A science fiction és a horror határmezsgyéjén lépkednek az idegenes elrablós filmek és mintha a komolyabb költségvetésekből rendre kimaradnának, legfőképp az indie filmgyártók próbálgatják magukat, veszik elő ezt a formulát. A témához pedig a mostanában folyamatosan előtérbe kerülő found footage, avagy kézikamerás bemutatást használták, ami összességében egyáltalán nem volt hátrány, sőt, jótékonyan képes volt elfedni bizonyos helyzetekben a költségek hiányát. Mindez azonban nem elég ahhoz, hogy kimagasló, de legalábbis nagy rajongói bázissal rendelkező alkotássá válhasson egy mozi. Nézzük meg közelebbről, hogyan sikerült vegyíteni a különböző alapanyagokat.

A sztori egy, a lakott területektől messzebb eső kis farmon játszódik, ahol szemtanúi lehetünk annak, ahogy a család legfiatalabb tagját egy fénycsóva eltünteti. A szörnyű eseményre természetesen rátelepszik a média és az elképesztően lelkes amatőr kutatók is próbálják a maguk hasznára fordítani azt, ami egy tragédiával kezdődik, s hogy még többel folytatódhasson. Nagyon tetszett, hogy részletesen bemutatkozik az összes szereplő, ez afféle alapozásnak is megfelel, a rövid felvezetőben az alapján a pár mondat után, amit teljesen közvetlenül elrebegnek, máris képet alkothatunk arról, kik és milyen habitussal állnak hozzá az eltűnéshez. A morcos gazda ugyan beengedi a srácokat a házába, de lassacskán egyre elutasítóbbá válik, hiszen az első furcsa jelek még csupán hangok, fények vagy esetleg megzavart állatok hada, amiket lehetne bármi egyébbel is magyarázni. A film azonban kételyeket nem hagyva irányítja a cselekményt, hogy később sor kerülhessen a harmadik típusú találkozásra is. Sőt, egyikük figyelmeztetés gyanánt kilép a csapatból, mert túl soknak tartja azt, amit tapasztal és a többieket is erre próbálja buzdítani – hasztalanul.A csúcspont számomra egyértelműen a “talált” felvétel – milyen hülyén hangzik, hogy egy talált szalagon azt látjuk, milyen szalagot találtak, no mindegy -, melyen a régmúltban elképesztő eseményeknek lehetünk szemtanúi, avagy kiderül, mennyire sebezhető az emberi faj.

Őszintén szólva az egész film alatt nem találkoztam semmilyen zavaró tényezővel, nem rángatták ész nélkül a kamerát, okosan vegyítették a térfigyelőkkel a saját, kézi felszerelésből származó felvételeket, a párbeszédek többnyire teljesen értelmesek és informatívak voltak, az alapötlet pedig azóta birizgálja az agysejtjeimet, mióta kiderült, hogy E.T. lámpaujjában nem kell cserélni elemet. Tehát minden adott volt ahhoz, hogy jól érezzem magam, mégis valami hiányzott. Aztán szép lassan rádöbbentem, hogy az egész kártyapakli ott borul, hogy a szereplőkön igazán nem érezni, hogy veszélyben vannak. Nem sikerült megformálni a suspense-ből fakadó, legmélyebb rettegést, ami bárkiben felsejlik, ha a saját erejénél valami sokkalta nagyobbal találkozik. Ez pedig, hiába a sok nagyon jó kezdeményezés és a beállítások, sajnos ennyit képes csúfítani az összképen.

A számítógépes effektekkel nem volt semmi gond, úgy tűnik, Devin McGinn értette a módját, mivel lehet ilyen szempontból kiugrasztani a nyulat – akarom mondani az idegeneket – a bokorból. Végeredményben azt kell mondjam, cseppet sem rossz próbálkozás, és ha kicsivel többet foglalkoztak volna a különböző szituációkban a rettegés mennyiségének növelésével, akkor az év végi elszámolásnál bátran belekerülhetett volna a toplistába. Így viszont maradt a kicsit keserű íz. Néha elgondolkodom azon, vajon mennyi értelme van teljesen kezdő színészekkel összeállni (persze, nem mindenkire vonatkozik) egy ilyen kaliberű film kapcsán, amikor sokat jelent, mit lehet leolvasni róluk. Feltételezhetően a jóakarat vezérelte a stáb összes tagját és nem áll szándékomban negatívan megítélni az ilyen húzásokat, de elképzelhető, hogy egy kicsit erősebb szereplőgárdával jóval bátrabban lehetne nekivágni az ehhez hasonló múviknak.

Értékelés: 6/10

Plendil