságok feloszlatták a „tábort”, és az életben maradt 2856 rabot a Nazina-folyó mentén található más táborokba transzferálták. 157 ember egészségügyi állapotukból kifolyólag már nem volt utazásra alkalmas állapotban, így őket a szigeten hagyták. Sokat elárul arról, hogy ezzel vajon körülményeik javultak-e, hogy az út során további 700-an haltak meg, és bár lett némi táplálékuk és néhány szerszámuk, tífuszjárvány ütötte fel a fejét köztük. Nem tudjuk, hányan maradtak életben, csupán annyit, hogy 250 túlélőt júliusban továbbszállítottak egy újonnan alapított táborba.
A Nazino-szigeteken történtekről készült jelentés Vaszilij Velicsko propaganda-hivatalnok tollából származik, aki saját elhatározásából járt utána az ügynek. A jelentést személyesen küldte el Sztálinnak és Lazar Kaganovicsnak, valamint a Politburo legfontosabb tisztjeinek. A jelentés nyomán a Kommunista Párt bizottságot hozott létre az ügy kivizsgálására, és a szigeten dolgozó tisztek és őrök megrovásban részesültek, jónéhányukat pedig börtönbüntetésre ítélték.
A Nazino történetét ezek után több, mint öt évtizeden át fedte a felejtés jótékony homálya: csupán néhány kormánytisztviselő és életben maradt szemtanú tudott arról, mi történt valójában. A Velicsko-jelentést titkosították és mélyre „ásták” egy novoszibirszki archívumban, ahonnan csak 1988-ban a glasznoszty idején került elő újra. Ekkor egy, az emberi jogokkal foglalkozó szervezet, mely a Memorial nevet viseli, nagy nyilvánosság elé tárta az ide küldött rabok sorsát.
Az Ob medrének különleges hordalékrendszere miatt a sziget körvonala mára jelentősen megváltozott, az egykori temetkezési helyek jelentős része odaveszett. 1993. júniusában hatméteres emlékkeresztet állítottak fel, melyen az szerepelt: „A politikai elnyomás áldozatainak. 1933-1993″. Ez később szintén elveszett, de 2006-ban az Orosz Ortodox Egyház Tomszki Egyházmegyéje új keresztet helyezett el, melyen az olvasható: „A szentekkel együtt Isten nyugosztalja mindazok lelkét, akiket ártatlanul öltek meg itt az istentelenség éveiben.”
Blissenobiarella
Be the first to comment on "Parahelyek – Nazino"