Annabelle Comes Home (2019)

Idén nyáron újabb darabbal bővült az utóbbi években egyre terebélyesebbé váló Conjuring-univerzum. A történet középpontjában a már régi ismerősnek mondható Annabelle-baba áll, hiszen a készítők – sokakkal ellentétben – úgy gondolták, ez a motívum még tartogat magában annyi potenciált, amely elegendő lesz egy újabb jó filmhez. Lássuk, kinek lett igaza!

A köztudatba berobbanó, és óriási sikert arató Conjuring első és második része között ismerkedhettünk meg először Annabelle baba történetével. A Warren-házaspár egyik legismertebb ügyét feldolgozó film vegyes fogadtatásban részesült, azonban az így keletkezett csorbát enyhítette a folytatás, amelynek keretein belül egy szórakoztató alkotással örvendeztették meg a közönséget. A tavalyi, finoman szólva is gyengére sikerült The Nun után sok horror-rajongó (beleértve magamat is) úgy merte vélni, hogy a készítők talán tanulnak a negatív visszajelzésekből (ebben biztos vagyok, nem szenvedtek hiányt), és ha nem is egy grandiózus, de egy erős közepes alkotással próbálják meg elfeledtetni a legutóbbi ámokfutásuk okozta kellemetlen emlékeket.

A történet Annabelle baba bebörtönzésének kísérletével indul útjára, amelyet – bár nem zökkenőmentesen – de sikerrel abszolvál a Warren-házaspár, így a sokak életét pokollá tevő ördögi játékszer a démonológus pár – egyébként valóban létező – privát kollekciójába kerül, biztonságosan elzárva a külvilágtól. Három évet ugrunk az időben, Warrenék pedig egy bébiszittert fogadnak fel, hogy vigyázzon lányukra, Judyra. Judy olyan életet él, amilyet el tudnánk elsőre képzelni egy olyan család gyermekének, akinek szülei hivatásszerűen göngyölítenek fel olyan ügyeket, amelyekben nem ritkán démoni lények is szerepet kapnak, és hétről hétre néznek farkasszemet a színtiszta Gonosszal. Ennek velejárójaként nem pusztán saját félelmeivel kell megküzdenie, hanem kortársai vegzálásával is, ez a kombináció pedig nem mondható a boldog, kiegyensúlyozott gyermekkor biztos receptjének. Bár Ed és Lorraine csupán egy napig maradnak távol, ahogyan azt már sejthetjük, a nyugalmasnak induló nap nem várt (?) meglepetéseket tartogat a házban tartózkodók számára, és főszereplőink hamarosan életük legnehezebb éjszakája előtt állnak.

Szándékosan nem teszem fel a kérdést, amely azt boncolgatná, hogy mi az értelme annak, ha egy teljes mértékig felhasznált történetről szeretnének újabb, és újabb bőrt lehúzni a készítők. Nem ez az első, és minden bizonnyal nem az utolsó alkalom, hogy ilyesmi történik, így a moralizáláson és egyéb okfejtéseken túllépve inkább rátérnék azokra a pontokra, amiknek köszönhetően kerül az Annabelle harmadik epizódja abba a bizonyos fiókba.

Az ordítóan klisészerű alaptörténet már sejtteti, hogy James Wan, és munkatársai a forgatókönyvet nem álmatlan éjszakákba nyúló, maratoni munkafolyamatok eredményeként dobták össze. Hasonló színvonalon lévő sztorit úgy gondolom, bármely, horror-rajongókból álló asztaltársaság néhány ital elfogyasztása után gond nélkül termelne ki úgy, hogy közben még jókat is röhögnek annak parasztvakító vonásain. Lehetséges, hogy a valóságban az Annabelle Comes Home is valahogy ilyen körülmények közt indult útjára, mindenesetre a nevetségesen közhelyes sztori megágyaz a hasonlóan siralmas folytatásnak. A film ugyanis majd két órányi tömény erőlködésnek bizonyul, amelyről lerí, hogy a készítőknek az ég adta világon semmi új ötlete nem volt, így fogták magukat, és egy már meglévő franchise elemeit összegyúrták egy tucat-tini-horror blőd baromságaival.

Mindezt úgy próbálták leplezni, hogy konkrét sztorivonal nélkül, több, összevagdosott elemből próbáltak egy egészet gyártani. A Judyra vigyázó két lány szerencsétlenkedése, és felelőtlensége folytán ugyanis Warrenék egész gyűjteménye elszabadul egyik pillanatról a másikra. A paranormális Jumanji egy idő után kezdi a tragikomédia elemeit megjeleníteni, mindemellett teljesen súlytalanná teszi az eddig felépített atmoszférát. Az általános iskolás korú kislány, és a vele lévő két tinédzser félig-meddig, de sikerrel veszi fel a harcot olyan lényekkel és erőkkel, amik elviekben önmagukban is elegendőek voltak ahhoz, hogy komoly gondokat okozzanak. A démoni all star válogatott több új szereplőt is felvonultat (amelyből egy igencsak esélyes egy spinoff-filmre), de a szokásos jumpsacreket leszámítva semmi olyan töltettel nem rendelkeznek, ami bármilyen kényelmetlen érzést lenne képes indukálni a nézőben. Mindezt megfejeli még a Conjuring filmek közül először a The Nun-ban látott elem: a poénkodás. Szándékosan használom ezt a szót, mivel nem arról van szó, hogy az egyébként (sem) nyomasztó légkört akarták volna oldani némi humorral, ehelyett a szekunder szégyenérzetet generáló vicceskedés tetézi az egyébként sem rózsás helyzetet.

Mindent összevetve, az Annabelle Comes Home jóval az elvárt szint alatt teljesít, és tovább asszisztál az egykor szebb napokat is látott Conjuring-univerzum színvonal-csökkenéséhez. Néhány jól eltalált jelenetet leszámítva nincs ugyanis, ami egy alsó-kategóriás horrortól elválasztaná a filmet, és úgy tűnik, a cél továbbra is a The Nun-ban tapasztalt szint újabb és újabb reprodukálása. A rajongóknak így csupán a remény maradhat, hogy egyszer megfordul ez a tendencia, és talán egy nap – valamelyik folytatás, vagy egy különálló film keretein belül – újra visszakaphatják azt a kiváló hangulatot, amely miatt annak idején a franchise világát megszerették.

Értékelés: 4/10

(Absvrd)

           

 

Be the first to comment on "Annabelle Comes Home (2019)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..