Berlin Syndrome (2017)

Bátran elmondhatjuk, hogy Ausztráliából jópár igényes alkotással ajándékoztak már meg bennünket az ottani rendezők. A horror és a thriller műfajában igencsak ígéretes műveket felvonultatni képes kontinensről ezúttal egy pszichológiai thrillert szeretnék bemutatni nektek. Lássuk, hogyan sikerült a Berlin Syndrome. 

A patológiás jellegű tünetekkel megtűzdelt érzelmi viharok, és az ebből esetlegesen  kialakuló, egészen aberrált jelleggel bíró kapcsolatok sok filmkészítő agytekervényeit megmozgatták már. Ebben a témában számomra legutóbb a 2016-os évjáratú Pet tette igen magasra a mércét, így a Berlin Syndrome megtekintésének ennek jegyében vágtam neki.

A film elején megismerjük későbbi főhősnőnket, Claret, aki mondhatni, megtestesítője az oly sokat emlegetett viktimológia klasszikus áldozattípusának. A fotósként tevékenykedő lány magányos utazása során Berlinbe látogat, ahol észrevehetően céltalanul bolyong, nem találja, jobban mondva keresi a helyét – nem csupán a város forgatagában, hanem a világban. Minő véletlen, hogy egy nap az utcán véletlenszerűen megismerkedik egy fiatalemberrel, Andival, aki környezete szempontjából nézve valódi mintapolgár, angol nyelvet oktat egy közeli gimnáziumban. A félszeg közeledés tisztázatlan érzelmektől túlfűtött, labilis kapcsolattá fajul, hamarosan pedig kiderül, Andi nem teljesen az, akinek mondja és mutatja magát.

Első hallásra talán banálisnak is tűnhet a történet, azonban a tálalás, valamint maga a cselekményt korántsem tudnám annak nevezni. A Berlin Syndrome esetében nem véletlen a névválasztás – a sokak által ismert Stockholm-szindróma analógiájaként születik meg, hiszen a készítők a végletekig beteges körülmények közé szorított, józan ésszel szembenő akarat, félelem, és kényszer szülte együttélést szeretnék bemutatni. Miként hatnak a kierőszakolt, csupán külső formaiságokban megnyilvánuló, szeretetnek aligha nevezhető tettek a fogvatartóra és a fogolyra; milyen átalakulásokon mennek át mindketten – és ami talán a legfontosabb: hogyan kerültek ilyen helyzetbe? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a Berlin Syndrome, és a maga módján csak részben adja meg a választ, a döntést, vagy a további gondolatmeneteket a nézőre bízva.

Elsősorban pszichológiai thrillerről lévén szó, a Berlin Syndrome nem a szabadulásra tett kísérletekből próbál feszültséget kreálni; meglehetősen kevés akciódús jelenetet láthatunk, főhősnőnk nincsen MacGyver-t megszégyenítő képességek birtokában, így nem indul be a barkács-szakkör sem, amelyet oly sokszor láthattunk már hasonló filmekben. A mű egyetlen kiemelendő hibája a dinamikában rejlik, ugyanis itt némiképp felborul az egyensúly: néhány percen keresztül rengeteget halad előre, jónéhány pillanaton keresztül pedig szinte monotonná, vontatottá válik a cselekmény.

Mindent összegezve, a Berlin Syndrome remek alkotás, bár a cikk elején említett Pet szintjét számomra nem üti meg, ennek ellenére mindenképp jó szívvel ajánlanám.

Értékelés: 7/10

(Absvrd)

              

Be the first to comment on "Berlin Syndrome (2017)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*