Wildling (2018)

Emlékszünk még a Thale-ra vagy a Trollhunter-re? Két skandináv film, melyek az észak-európai népek ősi mítoszaiban és mondáiban felbukkanó, az emberektől nem háborgatott vadon mélyén élő mesebeli lényekről – hulderekről, illetve trollokról – szólnak, és amelyekben a mesék szereplőit a horror világába emelik át. És sokan vagyunk akik, habár emlékszünk, de inkább igyekeznénk elfelejteni az Alkonyat filmszériát, melyben pedig klasszikus horror-szörnyek – vámpírok és vérfarkasok – avanzsálnak romantikus hősökké, mindezt pedig egyfajta coming of age maszlaggal nyakon öntve tálalják nekünk. Ezen két összetevő elegye Fritz Böhm első nagyjátékfilmje, a Wildling és habár adná magát a feltételezés, de ez a film nem a coming of age téma ábrázolásába bukik bele.

Zoo_Lee kollégám a nemrég véget ért horror-novella pályázat kapcsán írt értekezésében az Alkonyat szériáról is említést tett, mégpedig olyan összefüggésben, hogy az csupán felhasználja a horror elemeit, ám célja nem a félelemkeltés, csak a gótikus hangulat átemelése egy alapvetően romantikus regénybe. Ha azonban elvonatkoztatunk a műfaji határok rigorózus méricskélésétől, Stephenie Meyer amúgy igen kellemes stílusban megírt regényei – tehát itt nem osztom tanult kollégám véleményét, habár valójában csak a regényfolyam első részéhez volt szerencsém – az ifjúsági irodalomba csempészett horrorelemek segítségével akár a későbbiekben a műfaj sötétebb bugyrai felé is terelheti a fiatal olvasókat. Ezt pedig azért talán mégse vegyük rossz néven tőle.

A fantasy vagy a mesék és mondák világa pedig… hát az azért elég gyakran járt kéz-a-kézben a horrorral, elég csak gyermekkorunk Grimm meséinek Disney-mentes változatára vetni egy kósza pillantást. Ezt a két vagy inkább három dolgot – a mesék, a romantikus tinihorrorok és a szörnyfilmek elemeit – próbálja tehát a Wildling egybegyúrni és érdekes módon – ahogy azt később látni fogjuk – teszi ezt úgy, hogy a három kategória valójában a film három különböző, nagyjából elhatárolható részében dominál. Nem hiszem, hogy ez szándékos lenne, mindössze arról lehet szó, hogy így ütközik ki néhány csiszolatlan él a szkriptben, melyet alaposabb írói munkával akár el is tüntethettek volna.

Anna egy, az erdő mélyén álló házikóban nevelkedik Apuci féltő gondoskodása mellett. A férfi minden nap megvizsgálja a kislányt, majd felszolgálja neki szigorúan vegetáriánus vacsoráját. A látszólag idilli helyzetet csupán az árnyékolja be, hogy Anna nem hagyhatja el a szobáját. Ugyanis, Apuci elmondása szerint az erdőben élő Vadállat csak arra vár, hogy elragadhassa a kislányt. Mikor a kislány eléri azt a kor, hogy menstruálni kezd, Apuci onnantól kezdve minden nap injekciót ad be neki, arra hivatkozva, hogy a vérzést betegség okozta. Anna egyre rosszabbul viseli a kezelést, míg egy napon Apuci egy töltött pisztollyal a kezében jelenik meg a szobájában. Képtelen azonban végezni a lánnyal, így végül önmaga ellen fordítja a fegyverét. Anna a kórházban tér magához, életében először szembesül a szobáján kívüli világgal. A helyi seriff (Liv Tyler) veszi szárnyai alá és fogadja be otthonába az általa nevelt, kamasz öccse, Ray (Collin Kelly-Sordelet) mellé. Anna fokozatosan kezdi felfedezni a körülötte lévő világot, kerül egyre közelebb Rayhez és ébred rá saját másságára, hogy a Vadállat, amitől Apuci óvta, talán éppen ő maga.

Bel Powley zseniálisan alakítja a világra először rácsodálkozó naiv gyermekből (a színésznő 26 éves) a saját másságára lassan ráébredő, állatias ösztönökkel és érzékekkel megáldott vagy megvert lényt. Habár nem egy klasszikus szépség, volt benne mégis valami rejtelmes vadság, mellyel képes volt karakterét hihetővé és vonzóvá tennie. Liv Tyler ezzel szemben a legkevésbé sem meggyőző. Ezúttal nem is kifejezetten a színészi játékával van a baj – mely eddig jobbára könnyes szemmel kamerába bámulásból állt -, inkább karakterével. A seriff illetve jóval fiatalabb öccsét egyedül nevelő kvázi anya kettős szerep közül egyik sem igazán hiteles, a karakter nem is kap lehetőséget arra, hogy igazán kibontakozzon. Ehhez hasonlóan az Anna és Ray közötti vonzalom kialakulása, habár jobban nyomon követhető, mégsem eléggé kidolgozott. Maguk a Vadállatok is csupán a történet peremére felskiccelt valamik, néhány homályos utalással elintézettnek is tekintik őket az alkotók.

Ahogy haladunk a történet lezárása felé, úgy esik egyre jobban szét a történet és egyik kérdés a másik után ötlik fel bennünk. Miért zárták be Anna-t a fogdába? Senkiben nem merült fel, hogy a nemrégiben súlyos traumán átesett lány önvédelemből tette, amit tett? Apuci miért is akarja minden áron elpusztítani egykori védencét, amikor 16 éven át nevelte és inkább magát ölte volna meg annak idején, mint őt? A wildling-ok néhány nap alatt hordják ki a gyermekeiket? S a többi, s a többi… A jól felépített kezdeti – a házban játszódó – és középső – a coming of age filmek stílusát idéző, lassan a saját másságára való ráébredés és az első szerelem történetét elmesélő – szakasz után a történetet lezáró hajtóvadászat és leszámolás csalódást keltően profánnak és ötlettelennek hat.

Mind minőségét, mind hangulatát tekintve, mintha három különböző filmet néznénk. A házban játszódó, Anna gyermekkorát bemutató rész – mikor a wildling csak a kisgyermek fantáziájában megjelenő rém – a gyerekek rémisztgetésére szánt esti-mesék kísérteties hangulatát árasztja magából. A lányka naiv szemén át láthatjuk a furcsa apafigurát, akivel csak mi, a nézők érezzük, hogy nem stimmel valami. Ahogy a kislány cseperedik, úgy válik egyre inkább bizonyossággá bennünk az a jobbára téves gondolat, hogy a Szörnyeteg nem a házon kívül, hanem leginkább azon belül leselkedik a kislányra.

A második szakasz Anna kiszabadulása után veszi kezdetét, mely egyrészt fizikai, másrészt átvitt értelemben vett felszabadulást is jelent: a kislány mind testileg, mind érzelmileg kiléphet végre a gyermekkorból, maga mögött hagyva a mesék világát. Ez a szakasz a tini-szörnyfilmek/horrorok szokásos sémáját követi, a lelki és testi változások, a másság, egyediség felfedezése a kamaszkorral járó, legtöbbünk által jól ismert tünetegyüttes metaforája.

Az utolsó szakasz valahol Anna első gyilkossága tájékán veszi kezdetét, igazából önmagában sem egységes, olyan érzést kelt, mintha az írók egyszerűen nem tudták volna, hogyan is zárják le az előzőekben jól-rosszul felvezetett történetet. Egymásra hajigált ötletek halmazának tűnik, melyek sem önmagukkal, sem a történet korábbi elemeivel nem állnak összhangban. Lévén a Wildling mind Fritz Böhm író-rendezőnek, mind írótársának Florian Eder-nek az első egész estét kitöltő mozija, talán jogosan írhatjuk a film lezárásának kudarcát tapasztalatlanságuk számlájára.

A Wildling arra vállalkozott, hogy egyszerre legyen rémmese, romantikus tini-horror és szörnyfilm. Ilyen időrendi és nagyjából ilyen minőségi sorrendben. A független filmek mércéjével nézve is egészen érdekesen induló és talán sokak által kifogásolható fordulatot vevő sztorit a nem kellőképpen átgondolt és nem kellő odafigyeléssel kivitelezett végjáték sajnos a még épp, hogy nézhető kategória vészes közelségébe taszítja. Az év vége felé közeledve még mindig él bennem a remény, hogy 2018 talán mégis képes lesz legalább egy valamirevaló horror kitermelésére. Sajnos ez nem a Wildling lesz. Van még néhány meg nem nézett film talonban a téli-szünetre, úgyhogy a remény hal meg utoljára. Na meg a final girl.

Értékelés: 5/10

Kinek ajánljuk: A szörnyfilmek és a dark-fantasy kedvelőinek, akik nem veszik rossz néven egy filmtől, ha vacak a vége.

Gabblack

Be the first to comment on "Wildling (2018)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..