A biológiai vekkeremet lehet óráshoz kéne vinni, mivel október vége helyett ilyenkor nyáron fejezem be és foglalom össze a Halloween sorozatot. De ha az ember életét az iskola (illetve jövőre már az egyetem) korlátozza, ez az időbeli tévelygés azt hiszem érthető. A lényeg, hogy végre sikerült. Utoljára a Fűrész finálé után éreztem ilyen katartikus érzést, de amíg az egy istentelenül szar időpazarlás volt, addig a Halloween elgondolkodtatott, és úgy éreztem, megérdemel annyit, hogy egy nagyobb cikkben az egész szériáról megemlékezzek.

A legérdekesebb, és a horror-rajongók számára a legvonzóbb ebben a franchiseban az, hogy igazából a slasher műfaj születésétől kezdve egészen napjainkig jelen van (ha minden igaz, a remake harmadik része most áll előkészítési fázisban), és mivel sajnos/szerencsére az egymást váltó rendezők a sorozat eredeti mivoltának megőrzése helyett mindig az aktuális trendet próbálták követni, nagyon könnyen megfigyelhető benne a slasher műfaj evolúciója.

Azt gondolom mindenki tudja, hogy az eredeti Halloweent a számos más horrorklasszikusról is elhíresült John Carpenter készítette. Az 1978-as film meglehetősen alacsony büdzséből készült, és függetlenként a hollywoodi radaron sem tűnt fel (pedig Sam Loomis szerepére eredetileg Christopher Leet kérték fel Donald Pleasance helyett – ezt legalább olyan érdekes lett volna látni, mint Robert Englundot Luke Skywalkerként), a forgatást pedig olyan megmosolyogtató elemek kísérték, mint a tavaszi időjárás miatt papírfalevelek használata, majd pénz híján azok begyűjtése és újrahasznosítása minden forgatási helyszínen. A Halloween ugyan mai szemmel nézve már nem túl ijesztő, még mindig tartogat példaértékű megoldásokat. A személyes kedvencem az, amikor Michael saját szemszögéből, a maszk alatti lihegését hallatva mutatnak egyes jeleneteket – a film végén ez a lihegés talán még epikusabb, mint Jamie Lee Curtis zokogása, vagy Loomis doki tisztázatlan számú pisztolylövései.

A második rész három évvel később készült el, és magán viselte azt az egyedi stílust, amire már a Véres Valentin kritikámban is kitértem: egyfajta átmenetet jelentett a későbbi, “ipari” slasherek és a poszt-grindhouse éra között. Egyes jeleneteit még mindig elég paráztatónak és gyomorforgatónak találtam, a brutalitási szint, és az egyes gyilokok kreativitása – köszönhetően a kórházi környezet nyújtotta lehetőségeknek – nagyon kellemesre sikeredett. Az már más, hogy ezen a ponton elkezdték erőltetni a druidizmust, és kissé nyakatekerten bemagyarázták, hogy Michael Myers valójában Laurie Strode bátyja.

A folytatás várható volt, de mivel Michael atomokra robbant az előző rész végén, a készítők új koncepcióval álltak elő, miszerint évről-évre minden Halloweenre kihoznak egy Halloween filmet, csak mindig más-más témával és szereplőkkel. Ez nem lett volna rossz ötlet, de a Halloween III: Boszorkányos időszak címen megjelent rettenet egy olyan középszerű alkotás volt, hogy a készítőket elég súlyos kritkák érték, arról nem is beszélve, hogy sokan Michaelt követelték vissza. Amúgy talán kissé túloztam – nem teljes a Halloween-élményem, mivel ezt a részt szándékosan kihagytam a sorból, egyszerűen nem tekintem a sorozat részének. Talán majd egyszer – de nem ma. És nem is a közeljövőben. Az oldalon fent van Batboy kritikája, az bőven elég ahhoz, hogy bárki kedvét elvegye tőle.

A negyedik rész még a Michael-Laurie kapcsolatnál is erőltetettebben visszahozta Mikeot, illetve Loomis dokit is a sorozatba, valamint Jamie Lee Curtis karakterét kiiktatva egy gyerekszínész által eljátszott kislányt, a hétéves Jamiet állította a sikolykirálynői szerepbe. A Halloween 4 a sorban az első olyan film, amiről én írtam az oldalra, és alapjában véve nem rossz, csak láthatóan a készítők biztosra akartak menni a siker terén, és a Halloween 3 bukása miatt nemhogy minimálisan, hanem egyáltalán nem újítottak, sőt, több elemet is átvettek más, akkoriban hódító slasherekből.

Ez nem volt szerencsés irány, hiszen a slashert ekkor ipari mennyiségben ontották magukból a stúdiók (szép idők), és minél több van valamiből, annál nehezebb egyedinek, érdekesnek és különlegesnek maradni (ez nem csak a horrorfilmeknél van így, a tömeggyártással a zenestúdióknak is sikerült párszor majdnem kinyírniuk a metál és rock műfajokat). A Halloween 5 ezt jól tükrözi, ugyanis idegesítő szereplőgárdájával, semmilyen történetével, és gyenge gyilokjaival olyan volt, mintha a forgatást egy kiadói igények szerint beprogramozott gép vezérelte volna. A filmben megjelentették a rejtélyes fekete embert is, akit felhasználva a készítők később megpróbálták kiaknázni a Halloween 2 druidás utalását (Samhain-ünnep), de ez ekkor még nem volt több egy egyszerű felesleges szálnál, ami mentén a történetet lehetett folytatni, megkockáztatom, hogy a Halloween 6 forgatókönyvének megírásáig senki sem tudta, mihez akarnak kezdeni ezzel a szereplővel.

A Halloween 6 azonban mondhatni szerencsés égisz alatt született. Ugyanis a nyolcvanas évek tömegtermelésének köszönhetően ekkor kísérletezett minden rendező és producer azzal, hogy mivel is tudná még mindig ijesztővé és izgalmassá tenni a horrorfilmeket. Erre az időszakra a vegyesség a jellemző – Coppola horror-romantikus Drakula feldolgozást készített, Freddy az Elm utcai fiatalok helyett a filmeket készítő stábot próbálta kiirtani, Jason testcserélő démonná változott, Bőrpofa pedig – valami olyasmivé amiről jobb nem beszélni. A Halloween 6 valamennyire visszanyúlt a gyökerekhez, valamennyire pedig belekeverte a dologba a druidizmust és a mágiát, ami meglepő módon nagyon is jól passzolt Michael karakteréhez, és a két korábbi rész után ismét egy adrenalindús, kellően véres és egyedi felvonásként vonult a sorozat történetébe.

Ez az irányzat nem is lett volna rossz, a gond csak az, hogy Wes Craven a Sikollyal megalkotta a kor sikerfilmjét, és a horrorok többsége (természetesen a Halloweennel együtt) elmozdultak a modern kliséfricskázó tinihorrorok irányába. Ez nem mellesleg azzal járt, hogy valami idióta rákönyökölt a reset gombra, és a Halloween történetét egészen az 1981-es második rész fináléjáig törölték. A Halloween 20 évvel később első tíz perce ennek ellenére még reménykedésre adott okot, de ezután még a szándékosan betett Sikoly 2 részlet sem kellett ahhoz, hogy a nézők rájöjjenek, milyen irányba terelték a készítők Lauriet és Mikeot. És ez a H5 tucatslasher vonulata után ismét nem a jó irány volt. A H20 hangulatot próbált teremteni úgy, hogy pont atmoszférája nem volt, arról nem is beszélve, hogy néhány teljesen feláldozható karakteren kívül senki sem halt meg benne, és azokat a gyilokjeleneteket is annyira kicenzúrázták, hogy az már több volt mint nevetséges.

Jamie Lee Curtis még egyszer tért vissza a Halloweenbe, a Halloween Feltámadásban, csak azért, hogy Michael végre végső nyugodalomra küldje az általa játszott Laurie karakterét. Hiába tért vissza a Halloween 2 rendezője, akinek anno maga Carpenter mutatta meg, hogyan is kell bánni Michael karakterével, a film végső soron csak egy gyenge Halloween – Blair Witch Project összemosás volt, olyan alacsony színvonallal, ötlettelenséggel és (természetesen) jellegtelen szereplőkkel, amiket talán azóta sem láthattunk ál-dokumentációs (szakszóval élve: mokumentációs) filmekben. Ezen a ponton a klasszikus Halloween sorozat véget ért (ha nem vesszük úgy, hogy a Halloween 6 után már eleve holtan született minden folytatás)

2007-ben pedig elkezdődött a Rob Zombie nevével meghirdetett reboot, ami az utóbbi évek egyik legmegosztóbb horrorfilmje volt. A klasszikus Carpenter-mű rajongói elevenen akarták elégetni Zombiet, amiért az Michaelt egyfajta antihőssé tette és a középpontba állította, míg Loomis és Laurie is csak sablonos, elhanyagolható karakterekként végig a háttérben maradtak. Gyakorlatilag a film az ellentétet mutatta meg a fiatal horrorrajongók és az öreg rókák között – előbbiek egész vállalható filmnek tartották (számos ismerősöm van, aki szereti a filmet), míg utóbbiak a klasszikus horrorokon esett legnagyobb gyalázatként tartják számon.
Az én személyes véleményem, hogy a Rob Zombie’s Halloween ugyan nem ér fel az eredeti szintjéhez, mégis egy elég tűrhető alkotás. Én eleve nagyon alacsonyra teszem az elvárásaimat minden új horrorral és reboottal kapcsolatban (így is csalódok bőven eleget), és alacsony elvárásaimnak a Halloween még úgy ahogy megfelelt, ráadásul milliószor nagyobb fosadékok is kerülnek manapság a boltok polcaira.

A reboot második részével azonban már én sem vagyok ilyen pozitív. Zombie híres arról, hogy nem szeret folytatásokat készíteni, inkább teljesen új oldalról megközelíti ugyanazt az alaptémát, miközben a történetet is továbblendíti. Ez az 1000 Halott háza – Ördög söpredéke esetében jól bevállt, a második rész túltesz az első részen, élvezhető annak ismerete nélkül is, és még a műfaj elismertebb kritikusai is jól vélekednek róla. A Halloweennál a helyzet fordított – az első résznek egész jó felépítése volt, és Zombie ezt teljesen szétzilálta azzal, hogy különféle műfajokat – többek között vérbeli slashert, lelkizős drámát és thrillert próbált meg ugyanazon filmen belül keverni. Ennek köszönhetően a H2 iszonyatosan vontatott, gyorsan indul be, majd teljesen lelassul, és a hossza is nagyjából egy órával több annál, amennyinek lennie kell.

Itt tartunk tehát most, a feldolgozások, az újrafeldolgozások és a remakek korában, amikor úgy tűnik, Hollywoodból még az a kevés kreativitás is kiveszett horroros téren, amivel egykor még rendelkezett. A Halloween rebootnak a jelek szerint lesz harmadik része, stílusosan a lassan unalomig ragozott 3D-s stílusban, de hogy mikor, az egyenlőre kérdéses, és nem bánnám, ha pár évig így is maradna. A Halloween egy klasszikus, és a folytatásai között is vannak jobb darabok, de hogy a végső következtetést levonjam, szerintem nem kellett volna idáig folytatni. Az eredetinek öt-hat, az újrafeldolgozásnak pedig egy teljesen felesleges folytatása van, amikre semmi szükség nem lett volna. Továbbra is kitartok amellett, hogy ezt a szériát egy élmény volt megtekinteni, de aki hozzám hasonló vállalkozásba kezdene, az készüljön fel arra, hogy igen hullámzó minőséget, és gyakorlatilag egy egykor dicső horrorikon bukását fogja látni.

a teljes széria az én szememben: 7/10

Zoo_Lee