Néhány héttel, hónappal ezelőtt valamelyik cikkem kapcsán – ami nyilván megint valami eszméletlenül rossz film kivesézését tűzte ki célul – egyik kedves olvasónk volt szíves feltenni a kérdést, hogy miért van az, hogy mi mindig csak szar filmekről írunk? A kérdés implikációja ellenére azért azt rögtön meg kell jegyeznem, hogy természetesen nem csak szar filmekről írunk. Másodszor, mi – legalábbis én mindenképp, de asszem nyilatkozhatok a teljes szerkesztőség nevében – nem ajánlókat, hanem kritikákat, elemzéseket, beszámolókat igyekszünk írni, így a szórásba természetszerűleg néhány kevésbé sikeres mű is kerül, melyek megtekintésétől igyekszünk eltántorítani az olvasóközönséget. Harmadszor pedig még a feltételezést is egészen sértőnek érzem, hogy szándékosan akarnánk tré filmekről írni (tisztelet a kivételnek, mert azért ilyen is akad), inkább az a helyzet, hogy a vacak filmek találnak meg minket. Engem legalábbis meglehetős gyakorisággal. Így történt ez a Keanu Reeves nevével fémjelzett és a néhány korai vetítést leszámítva a nagyközönség számára idén tavasszal elérhetővé vált Replicas-szal is. Nem feltétlenül spoiler-mentes beszámoló következik.

Pedig én úgy gondoltam, hogy minden szükséges óvintézkedést megtettem, hiszen a film nem az “Év legvacakabb sci-fi filmjei” keresőkifejezésre kapott találatok listáján szerepelt, hanem az előkelő 6. helyet szerezte meg ezen a listán, 2019 eddigi legjobb science-fiction alkotásai között. És mielőtt valakinek ez is felötlene a fejében, ez a lista nem hat elemből áll, hanem tizenötből. És hát persze ott volt Keanu Reeves neve, aki azért a Mátrix szériával úgy sejtem nem kevés tudományos fantasztikum kedvelő szívébe lopta be magát. Persze az ő filmes karrierje sem szeplőtlen – elég csak az Amikor megállt a Föld szájbarágós, patetikus blődlijére gondolni -, de azért a végelszámolásnál még így is meglehetősen jól szerepel. Ezek után elképedve és értetlenül állok a tény előtt, hogy mégis mi vette rá Keanu barátunkat, hogy szerepet vállaljon a Replicas-ban? Pénzzel vélhetően nem lehet gondja, hiszen a John Wick immáron harmadik installációja érkezik rövidesen a mozikba és az előző kettő sem volt éppen financiális katasztrófa. Ugyanezen ok miatt vélhetően nem is unatkozik. Hát akkor mégis mi lehet itt a háttérben? Szívesség egy barátnak vagy egy elbukott fogadás? Kétséges, hiszen a Replicas-t Keanu Reeves saját produkciós cége hozta tető alá, szóval saját fejlesztésű projektről van szó. Esetleg a castingra még akkor került sor, mikor a forgatókönyv még nem állt készen – láttunk már hasonlót -, mivel annyit azért szeretnék feltételezni a művész úrról, hogy ha ezt a szkriptet elolvasta volna, vélhetően szívesen átengedi a Replicas főszerepét valaki másnak. Így meg utólag azért ciki lett volna kihátrálni a saját cége produkciójából, nem tett volna jót a biznisznek.

Kényszerpálya. Valami ilyesmi jut Reeves filmbeli alteregójának – Will Fosternek – is osztályrészéül, mikor az emberi tudat új – történetünk idején éppen mesterséges – testbe való átültetésén munkálkodó és egy meg nem nevezett közép-amerikai országban tevékenykedő tudós csoport vezetőjeként egy autóbalesetben elveszíti feleségét és három gyermekét. Mindenki más Will helyében fogná magát, hazamenne, eltemetné a családját, majd néhány év múlva követné őket az alkoholizmus mellékhatásaként. Hősünket azonban más fából faragták. A baleset után azonnal riasztja kollégáját/barátját Ed-et (Thomas Middleditch), hogy hozza a felszerelést, mert helyzet van. Will-nek ugyanis az az ötlete támadt, hogy lementi szerettei még intakt tudatát a komputerére, testüket meg szépen a garázsában újraklónozza a laborból elcsent klónozó podokban. De jaj! Csak három pod van, Will-nek meg négyre lenne szüksége! Nagy és látványos vívódások közepette sorsot húz tehát és végül legkisebb lánya lesz az, akinek nem jut új test. És mit csinál ilyenkor egy valóban zseniális elme? Nem, nem azt, amire minden átlagos halandó gondolna, hogy a kislány majd a második körben kap új testet, addig meg csak lesz valahogy. Nem-nem, Will inkább fogja és kitörli kislánya emlékét családtagjai még a winchesteren pihenő tudatából. Logikusan, csak ha esetleg mégis lenne lehetőség később a klónozásra, akkor mindenkinek magyarázkodni kelljen…

Tizenegynéhány nap múlva készen is állnak a klónok, csak éppen az a bökkenő, hogy hát a tudatátültetés még sosem működött anélkül, hogy az új testben felébredő illető neki nem állt volna vehemensen szétszerelni önmagát. Így tehát neki kell állni a problémamegoldásnak, de addig a teljesen üresfejű klónokkal is csinálni kéne valamit, nem beszélve az egyre türelmetlenebb és amúgy sem túlságosan szimpatikus főnökről, aki – amúgy teljesen jogosan – elvárná, hogy kapjon is valamit a pénzéért. A problémákat tetézendő, a gyerekek barátai, tanárai és a többi is hevesen érdeklődik védenceik hogyléte felől. Will – hogy időt nyerjen – leszedálja a klónokat. Ezúton megjegyezném, hogy ez az intermezzo kiváló alkalom lett volna a legkisebb lányka klónozására, de hát itt már nincs mit tenni, a Zoe-ra vonatkozó emlékek már eltűntek a többi családtag jelenleg még virtuális elméjéből. Nem mintha ez azt jelentené, hogy Zoe mondjuk az anyakönyvi hivatal, az ismerősök, tanárok vagy bárki emlékeiből is törlődött volna. Tudom mindez szőrszálhasogatásnak tűnik, na de azért ez Will fejében is szöget üthetett volna… Lényeg a lényeg, hogy a tudatátültetősdi végül – ahogy az már lenni szokott – sikerrel jár, de a bonyodalmak ezzel még nem érnek szerencsés véget, ugyanis Will ezúttal már nem csak szimplán szemét, de már-már démonian gonosz főnöke bizony szemet vet az újra újdonsült családapa takaros kis klóncsaládjára, melyek – azért valljuk be – valóban jobban mutatnak egy mecénásoknak szánt bemutatón, mint Will addigi, saját magukat szétverő androidjai.

Láthatjuk, hogy a történet ennél logikátlanabb már nehezen lehetne és a fent leírtak csupán a jéghegy(ek) csúcsa(i). Mindezt Jeffrey Nachmanoff rendező casting stábjának elbaltázott üdvöskéi teszik még nehezebben elnézhetővé, hiszen a mellékszerepekre szerződtetett kóklerek még a sztori ökörségei ellenére legalább mérsékelten szórakoztató voltát is sikeresen annullálják. Továbbra sem tudom elképzelni, hogy adhatta Reeves a nevét egy olyan jelenethez, amelyben például a főnökét játszó John Ortiz-zal szerepel együtt. Kevés kínosabb főgonoszt láttam eddig, pedig volt már szerencsém néhány kirívó példához. És nem csak egyvalaki rossz a stábból, minden karakter és minden színész mintha önmaga karikatúrája lenne. Tavaly a The Titan is rossz volt, de annak legalább volt valami karaktere, hangulata. Tényleg nem is szaporítom a szót, hiszen nincs miért. Amúgy is mindig azon kapom magam, hogy a kelleténél sokkal több időt és energiát ölök olyan egyszerű tények bizonygatásába, hogy egy film nem érdemes arra, hogy időt vesztegessünk rá. Akiket a fent leírtak a Replicas kapcsán nem győztek meg erről, azoknak lelke rajta. Én mosom kezeimet.

Értékelés: 3/10

Kinek ajánljuk: Azoknak, akik szeretik a logikátlan sci-fiket olyan színészekkel a mellékszerepekben, akik bármikor elmehetnének a Jóban Rosszban-ba vendégszerepelni.

Gabblack