Rovatunk e heti részében egy olyan témával foglalkozunk, amely részben már túllépi a horror műfajának kereteit. Az úgynevezett snuff filmek ugyanis felfoghatók korunk, vagy talán az emberi faj társadalmának egyfajta görbe tükreként is. A jelenség ismertetésén és kitárgyalásán túl pedig bemutatunk nektek egy olyan alkotást, amelyet szerkesztőségünk is nemrégiben kapott kézhez a film alkotóitól egy e-mailben megosztott link útján. 

A tisztánlátás érdekében, érdemes először is tisztázni, mit tekinthetünk snuff filmnek. A definíció értelemben snuff filmnek nevezünk olyan képsorokat, amelyeken valamelyik szereplő valóban gyilkosság áldozatává válik, vagy öngyilkosságot követ el, a készítők pedig nem trükkökkel, vagy vizuális effektekkel próbálják a hatást élethűvé tenni, ergo amit a filmen látunk, az meg is történt a szó szoros értelmében. Ebből adódóan nem minősül VALÓDI snuff filmnek például a közismert, és nagy botrányt kavaró A halál 1000 arca sem, úgynevezett “dokumentarista” jellege miatt.

Annak ellenére, hogy a snuff filmek a modern kor termékei, gyökerei nem a filmkészítés hajnaláig, hanem annál jóval régebbre nyúlnak vissza. Mint tudjuk, a filmművészet és a mozi elődje a színház volt, amely jelenlegi ismereteink szerint az ókorból eredeztethető. A szórakoztatóipar ezen formája már akkor is tömegeket mozgatott meg, a darabok rendezői pedig igyekeztek minél jobban elkápráztatni a közönséget, ki-ki a maga módján. Itt kerül cikkünk témája a képbe, ugyanis számos írásos feljegyzés tanúskodik arról, hogy egyes esetekben az előadás egzotikuma egy-egy valódi, színpadi gyilkosságban rejlett.  Ezekben a beszámolókban szó esik például valójában megégetett Herkulesről, real-time kasztrált Attisról is. Természetesen az áldozatok nem a valódi színészek voltak ezekben az esetekben, ők a szóban forgó jeleneteknél egy elítélttel cseréltek helyet.

Szót ejthetnénk még a középkor nyilvános, showműsor-jellegű kivégzéseiről is, de a terjedelem érdekében inkább ugorjunk egy nagyot az időben, egészen a XX. századig. A snuff fogalma ugyanis a ’70-es években vált ismertté, amikor Ed Sanders a Manson-családról írt könyvében azt állította, hogy a szekta tagjai filmre vették néhány bűntettüket, később azonban ezt az állítást sosem tudta igazolni hivatalosan. Innentől kezdve a fogalom bevonult a köztudatba, és egyre több rendező, vagy amatőr filmes próbált meg hírverést csapni alkotása számára ilyen módon. Az imitációk néha olyan jól sikerültek, hogy több esetben a rendezőnek egy bírósági eljárás keretein belül kellett magyarázkodnia.

Felmerül persze a kérdés, hogy mégis mi a valódi snuff film, egyáltalán létezik-e ilyen? A válasz korunk legszéleskörűbb médiumán, az interneten, jobban mondva annak sötétebb oldalán keresendő. Már a mindenki által ismert felületeken is sokszor belefuthatunk meghökkentő, vagy épp gusztustalan, elborzasztó képsorokba, a java azonban az internet 95 százalékát alkotó deep weben található. A világháló ezen szegmensében az emberiség legsötétebb és legtorzabb megnyilvánulásai is fellelhetők, bármi nemű túlzás nélkül (természetesen a deep web nem csupán ilyen tartalommal rendelkezik, rengeteg hasznos információt is tartalmaz). Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a 2015 februárjában letartóztatott Peter Scully ügye, az ő nevével összefüggésbe hozható snuff filmekben (Dafu Love, Daisy’s Destruction) ugyanis tényleg bestiális cselekmények kerültek rögzítésre. Nyilvánvalóan több olvasónál is kiverné a biztosítékot ezeknek a részletezése, így inkább ettől eltekintenék, akit érdekel, utána tud nézni, Peter Scullyval pedig még a YouTubeon is megtekinthetünk egy interjút, egészen pontosan itt.

Természetesen a snuff műfajába egyesek szerint besorolhatók még a mára már közismertté vált úgynevezett “lefejezős videók” és egyéb hasonló képsorok is. A snuff filmek népszerűségének oka talán valahol ugyanott keresendő, ahol a kínzásokat és vallatásokat tapsikolva és extázisban végignéző közönség motivációja, vagy például az olyan, sportnak gúnyolt tevékenységekre, mint a bikaviadalra mutatott érdeklődés, igény miértje. Ezt az okot és ennek eredetét sok-sok oldalon keresztül lehetne boncolgatni, vitatkozni felette, de ezt talán majd valamikor máskor, egy másik cikkben tesszük meg…

(Absvrd) 

Mindig hatalmas örömünkre szolgál, amikor egy rendező vagy producer megtisztel minket azzal, hogy elküldi művét megtekintésre és népszerűsítésre. Természetesen ilyenkor többnyire alacsony költségvetésű, minőségileg kevésbé kiemelkedő alkotásokat kapunk, amelyeknél azért igyekszünk ezen értékek helyett a történetre, megvalósításra fókuszálni.

A mostani cikkünk is ilyen apropóból született, a Faces of Snuff című filmet e-mailünkre kaptuk megtekintésre. Az amerikai bemutatóra halloweenkor kerül sor, így ti egyelőre csak a trailert tudjátok csekkolni, ám pár szóban azért ismertetnénk, mi is vár rátok.

Kezdeném azzal, hogy a különböző horroroldalak sok pozitívumot nem találtak a darabban, a horrorfreaknews.com például fél csillaggal jutalmazta ötből. Vonakodva vágtam hát neki én is a 136 percnek. A legnagyobb probléma, hogy nem voltak érdekesek az egymástól teljesen független kisfilmek. A halálnemek a low-budget miatt behatároltak voltak, a szereplők is gyakran visszaértek más filmekben, a found footage-ellenesek egyik legfőbb érve, a fokozatos kamerarángás pedig itt is megvolt. Egynémely történet felesleges volt, és sajnos ebből volt több, de akadtak érdekesek, izgalmasak. A kisfilmek között ráadásul átvezető archív felvételek voltak, utalva a következő rész témájára – ez kifejezetten ötletes és ügyes volt. Ja, és ciciben nem volt hiány 🙂

A legnagyobb baj, hogy a Faces of Snuff minimum kétszer olyan hosszú, mint kéne, a készítők jobban jártak volna, ha a “kevesebb néha több” elvet követik. Ettől függetlenül nem kétlem, hogy lesz, akinek jobban átjön a soft pornóba hajló, a kelleténél sokkal több péniszt felvonultató film.

Értékelés: 4/10

(Varin)