TranslatePasta #02 – sleep-watchers.net

Folytatódik nemrégiben rajtolt rovatunk, a TranslatePasta, amelynek keretein belül a méltán népszerű online rémtörténetek közül szemezgetve, néhányukat magyar fordításban tesszük elérhetővé számotokra. Mostani fejezetünk középpontjában az alvászavarok állnak, meglehetősen érdekes megközelítésből. Reméljük, az első részhez hasonlóan ez az epizód is elnyeri tetszéseteket. Jó szórakozást!

Sokan úgy gondolják, minden könnyebb lesz, miután leérettségizel. Néhány vizsgát letudsz, és a nagybetűs élet máris tárt karokkal vár rád. A sok buli, az ünneplés, az ajándékok, a rengeteg gratuláció mind-mind csakis egy új, szebb világ kezdetét jelenthetik. Négy szenvedéssel teli, idegölő év után végre elmondhatod magadról, hogy szabad, felnőtt ember vagy.

Azonban a gimis évek utáni élet korántsem olyan, mint ahogyan azt elképzeljük. Vannak dolgok, amikről senki sem beszél. Nem mondják el ennek az új, különös világnak a titkait, hogy miként is működik. Nem beszélnek a társadalomról, a valódi életről, a pénz utáni véget nem érő hajszáról, a kapzsiságról.

Ha mindezekről tudtam volna, talán mindent másképp cselekszem. Talán nem lettem volna ennyire önző, és talán soha nem kerültem volna olyan helyzetbe, mint amilyenben most vagyok. Álomőrzés. A legújabb módszer arra, hogy a semmiből gyorsan pénzt csináljunk. Az egészről Manny mesélt. A jó öreg Manny… Manny csak jót akart. Jóbarátok voltunk a gimi eleje óta, és neki sem volt fogalma arról, mi ez az egész.

Miután leérettségiztünk, mindketten hasonló cipőben jártunk. Még csupán gyerekek voltunk. Lusta kölykök, akik azt hitték, hogy a frissen szerzett érettségijükkel jobbat érdemelnek annál, mintsem hogy gyorséttermi felszolgálóként, vagy árufeltöltőként gályázzanak egész nap. Gyors és könnyű pénzt akartunk, így Manny körbenézett az interneten. Nem sok időbe tellett, amíg rá nem talált az oldalra, ami olyasmit ígért, amire mindkettőnknek szüksége volt. Álomőrzés. Egy munka, ahol a semmittevéssel lehet pénzt keresni.

– Olly, az egész arról szól, hogy ülsz a gép előtt, és ébren maradsz. – Írta egy sms-ben. Aztán később, ahogyan egyre többet beszélt róla, ez az egész álom-őrködés dolog a világ legegyszerűbb munkájának tűnt. Ahogy mondani szokták, túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Az új munka lehetőségétől teljesen lázba jöttem, és rohamtempóban pattantam a gép elé, szinte gyerekes lelkesedéssel. Senkinek sem szóltam az egészről, csupán a lehető leghamarabb akartam minél többet megtudni az álomőrzés mikéntjéről.

Ha jobban belegondolunk, az egész ötlet egyszerűen zseniális. Rengeteg ember fél, ha egyedül van. A nyüzsgő nappalok után az éjszaka magánya sokakra egészen nyomasztóan hat, így hát vannak, akik rengeteg pénzt hajlandóak kifizetni csupán azért, hogy nyugodtabban aludjanak annak tudtában, hogy valaki vigyáz rájuk. Az sleep-watchers.net szolgáltatásai minden ilyen igényt kielégítenek. Elég csupán regisztrálni, mint “őrző”, és hamarosan egy “alvó”-val párosít össze a rendszer, akinek szüksége van ilyen jellegű segítségre.

Még aznap regisztráltam. Oliver Twitch – gépeltem a megfelelő mezőbe, ahova az adataimat kellett megadni. Személyes információt kiadni manapság igencsak veszélyes, de jobban végiggondolva érthető volt a weboldal üzemeltetőinek szempontjából, hiszen nem árt utánanézni, kire bízzák a munkát.

Néhány napba telt, amíg a visszaigazoló e-mailt megkaptam. Emlékszem, a végtelennek tűnő várakozás közben hány százszor frissítettem a böngésző oldalát, amelyen az e-mail fiókomba voltam belépve. Miután az utolsó akadályt is letudtam, és a regisztráció sikeres volt, azon nyomban be is jelentkeztem a felhasználói fiókomba. Legnagyobb meglepetésemre máris akadt egy megbízásom. Rögtön felkeltette az érdeklődésem, és átfutottam leendő kliensem adatlapját, ami alapján rövid tájéktatást kaptam róla.

Violának hívták, és a kedvesen csengő név mögött egy nem kevésbé bájos, ártatlan, idős asszony rejtőzött. 74 éves volt, és teljesen egyedül élt. Férje néhány évvel ezelőtt elhunyt, rokonai pedig pusztán anyagilag támogatták – ők állták a lakás bérleti díját, ahol Viola lakott, de semmi több. Violáról teljesen elfeledkezett a családja. A leírás szerint alvásproblémákkal küzdött, és úgy gondolta, hogy a tudat, miszerint valakinek az óvó tekintete őrzi, lényegesen könnyítene helyzetén.

Habozás nélkül igent mondtam. A munka órabére kiváló volt – az idős emberek rengeteg pénzt hajlandóak ezért fizetni. Egy rövid üzenetváltás keretein belül tisztáztuk a részleteket; Viola egyetlen kívánsága csupán az volt, hogy a webkamerás kapcsolat meglegyen kettőnk közt az éjjel során, egyébként semmi más nem érdekelte.

Délután magasságában járhatott az idő, amikor úgy gondoltam, lefekszem egy kicsit aludni. Fel kellett magamat készíteni az éjjeli műszakra – a műszakra, ami reményeim szerint remek bevételt fog majd hozni. Egymástól távol éltünk, abban az időzónában pedig, ahol Viola tartózkodott, már kilenc órára járt, és lement a Nap. Itt volt az ideje a hívásnak. Mielőtt tárcsázni kezdtem volna, egy felugró ablak jelent meg a képernyőmön. Egy üzenet – egyenesen a weboldal üzemeltetőitől. Az oldal tetején egy “szabályzat” felirat volt, alatta aprócska tételekkel:

  1. Ne aludjon el.
  2. Semmilyen esetben se ébressze fel az alvó felet.
  3. A vörös vészjelző gombot csak valódi vészhelyzet esetén nyomja meg.
  4. NE aludjon el.

Emlékszem, elmosolyodtam. A szabályok csupán magától értetődő tények voltak, amikkel mindenki tisztában lehetett, aki erre a munkára adja a fejét. A szabályzat elfogadását jelző gombra kattintottam, majd vártam, hogy létrejöjjön a virtuális kapcsolat Violával.

Viola igazán kedves teremtés volt. Boldognak tűnt, amikor meglátott a webkamerán keresztül, és ártatlan arcán egy mosoly suhant végig.

– Jó estét, Oliver! – mondta – Köszönöm, hogy segít nekem. Remélem nem lesz sok gondja velem, és nyugodtan töltheti az éjjelt.

Biztosítottam róla, hogy minden bizonnyal így lesz, hiszen már előkészítettem néhány tennivalót, amit a számítógépen tudok majd elvégezni, mialatt ő alszik. Jó éjszakát kívántam neki, azután lefeküdt aludni. Néhány pillanat után úgy tűnt, mély álomba merült, én pedig egy kis ideig még rajta tartottam a szemem. Nézni valakit, ahogyan alszik, valamiféle különös megnyugtató érzést jelent, legalábbis számomra. Figyelni, ahogyan a lassú lélegzet mozgatja a teljesen ellazult mellkast. Viola ilyenkor volt a legsebezhetőbb. Tudtam, hogy semmi okom az aggodalomra, de akárhogy is vesszük, a felelősség súlyának érzete valamiképp megváltoztat.

Figyeltem még egy darabig, aztán elkezdtem különféle oldalakat böngészni. Az egész éjjel a rendelkezésemre állt, szerencsémre pedig ezúttal pénzt kaptam azért, amit egyébként is csinálnék az éjszaka folyamán. Az éjjel csendben telt. Volt egy pillanat, amikor mintha valamiféle zajt hallottam volna a videokapcsolaton keresztül. Lélegzetvétel hangjának tűnt, de aztán eszembe jutott, hogy minden bizonnyal azt a statikus zajt hallhattam, ami teljesen természetes abban az esetben, ha egy videokapcsolat mindkét résztvevője néma marad. Most már tudom, hogy akkor tévedtem.

Reggel, a Nap első sugarai elkezdték feltölteni ragyogásukkal Viola szobáját, aki azon nyomban fel is kelt. Nem használt ébresztőórát, a természetes fénnyel együtt ébredt. Emlékszem, ahogyan első pillantása fekhelye mellette lévő üres térfelére esett. Esküdni mertem volna rá, hogy egy pillanatra megborzongott, azonban néhány pillanat múlva már tekintete az asztalára helyezett laptopra esett. Ugyanúgy mosolygott, mint amikor először meglátott, majd megkérdezte, jól telt-e az éjjelem. Igennel feleltem. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, és köszönetet mondott – ahogyan ő fogalmazott, hetek óta nem aludt ilyen kiválóan. Szép napot kívánt, majd elköszönt.

Fiatal vagyok, így hozzászoktam az éjszakázáshoz. Ennek ellenére jóleső fáradtsággal, mosollyal az arcomon feküdtem le aludni a sikeresen elvégzett munka tudatában. A következő néhány alkalom hasonlóan telt, egyik éjjel azonban történt valami, aminek az emlékeit a mai napig egészen jól fel tudom idézni. Viola nagyjából hajnal három óra körül felkelt, és miután álmosan, jelzésképp odabiccentett a kamera irányába, a fürdőszoba felé vette az irányt, amire közvetlenül egy ajtó nyílt a hálószobából.

Az ilyen helyzetekben nem igazán követtem nyomon az eseményeket, hiszen túl sok értelme nem lett volna. Ha néha mégis odapillantottam, csupán azért tettem, hogy egy kis változatosságot csempésszek az egyébként nem túl mozgalmas órákba. A kamera képét néztem, ami alatt Viola épp a mosdóban volt. Hogy erre pusztán az unalom vitt rá, vagy meg akartam róla győződni, hogy Viola gond nélkül újra elalszik, őszintén szólva, nem emlékszem már.

Láttam valamit, mialatt ő a fürdőszobában volt. Pusztán egy másodperc erejéig, de esküdni mernék rá, hogy láttam. Egy kezet. Egy aránytalanul nagy, hófehér kezet, amely valahogy előtűnt az ablakot takaró függöny mögül. Bár csupán egy másodpercig láttam, mégis egész testemet kirázta a hideg, ezt követően pedig tekintetem egyfolytában a képernyő ugyanarra a pontjára meredt, abban bízva, hogy hátha esetleg újra sikerül kiszúrni, de semmi sem történt. Lassan kezdtem megnyugodni, és úgy gondoltam, hogy pusztán az energiaital és az éjjeli fáradtság különös elegyének voltam az áldozata.

Viola kijött a fürdőszobából, és visszafeküdt az ágyába. Semmit sem mondott, csupán a már jól ismert, lágy mosolyt láttam átsuhanni az arcán, mielőtt békésen, újból álomra hajtotta a fejét. Elképesztően hamar tudott elaludni. Az alvás láthatóan hatalmas kincs volt számára, egy olyan kincs, amelyre már nagyon régóta hiányt szenvedett. Büszke voltam magamra, hogy egy ekkora értékkel ajándékozhattam meg az idős hölgyet.

Rövid idő múltán, öt éjszakával ezelőtt minden megváltozott. Azon az éjjelen eleinte semmi szokatlan nem történt. Violával a már rutinnak mondható szokásos módon elköszöntünk egymástól: jó éjszakát kívánt, ahogyan szokott, majd elaludt. Mindenre emlékszem. A szoba csendjére, az egér gombjának kattanásaira. Újabb és újabb oldalakat böngésztem át. Röviden fogalmazva: minden úgy történt, ahogyan máskor is.

Az egész az én hibám. Aznap nem aludtam délután eleget, nem ittam energiaitalt, valahogy nem tettem meg mindent annak érdekében, hogy ébren maradjak. Elaludtam. Megszegtem a szabályokat. Mélyen aludtam, úgy legalább egy órán keresztül, annyira mélyen, hogy még a nyálam is kicsordult. A világ megszűnt létezni számomra, én pedig Viola számára, aki így nem számíthatott rám. Hirtelen ébredtem fel. Úgy rémlik, egy durranás-szerű zaj keltett fel, de már nem emlékszem biztosan. Rögtön felkaptam a fejem, és bár nem tudtam, mi is folyik valójában, de valamilyen zsigeri, ösztönszerű érzésre hallgatva tudtam, hogy baj van.

Miután magamhoz tértem, rögtön az álomfigyelő oldalra kattintottam. Viola békésen aludt, így akármi is volt a zaj, ami felébresztett, őt nem zavarta. Elmosolyodtam. Úgy gondoltam ezzel a kis alvás legalább segített annyit, hogy könnyen ébren maradhassak az éjjel hátralevő felében, Viola pedig láthatóan teljesen jól volt. Aztán megláttam. A lényt, akit  ma már Figyelőnek hívok.

Azonnal eltűnt a mosoly az arcomról. A lény Viola szobájának egyik sarkában állt, amelynek árnyéka miatt csupán kis részleteket lehetett belőle látni. Ami elsőre feltűnt, az a lény természetellenes magassága, és vékony teste. Emlékszem, láttam a szemeit is. Teljesen fehér szemek voltak, amelyeken valamiféle szentségtelen fény tükröződött, amint egyenesen rám bámultak. Mozdulni sem tudtam. A félelemtől dermedté merevedtem.

A lény Viola felé lépett. A lépés talán rossz kifejezés, de jobb kifejezést nem találok rá. Egyszerre mozgott könnyedén, de ugyanakkor lépései valahogy darabosak voltak. Viola hátát mutatta a szörnynek, arca pedig egyenesen felém nézett. Ekkor szegtem meg a második szabályt. Az egyetlen ésszerűnek tűnő dolgot tettem: ordítottam. Ordítottam, hogy Viola ébredjen fel. Bevált. Ma már azt kívánom, bár ne így lett volna. Amint kinyitotta a szemeit, tekintete találkozott az enyémmel. Mindeközben a Figyelő már felette állt.

A Figyelő lesújtott rá mindkét kezével. Újra és újra. Emlékszem a beteges, ritmusosan ismétlődő, sikamlós hangra. Mindent láttam. Mintha egy undorító, gyomorforgató előadást kellett volna megnéznem az első sorból. Láttam Viola arcán átsuhanni a meglepettséget, majd a zavarodottságot, amikor a hófehér ököl először lesújtott rá, később pedig a félelmet, amikor rádöbbent, mi történik vele. Minden csupa vér volt. Viola egész idő alatt engem nézett. Zokogott. Feladta a küzdelmet, és egyfolytában zokogott, amint a lény újabb és újabb csapásokat mért rá.

– Olly – suttogta halkan – segítsen!

Egyetlen lehetőségem maradt: megragadtan az egeret, és a vészjelző gombra kattintottam, amit a leírás szerint a legnagyobb baj esetén lehetett használni. Nem használt.

Ez a funkció egy időre nem érhető el az alábbi felhasználó számára: Wishbone 43

Valahogyan, valamilyen különös módon a weboldal tudott arról, hogy elaludtam. Tudtam jól, hogy ez a büntetésem érte. Hátat fordítottam a képernyőnek, és hallottam, ahogy a lény továbbra is abnormálisan nagy ökleivel ütlegeli Violát. A valaha hófehér kezek vérvörössé, Viola szemei pedig élettelenné váltak. Elment. Segélykérő szavai a fülemben visszhangoztak. Sírtam. Arcomat a kezeimbe temetve, a számítógép előtt ülve sírtam.

Viola miattam halt meg. Egy ártatlan idős hölgy meghalt azért, mert ostoba módon képtelen voltam nyitva tartani a szemeimet. Emlékeztek, ahogyan az elején írtam az érzésről, hogy egy másik élőlény élete a te kezedben van? Borzalmas, amikor a saját hibádból kifolyólag nem vagy képes vigyázni rá. Nem tudtam abbahagyni a sírást, sőt azóta sem tudom.

Egyfolytában hallottam a hangot, ahogyan a Figyelő szüntelenül lesújt Violára. Egy kis idő elteltével, végre-valahára befejezte. Minden bátorságomat összeszedve a képernyőre néztem. A fátyolos szemek rám bámultak, az óriási, fehér kezek, amiket Viola vére borított a lény teste mellett lógtak elernyedve. Bár a szemek némák maradtak, én tudtam, mit akarnak mondani: az egész a te hibád, Olly.

Azóta nem aludtam. Viola a tudatomban kísért. Ha csak néhány másodpercre hunyom le a tekintetem, őt látom, ahogyan rám kiált, ártatlan hangján engem átkoz. Tudja jól, hogy mindez az én hibám, és tesz róla, hogy ezt sose felejtsem el. Az a dolog eljön értem is. Viola halála csupán a kezdet volt. Az én büntetésem első szakasza. A második a saját halálom lesz. Nem tudom, mit tegyek. Az egészről senkinek sem szóltam. Tudom, hogy valószínűleg őrültnek hinnének, ha pedig valami véletlen folytán nem így lenne, kitudódna, hogy Viola halála az én lelkemen szárad. Nem a vértől mocskos szörnyeteg hibája, hanem az enyém.

A lény minden éjjel egyre közelebb ér hozzám. Eleinte csupán árnyékokat láttam, apró, alig észrevehető dolgokat. De most már hallom a tompa, alig érzékelhető lélegzetvételét, és mindenhol a vérfoltos kezeket látom. Nem számít, hol vagyok, ő mindig figyel. Tudom, hogy most is itt van, amikor ezeket a sorokat írom. A vállaim felett áthajol, és azt olvassa, amit róla írok. Ez az egész egy rémálom. Hamarosan megőrülök, ha nem alszom. Kérlek, segítsetek. Könyörgöm. Mindent megteszem, amit kértek, csak valaki találjon meg az álomőrző oldalon. Legyen valaki az őrzőm. Nem bírok ki egy újabb éjszakát. Ne hagyjatok meghalni. Ne aludjatok el.

Írta: Wishbone43
Fordította: Absvrd

 

 

Be the first to comment on "TranslatePasta #02 – sleep-watchers.net"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..