Kínzások és kivégzések XXI. – A spanyol inkvizíció

spanyol inkvizícióHa a kínzások és kivégzések témakörében teszünk utazást, kikerülhetetlen téma a spanyol inkvizíció, a történelem egyik leghírhedtebb szervezete, akiknek a középkor talán legvéresebb, legkegyetlenebb időszakát és eljárásait tulajdonítjuk. Ennyit a legtöbben tudunk róluk, de mai cikkünkben körül járjuk az inkvizíció létrejöttének okát, indítékaikat és főbb módszereiket is.

Megszületik az inkvizíció

Ahhoz, hogy a szervezet létrejöttét megértsük, szükséges áttekintenünk a kor fontosabb történelmi eseményeit, és ehhez évszázadokkal korábbra kell visszanyúlnunk. Hogyan lehetséges, hogy egy olyan jámbor eszméket hirdető vallás, mint a kereszténység berkeiben jött létre a világtörténelem egyik legrettegettebb büntetési formája?
A kereszténység kezdeti elterjedésekor a Római Birodalom császárai kemény kézzel és szigorúan csaptak le az új vallás követőire. Az üldözött keresztényeket megkínozták, különféle tortúráknak vetették alá, hogy megtagadják új istenüket; így érthető, hogy kezdetekben egyértelműen a kínvallatás szokásával szemben foglaltak állást. Nem csupán vallási-ideológiai, de jogi magyarázatát is megtalálhatjuk mindennek, ugyanis a görög és római jog elsősorban a rabszolgák esetében engedélyezte a tortúra alkalmazását, a keresztény világban keresztények pedig nem lehettek rabszolgák – így nem igazán volt kin végrehajtani az effajta büntetést. Ebben az időszakban keresztény ember számára tiltott volt, hogy bírói tisztséget viseljen, mert vallási előírásai ütköztek a törvénnyel, hiszen ők nem szabhattak ki kínvallatást másokra sem.

spanyol inkvizícióA korai keresztények hitték, hogy a bűnöket és a hamis tanúskodást Isten azonnal megtorolja, még itt, a földön. Idővel természetesen rájöttek, hogy ez nem igen történik meg, így a kínzással felérő büntetési formák lassan visszaszivárogtak igazságszolgáltatásukba. Az istenítéletre bízva magukat először enyhébb módszereket vezettek be: a vádlott személynek megszentelt kenyeret kellett ennie, és ha nem tudta lenyelni, bűnös volt; vagy valamilyen szentnek tartott tárgyra kellett esküt tenni. Súlyosabb esetekben izzó vassal égették meg a vádlott végtagjait, vagy forró vizet öntöttek rá abban a meggyőződésben, hogy ha az illető ártatlan, Isten megvédelmezi majd. Sok esetben már az istenítélettől való rettegés kiváltotta a beismerő vallomást, így rövidesen vallatási célokra is alkalmazni kezdték.

Az istenítéletnek már a 12. században sok bírálója akadt mind a vallási, mind a jogi színtéren. Vallásfilozófiai szempontból istenkísértésnek minősült olyan csodát várni, hogy az ártatlanok nem sérülnek meg a kínvallatás során, a jogászok pedig megállapították, hogy számos esetben ártatlan embereket ítéltek el, amiért nem mentek át az istenítélet próbáin. Ennek ellenére 1215-ig általánosan használatban maradtak, amikor is III. Ince pápa betiltotta azokat a lateráni zsinaton, és helyébe az inkvizíciót intézményesítette.

Maga az inkvizitórus eljárás már három évszázada létezett ekkor, lényege az volt, hogy a császári megbízottak (az inkvizítorok) beavatkozhattak bármilyen peres eljárásba, és ítéletet hozhattak az uralkodó nevében. Az egyház nevében eljáró inkvizítorokat eleinte az eretnekekkel szemben alkalmazták, később azonban egyre szélesebb lett az a kör, amelyben intézkedhettek. Az inkvizíció számos országban elterjedt intézménnyé vált: az Aragóniai Királyság mellé hamarosan csatlakozott a Francia Királyság, a Pápai Állam, Szicília és a Nápolyi Királyság majd a német területek is.
A kezdeti elképzelések szerint az inkvizíciót – amelynek célja az eretnekek felkutatása és elítélése volt – a helyi püspökök irányították volna, de hamarosan kiderült, hogy ismereteik és jogaik, területi hatályuk behatároltsága miatt nem tudnak az eretnekség általános kérdéseivel foglalkozni. Ezért IX. Gergely pápa megalapította a Rómából irányított pápai inkvizíciót, mely átvette mindezen feladatokat.

Ezek az utazó inkvizítorok Domonkos-rendi szerzetesek közül kerültek ki, de kisebb számban más rendekből is akadtak köztük. Feladatuk abból állt, hogy a helyi szóbeszédek és feljelentések alapján találjanak eretnekeket, akiket felszólítottak a vallomástételre, majd feloldozták. Ha nem tette meg, akkor az inkvizíció bírósága elé kellett állnia. Az inkvizítorok szerzetesi múlttal rendelkező, jámbor és tanult emberek közül kerültek ki. Hitték, hogy munkájuk elsődleges célja nem a büntetés, hanem a térítés; és igyekeztek azt a legnagyobb kegyelmességgel végrehajtani.
Az inkvizíció védőszentje, Mártír Szent Péter Észak-Itália vezető inkvizítora volt, és minden jósága ellenére sem igazán sikerült megkedveltetnie magát és misszióját a helyiekkel, így azok megölték. Minden bizonnyal Péter meggyilkolása volt az a pont, amely ahhoz vezetett, hogy IV. Ince pápa engedélyezte a kínvallatást az inkvizítorok számára.

A spanyol inkvizíció

Bár említésre méltó szelete a történelemnek a mai Franciaország területén lezajlott két évszázadon át tartó háború az egyház, és az általa eretnekeknek kikiáltottak között (a katarok, az albigensek vagy akár a templomos lovagok, Jeanne D’Arc történetei), hogy a témánál maradjunk, rögtön a mai Spanyolország területére fókuszálunk a továbbiakban.

Láthattuk, hogy az inkvizíció – lévén a római katolikus egyházhoz tartozó szervezet – Európa-szerte jelen volt és minden erejével fellépett az eretnekség ellen.
Spanyolország területén ez a kérdéskör jóval később vált csak aktuálissá. A 15. századig az iszlám vallású mór hódítók ellen harcoltak, és csak az ország felszabadítása után került terítékre a vallási egységesítés. A célkeresztbe elsőként a zsidók kerültek, akiket a mór uralom idején megtűrtek, de a 14. század végén III. Henrik kikeresztelkedésre kényszerítette őket. Azok a zsidók váltak az ország legnagyobb fenyegetésévé, akik titokban tovább gyakorolták eredeti vallásukat, számuk meghaladta a 100.000 főt.

1478-ban IV. Sixtus pápa célja az volt, hogy a világi vezetők és az egyház kapcsolatait szorosabbra fűzze, ezért engedélyezte, hogy maguk nevezzék ki inkvizítoraikat. Az első, Sevillában dolgozó inkvizítorok olyan elkötelezetten végezték az eretnekek üldözését, hogy végül már a pápa is fékezni akarta őket; de addigra a királyság már felfedezte, milyen erős fegyvert birtokolnak általuk. A spanyol inkvizíció önálló, világi – azaz a római egyháztól független – intézménnyé vált El Santo Oficio de la Santa Inquisición, vagyis a Szent Inkvizíció Szent Hivatala néven, és befolyását kiterjesztette az egész ország területére.

Tomás de Torquemada

Az inkvizítorok munkáját a főinkvizítor felügyelte, akik közül az első Tomás de Torquemada volt, akinek neve egybeforrott „a vallási bigottsággal és a kegyetlen fanatizmussal” és egy személyben jelképezi a spanyol inkvizíció által elkövetett valamennyi szörnyűséget. 1484-ben kézikönyvet írt az inkvizítorok számára, amely szerint az eretnekek üldözésén túl az ő feladatuk lett a boszorkányság, a többnejűség, az istenkáromlás és az uzsora elleni harc is. Felhatalmazta őket, hogy eljárásuk során a kínvallatás eszközeihez is nyúlhatnak.

Elsődleges célpontjuk továbbra is a zsidók voltak, illetve az ún. converso-k, vagyis a keresztény hitre áttért zsidók. Torquemada intézkedései nyomán több, mint 160.000 szefárd zsidó hagyta el az országot, akik máig megőrizték nyelvüket, a judeospanyolt és saját szokásokat alakítottak ki, ami megkülönbözteti csoportjukat az askenázi zsidóságtól.

Kolombusz Kristóf, a spanyol történelem híres alakja valószínűleg converso volt, és egyes források valószínűsítik, hogy Torquemada azért is lépett fel oly szenvedéllyel ellenük, mert maga is áttért családból származott.

 

A 16. század közepére, három generációval később megváltozott az inkvizíció fókusza, és egyre inkább az eretnekségre koncentráltak ismét. A helyesnek tartott vallási tanok buzgó terjesztésében még Loyolai Ignácot, a jezsuita rend alapítóját is eretnekséggel vádolták. 1547-ben a toledói érseki konferencián kihirdették a limpieza, vagyis tisztaság alapelvét, ami valójában nem sokban különbözik a 20. századi náci eszméktől. A limpieza szerint minden eretnekség okozói a zsidók, és az egyházi kinevezésekhez ettől fogva bizonyítani kellett, hogy a jelölt nem rendelkezik zsidó felmenőkkel, és egyik őse ellen sem emeltek vádat eretnekségért. Az új szabályt rendeletbe foglalták a spanyol gyarmatokon is, ezzel elterjesztve a zsidó származásúak hatósági felkutatását.
Az inkvizíció áldozatainak számát csak megbecsülni tudjuk a fennmaradt iratokból, és azok pár tízezertől háromszázötvenezerig terjednek. Tény, hogy sok esetben egészen súlytalan „bűnökért” is a legszigorúbb büntetéseket szabták ki. „Rochust, a San Lucar-i fafaragót például azért égették el, mert Szűz Máriát ábrázoló szobrát inkább megrongálta, mintsem eladta volna egy inkvizítornak a vevő által megszabott alacsony vételáron”.

A spanyol inkvizíció mindenkinél hatalmasabb szervezetté vált, így áldozatává vált a spanyol király fia, a spanyol trón örököse is, Károly 1568-ban. Bűne az volt, hogy kritizálta a testület működését.

Az inkvizíció a tengerentúli területeken, Chilében, Mexikóban, Peruban, Brazíliában is több száz embert küldött máglyára, vagy végzett ki az autodafék alkalmával. Több, mint háromszáz éven át működött Spanyolországban, Portugáliában, és gyarmataikon. Végleges felszámolására csak 1834-ben került sor, amelynek nehézségeit jól mutatja, hogy korábban is számos kísérletet tettek rá.

A spanyol inkvizíció módszerei

A spanyol inkvizíció nem feltétlenül abban „alkotott nagyot”, hogy új fajta kínzási módokat találjon ki, inkább a meglévőek ötvözésével érték el hatékonyságukat. Az inkvizíció módszerei egyébként is országról országra változtak, mert az adott ország világi eljárásjogának szigorúsága is befolyásolta azokat; de azt elmondhatjuk, hogy a spanyolok által végbe vitt kínvallatások voltak a legkegyetlenebbek. A tortúrák a nyilvánosság kizárásával zajlottak, a vádlottnak semmilyen joga nem volt. Az elítéltek vagyonát elkobozták és felosztották az állam, az Inkvizíció és a vádlói között. A kínvallatást hivatásos hóhérok végezték, akik arcukon csuklyát hordtak.

A vallomás kicsikarásához számos módszer közül választhattak. Ezek közül sokat viszonylag egyszerűen, különösebb felszerelés igénye nélkül végre tudtak hajtani, és csak a makacsabban hallgató, vagy éppen bűneiket tagadó szerencsétlenek esetében kellett a furfangosabb kínzásokhoz folyamodni.

Strappado: A strappado egy különleges szerkezet, amelynek neve elsősorban az inkvizícióhoz köthető, és Itáliában használták előszeretettel. A strappado, vagy más néven csigázás során az áldozat kezét hátrakötötték és egy gerendához rögzített csigás szerkezettel kezénél fogva felemelték. A módszert egy firenzei jogász, Paulus Grillandus 1584-es leírásából ismerjük, melyben a büntetés öt fokozatát különböztette meg attól kezdve, hogy csak megmutatták a fogolynak a szerkezetet, odáig, hogy megemelve testét még rángatták is – ami bizonyosan csonttöréshez vezetett, de olykor az áldozat karja le is szakadt törzséről. Ez utóbbi fokozatot ritkábban használták, általában „megelégedtek” azzal is, ha kificamították az ízületeket.

spanyol inkvizíció

A strappado

Égetés: A kínvallatás egyik legegyszerűbb eszköze a tűz, hiszen az égési sérülések a legfájdalmasabbak közé tartoznak; így gyorsan célt érhetett vele az inkvizítor. Kezdetként általában a talp égetését alkalmazták, vagyis a vádlott talpait zsírral, olajjal bekenték majd közel húzták a tűzhöz. Ennek egy továbbfejlesztett változata volt az ún. spanyol szék, ami egy vasból készült ülés volt, amelyhez a megkínzott személyt hozzá tudták kötözni. A rögzítést követően a szék alá izzó parazsat hordtak, úgy eloszlatva azt, hogy a jó hővezető vasanyag mindenhol átforrósodjon megégetve a rajta ülő személy bőrét. Vannak feljegyzések az ókori bronz bikához hasonló üstökről is, amelyekbe belekényszerítették a bűnöst, és nem hagyhatjuk ki természetesen a máglyán való megégetést sem, de ez utóbbi már a halálos ítélet esetén volt használatos, így később tárgyaljuk.

spanyol inkvizíció
Víz: Az inkvizícióra kevéssé volt jellemző a kínai vízcseppes módszer kifinomultsága, de ismeretes egy Hippolytus de Marsiliis nevű 16. századi jogász leírásában is a homlokra csepegtetett vízzel való kínzás. A vizet használó tortúrák között elterjedtebb volt az itatás, az ún. toca. A toca során az áldozat szájába rongyot tömtek, majd nagy mennyiségű vizet öntöttek rá, amitől az alig kapott levegőt. Mielőtt a szerencsétlen megfulladt volna, a rongyot kivették, és jöhetett a vallomás. Ha nem jött, az eljárás újra és újra ismételhető volt, növelve az időtartamot, amíg a kínzás tart. A toca alatt az áldozat halála könnyen bekövetkezhetett, így különös óvatossággal kellett eljárni annak során.

Potro: A potro, vagyis a kínpad sok változatban létezett. Voltak közte, amelyek alkalmasak voltak a ráerősített test megnyújtására is, mások csak a csontok eltörésére voltak hivatottak, vagy a kötelek oly mértékű megszorítására, hogy azok a húsba vágjanak. Ha az áldozat túl is élte a kínpadot, a hosszadalmas nyújtás olyan mértékű károsodást okozhatott az izmaiban és ízületeiben, amelyek miatt hátralévő életében nem volt képes mozgatni azokat.

Kerékbetörés: A kínpad egy továbbfejlesztett változata volt a kerék, amely szintén egy olyan kínzóeszköz, amely az ókorból eredeztethető. A szinte minden esetben halált okozó kínzási forma során az elítéltet a küllőkhöz vagy a karimához kötözték, és úgy ütötték a teste különböző pontjait. Jellemzően hosszú ideig hagyták szenvedni a bűnöst, mielőtt megkapta a kegyelemdöfést.

Az itt felsoroltak a legáltalánosabban használt és ismert kínzási módszerei voltak a spanyol inkvizíciónak, de tudjuk, hogy számos igen kreatív szerkezet született meg ebben az időszakban, amelyek a vallatott személyek kínjait hivatottak fokozni. Ezek közül is a spanyolcsizmát érdemes kiemelni, amely nevét is a spanyol inkvizícióról kapta, pedig nem csak ők alkalmazták, különböző változatai az egész világon elterjedtek voltak.

spanyol inkvizívcó

A spanyolcsizmát az áldozat lábára erősítették, és fokozatosan növelhették az erőt, amellyel összenyomták.

Nem csupán az egyszerű emberi kegyetlenséget kell sejtenünk ezeknek a furfangos eszközöknek a létrejöttében: a hóhérok szakmai presztízsét hivatottak emelni, hiszen rajtuk múlott, hogy mennyire hatékonyan csikarnak ki vallomást az elítéltből anélkül, hogy megölnék őt; illetve maga a bűn súlya és természete is sok esetben meghatározta, hogy milyen típusú büntetést kellett alkalmazniuk.

spanyol inkvizíció

Csak egy példa a kreatív kínzóeszközökre: a Júdás széke.

Amennyiben a kínvallatás nem volt eredményes, vagyis az illető nem vallotta bűnösnek magát, vagy pedig utólag tagadni próbálta bűnösségét, azonnal újabb vádat emeltek ellene, és ezúttal a kivégzés várt rá – amelyre az inkvizíciónak szintén több módszere is volt.

Autodafé: Az autodafé, vagy spanyolos írásmóddal auto da fe jelentése „hitítélet”, amely jól mutatja, hogy elsősorban az eretnekséggel vádolt bűnösök esetében alkalmazták. A halálraítéltek ünnepélyes körmenetét nevezték így, amelyek során nyilvánosan felolvasták az ítéleteket majd végrehajtották a kivégzést. Az egész eseményt nagy gonddal szervezték meg, az elítéltek egy san benito nevű vezeklőruhát kellett, hogy viseljenek, fejükön pedig corozát, ami egy kúp alakú magas süveg volt. Mindkét ruhadarabra lángokat rajzoltak, abban az esetben, ha az illető a kivégzés előtt megtért, akkor lefelé irányulóakat – ami arra utalt, hogy kegyben részesült, és megégetését megelőzően megfojtják, vagyis az azonnali halált kapta „jutalmául” a hosszú szenvedés helyett. Az élők száját általában kipeckelték, hogy ne követhessenek el istenkáromlást a máglyán. Egy-egy autodafé alkalmával legalább 20-30 embert kellett kivégezni, hogy a kellő tömeg és ünnepélyesség biztosítva legyen, ezért voltak olyanok, akik évekig vártak kivégzésükre, hogy a szükséges létszám összegyűljön.
A vesztőhelyen mindig annyi máglyát állítottak fel, ahány elítélt volt, körülbelül három és fél méter magasan. A fogolynak létrán kellett felmásznia, majd a tűz meggyújtása előtt még egy utolsó esélyt kapott a megtérésre. A közönség végig nézte haláltusájukat, hallgatta halálhörgésüket. A megégetett eretnekek holttesteit később feldarabolták és csontjaikat összetörték, hogy társaik számára ne maradhasson belőlük semmilyen ereklye.

spanyol inkvizíció

Bár a spanyol inkvizíció úgy él az emberek fejében, mint egy különös vérontást elkövető intézmény, és az áldozatok száma bár bizonytalan, de több tízezerre tehető; nem szabad elfelednünk, hogy ezt a számot mintegy 345 éves működésük alatt érték el. Valójában évente csupán néhány embert ítéltek halálra, bár az egyéb kimenetelű perek száma tagadhatatlanul magas volt.

Az inkvizíció folyamatának megítélése máig kérdés a vallástörténészek és a történészek számára. A középkori erőszakos hitvédelem, vagyis a keresztesháborúk folyamatának szinte egyenes következménye, mégis a világtörténelem egyik legsötétebb szégyenfoltja volt.

„A szocializmusból ugyanúgy nem következik Joszif Sztálin meg a tikosrendőrség meg a templomok bezárása, mint ahogy a kereszténység sem áll ok-okozati viszonyban a spanyol inkvizícióval.”

(Kurt Vonnegut)

Blissenobiarella

A cikkhez felhasznált források:
Brian Innes – A kínzás és kínvallatás története
Vox Day – The Irrational Atheist
https://historycollection.co/snap-crackle-pop-torture-methods-of-the-spanish-inquisition/

Be the first to comment on "Kínzások és kivégzések XXI. – A spanyol inkvizíció"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .