Kerekasztal #05 – Mulholland Drive

Rövid kis kihagyás után újabb közös horrorelemzéshez érkeztünk. Az alany ezúttal nem szokványos értelemben vett horrorfilm, hanem David Lynch elborult, megosztó, sötét és bizarr mestermunkája, a Mulholland Drive, vagy magyar címén A sötétség útja. Lynch munkássága kapott már hideget is, meleget is a nézőktől, a kritikusoktól, most kiderül, a Cinegore írói mit gondolnak róla.

DeerWoman: Ez a film egy rémálom… Úgy érzem 140 percet elpazaroltam rá az életemből, de ezt minden Lynch film után így gondolom. Olyan erős, legbelsőbb érzelmekre gyakorolt hatása van a műveinek, hogy mindig újra beteszek tőle valamit, akármilyen értelmetlen katyvasz is az összes. Tudom, megint én nem vagyok elég mélyenszántó, de ez nálam csak 5/10, nem tudtam eldönteni, hogy inkább jó vagy inkább rossz volt ez nekem… Talán az idő megszépíti róla az emlékeimet. 😀

eyescream: Az a nagy harci helyzet, hogy a David Lynch nevű úriember filmjeivel – néhány kivételtől eltekintve, mint például az Elefántember vagy a Dűne – nem sikerült közelebbi barátságot kiépítenem, mivel nekem az ő merőben szürreális, szimbólumokban tobzódó világa egész egyszerűen befogadhatatlan. Az évek alatt próbálkoztam jó néhány mozijával (Kék Bársony, Radírfej, Inland Empire stb), de igazából egyiket sem sikerült úgy magamévá tennem, hogy élvezni is tudjam őket. Mostani alkotáshoz szintén úgy álltam hozzá, hogy egy életem egy halálom, belevetem magam… aztán egy kellemeset csalódtam! Tény, hogy itt sem sikerült mindent összeraknom – sztori közben végig az a tipikus Lynch-féle elvont atmoszféra érezhető, lásd: Lost Highway, de ami ebből az egész koncepcióból átjött, az elég mindfuck! Szóval én még így is bőven ajánlani tudom mindenkinek, aki egy kicsit is nyitottnak érzi magát a valóság egy másik aspektusának elgondolására. 8/10


Miskei: David Lynch mindig magával tud ragadni, álmai minduntantalan elkápráztatnak. Twin Peaksre például annyira rácuppantam, hogy mikor egy halaszthatatlan lerészegedés alkalmából nem tudtam otthon lenni az utolsó részre, és még aznaposan rájöttem, hogy a videóm cserbenhagyott és nem vette fel, elsírtam magam. Egyszerűen összeroppantam! 🙂 Jelen alkotása, az álomgyár sajátos kritikája szintén addiktív és mint olyan, fejtörőnek is alkalmas, megoldása emberenként változhat. Ezért kedélyünktől függően mindig vehetünk észre új momentumokat, törhetjük fejünket például a film eleji rockyzás jelentőségén. Egy biztos, mindegy, hogy Lynch háttérben röhögve készíti műveit, vagy a transzcendentális meditáció hozza fel halacskáit elméjének tavából, magam részéről mindig részese akarok lenni ennek a hollywoodosodástól távol álló renegát bensőjének.

tvshaman: Számomra David Lynch neve egybeforrt ezzel a mozival. Nem emlékszem, hányszor láttam már, de óriási, hogy még most sem tudnám megmondani, hogy miről szól vagy, hogy mi van benne. Van itt megtestesült félelem, leszbi-szex, szépség és csúnyaság, fény és sötétség, rémálmok, látomások; mindez pedig egyszerre úgy, hogy semminek nincs értelme, de mégis mindennek van, ráadásul az összes esemény összefügg. A film az első pillanatában egyszerre megragadja az összes idegszáladat és egy jó nagyot ránt rajtuk, aztán később sem engedi el őket, mindössze csak lazít a szorításon. Iszonyatos ereje abban rejlik, hogy gyakorlatilag megnézel egy teljes filmet, majd akkor a rendező képletesen hátradől a székében és azt mondja: Felejtsd el, amit eddig láttál és figyelj!, aztán pedig jön három-négy olyan váltás, hogy csak nézel. Azt vettem észre, hogy miközben figyelem, az izmaim megfeszülnek és szinte gúzsba kötve ültem a képernyő előtt egészen a végső Silencio! elhangzásáig. Vannak benne olyan részek, mikor elcsábulhatsz, olyanok, amikor rémüldözhetsz és rengeteg esetben pedig csak találgatni fogsz, hogy mit is látsz; vagy éppen mit nem… Ha nem érted, miről van szó, ne aggódj, mert én sem értem és valójában talán senki nem érti. Ez a lényege: szólhat erről, szólhat arról, a megnézése közben pedig mindenki megtalálhatja a saját kék kulcsát a mondanivaló kék dobozához. Összefoglalva: rémisztő, de néha vicces; gyönyörű, ám ocsmány is és annyira elvont, hogy csak na. Egyértelműen 10/10, érdemes többször megnézni, a hatása garantáltan maradandó. Ja és még valami: A kajálda mögött lévő valami felbukkanása az egyik legijesztőbb jelenet, amit valaha láttam!

plendil: Kiskorom óta meghatározó élmények fűznek Lynch műveihez. Mint oly sok más rajongót, engem is a Twin Peaks rántott magával és ezek a kezek máig nem engednek szorításukból. A 2001-es remekműve sem kivétel, mely egy elsőre talán kissé kusza történetet vázol fel, ám ha kicsit mélyebbre ásunk, akkor bizony egy rendkívül komplex, mégis (a filmes világban valószínűleg) mindennapi, átlagos sztorit láthatunk kibontakozni a szemünk előtt. Úgy vélem kevés amerikai rendező él ma, aki képes a filmjeiben ennyire erősen ábrázolni az érzelmi síkot. A hosszú átvezető jelenetek, a melodramatikus zenei aláfestések remekül ellenpontozzák a bizarr részleteket és a folytonosan az agykérget megcélzó suspense hatását, amit az évtizedek alatt oly tökélyre fejlesztett a rendező. Szimbólumok tucatjai lelhetők fel filmjében, melyek elgondolkodtatnak, újranézésre késztetnek és teljesen új perspektívát kínálhatnak, akár a legbanálisabb élethelyzetekre is. Remekül fényképezett darab, amiben a színészek szárnyalnak és a hosszú játékidő ellenére is végig fenntartja a néző figyelmét. Képzelet, valóság, az álomgyár méregerős kritikája, s mindez nálam 10/10 pontot ér.

phobic23: David Lynch filmjei ezidáig kívül estek a látószögemen (habár jópárnak tervbe vettem már a megtekintését, ami eddig jobbára elmaradt), így szinte gyermeki tudatlansággal és naivitással ültem le ezen film elé. Aztán ahogy telt a játékidő, én egyre inkább zavarban kezdtem magam érezni; egy árva mukkot nem értettem belőle, rohadjak meg, de ez a történet valami eszméletlen zavaros… Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy az író/rendező Mr. Lynch valószínűleg jópár dolgot szándékosan nyitva hagyott, szabadon értelmezhetővé téve ezzel számunkra, amiről nem is tudom eldönteni, hogy könnyítés vagy nehezítés volt részéről. Egy biztos; a Mulholland Drive bár elsőre feszültté és majdhogynem bosszússá is tett, ám ugyanezzel a lendülettel kényszerít arra, hogy a jövőben jópárszor újranézzem majdan; ugyanígy voltam anno a Donnie Darko-val is, amely mára az egyik kedvenc filmemmé vált; és hát ki tudja, lehet egyszer ez is ott lesz a kedvenceim között, de perpillanat nem tudnám kellő őszinteséggel és magabiztossággal értékelni, így ettől most eltekintek. Ellenben ott van még az az egyszerű, ámde nem elhanyagolható kérdés, ami a Ponyvaregényben is felmerült, (ott Marsellus Wallace aktatáskájával kapcsolatban); mégis mi a jó büdös franc van abban a kék dobozban? Nyilván ez az egyik olyan momentum, amit a fantáziánkra bízott a rendező úr.

levyathan: Én ezt nem ismertem korábban, de már sokan ajánlották. David Lynch neve hallattán sejtettem mire lehet számítani, és próbáltam olyan üzemmódba is kapcsolni (értsd nem “szokványos” filmet nézni). Egy átlagos filmnek van eleje, törzse, és befejezése. Sokszor már a minta alapján láthatjuk előre, hogy merre is fog kilyukadni. A célja az, hogy a történet/főhős megismerése során beleéljük magunkat a helyzetbe, ráhangolódva együtt izguljuk és várjuk a katarzist. Ez az alkotás nem követi ezt a mintát, maga a törzs mintha nem is annyira lenne lényeges. A Mulholland Drive egy felszínesen csillogó világot és szereplőit tárja elénk, amely mögött ott lapul a sok szem előtt rejtve maradt rideg emberi sötétség. A műben ez Naomi Watts-nak a külvilággal folytatott interakciói során bontakozik ki. Már rögtön a nyitójelenet is ezt vázolja elénk: egy tisztán láthatóan mű háttér előtt emberek táncolnak és mulatnak, majd BUMM, bele a valóságba, ami már rendes film; sötét, mint az éjszaka, megrázó és sokkoló (autóbaleset). Lynch szándékosan törekedett arra, hogy elveszítsük a fonalat, ne is lepődjünk meg, ha egy idő után értetlenül ülünk a képernyő előtt. Inkább hagyjuk magunkat belevezetni ebbe a kifacsart érzelmekkel teli éjfekete cirkuszba. Biztos vagyok benne, hogy többször kell megnézni ezt a filmet. Szerintem 7/10, és azért nem több, mert én magam sem tudom sokszor értékelni azt az alkotást, ahol embertpróbálóan kell megküzdeni egy olyan érzésért, amire nem is vagyunk kíváncsiak. Pedig ilyen is kell, nagyon is…

Zoo_Lee: Na igen, David Lynch. Erről az úriemberről hallottam már mindenfélét, egyesek szerint egyike a filmművészet legnagyobb géniuszainak, mások váltig állítják, hogy pizzasütés és tehénfejés mellett valószínűleg sok más dologhoz jobban érthet, mint a filmek készítéséhez. Ennek megfelelően én is elvontra kapcsoltam az agyamat a berakása előtt, majd kíváncsian vártam, mi is fog a szemem elé tárulni. Egy remekmű, ezt mindenképp le kell szögezni. Lynch gyakorlatilag egy új szintre emelte ebben a filmben az egyén belső vívódását a saját démonaival, ráadásul sikeresen bemutatta azt is, hogy valójában milyen ocsmány és embertelen dolgok zajlanak a háttérben Hollywood csillogása és fényűzése mögött. A legvégső határokat feszegeti a hagyományos értelemben vett mozifilm és egy elvont művészfilm között, a történet olyan, mint egy kirakós, amit a nézőnek kell összeraknia, felismernie benne, hogy mi mikor és hogyan történt, mi a valóság és mi az álom. Nekem anno egy kiadós média fakultáción erősségemmé vált az ilyen továbbgondolás meg hasonlók, de az őszintét megvallva, nem egyszer kell még újranéznem a Mulhollandot ahhoz, hogy ténylegesen minden elemét felfogjam. Tömegfogyasztásra, popcornozós, mozizós estékhez gyakorlatilag “használhatatlannak” tartom, ellenben ha valaki szeretne egy délutánra leülni, és minden egyes megtekintéssel egyre többet és többet megérteni belőle (közben pedig egyre inkább elborzadni attól a már-már legjobb horrorokat felülmúló érzelmi sötétségtől, ami a szereplők lelkében lakozik), az keresve sem találhat jobbat. 10/10.

1 Comment on "Kerekasztal #05 – Mulholland Drive"

  1. A kék doboznak rengeteg értelmezését olvasni, talán a legszélesebb körben elterjedt az a képzelet és valóság határának a szimbóluma, hiszen akkor nyílik meg, amikor a főszereplő az elképzelt világából visszacsöppen a valóságba.

    Persze ez csak egy út, az a szép benne, hogy a magadévá teheted a filmet teljes egészében, nem kell hagyatkoznod a rendező rideg racionalitására (hogy alliteráljak picit).

Leave a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .